– Te küldted rám őket, igaz?
– Mi-micsoda? – dadogta. – Mit?
– Felhúztad azt a rohadt faladat, és nem volt nekik jobb
dolguk, mint felém fordulni…
Suttogás, vádló sziszegés a sötétben, és erős, vaskos ujjak
fonódtak a nyakára. Már megint kezdődik az egész elölről, Oroszország agya
ismét elborult… Próbált beszélni, mielőtt elszökik az összes levegője, a
mellkasa riadtan emelkedett és süllyedt.
– Nem küldtem, nem akartam, nem tudtam, hogy hozzád fognak
menni, ha tudtam volna…
Ha tudtam volna, akkor
is felépítem a nagy falat. Ne tudd meg, mibe került…
Oroszországot aztán nem hatotta meg a hadoválása, és a
vasmarok csak szorult és szorult a nyakára. Csak tudná, miért van még együtt
ezzel a pszichopatával… Hörgött, a teste ívbe feszült, a kezével vakon tapogatózott,
aztán elernyedt. Pillanatnyi halál, mint az eszméletvesztés…
– Hé, kicsi Kína, mi lelt? – kezdte el finoman pofozgatni
megszeppenten Ivan, mintha nem ő tehetne róla. Talán nem is tehetett. Talán
visszatért a kedves Oroszország…
Amikor felriadt, szinte ösztönösen felelte: semmi.
Mint mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése