Csillaglesen

Ez szerintem valami eszméletlen nyálas, ráadásul még spoileres is, de kicsi lányom azt mondta, pakoljam fel, mert neki tetszett. *ráfogja*
Egy röpke csillagles~

A legrosszabb rémálmainkat a szeretteinkről látjuk – valahogy így volt vele Sphintus is, miután már sokadszorra riadt fel az éjszaka közepén verejtékben fürödve.

Újra és újra bevillantak annak a szörnyű csatának a képei. Az ismerős-ismeretlen testek élettelen halma, az áldozatok mágusok és varázstalanok vegyesen, az ellenség (ki is az igazából?) csak jön és jön töretlenül…

És Titus. Titus barna, megégett csontjai, ennyi maradt a testéből, a többi mintha elpárolgott volna, ha legalább a bőrét, húsát érinthette volna még egyszer, de nem, mert elvesztegette a rájuk kiszabott kicsi időt…

Mint ahogy most is azt vesztegeti.

Felült, a tenyerébe temette az arcát.

Mégis mitől félek annyira? Ha visszautasít, akkor is mellette maradhatok…

Pocsékul érezte magát. Olyan nehéz lenne elmondani neki? Igen. Mi van, ha kineveti? Nem bírta volna elviselni, ha Titus ajkai gunyoros mosolyra húzódnának a vallomása után, vagy ha akárhányszor meglátná, úgy pillantana rá, mint egy undorító bogárra, aki folyton ott van a nyomában, és lesi minden mozdulatát. Másfelől viszont ott van a mi lenne, ha kérdése; mi lenne, ha elmondaná neki, és esetleg viszonozná az érzéseit, és… és akár lehetne köztük valami.

Döntött. Felöltözött, és kiosont anélkül, hogy felébresztette volna családját, csak egy üzenetet hagyott, hogy a palotába ment. Kukulcan nem örült annyira az éjszakai kalandnak, a hűvös levegőben még a fejét is a bőréhez simította, hogy ne veszítsen még több hőt. Az utcákat csak azok járták rajta kívül, akik épp úton voltak hazafelé vagy egy kocsmába, a mulatozókból lágy élőzene hallatszódott. Reimben kiváló volt a közbiztonság, még ilyen kései órán sem kellett tartani attól, hogy rátámadnak az emberre és kirabolják, és mágus léte amúgy is megvédte volna az ilyen atrocitásoktól.

Titus Seherezádé egykori lakosztályába költözött be, Remano szívébe. Erős őrséggel védett palota volt, ahová nem lehetett csak úgy bejárni. Az azonban, hogy ő vigyázza Reim főpapjának egészségét különleges státuszt biztosított Sphintusnak és családjának. Itt nem kellett lemérgezniük az ellenzéket ahhoz, hogy biztos megélhetésük legyen.

Az ügyeletes tiszt meglehetősen gyanakvón nézett rá – talán a nyakában félálomban békésen sziszegő Kukulcan miatt.

– Ki van húzva a méregfoga? – Kérdése alapján újonc lehetett; Sphintus úgy döntött, csak annyira háborodik fel a kérdésen, amennyire szükséges.

– Nem szép dolog, hogy ezt feltételezi rólam – húzta fel az orrát. – Mi heliohaptiak nem teszünk ilyen tisztességtelen és gyáva dolgot. Különben hogyan várhatnánk el tőlük segítséget?

Az őr sietve, zavartan kért elnézést, és nem tartotta fel tovább.

Mivel Titus szobája a legfelső emeleten kapott helyet, sok-sok tekintélyes márványlépcsőt kellett megmásznia, hogy felérjen, és az utolsó tetején a térdére támaszkodva kifújta magát; mégsem illenék levegőért kapkodva, lihegve beesnie.

Titus és Marga békésen szuszogták az igazak álmát; mindkettőjüknek volt saját szobája, de a lány még túl kicsi volt ahhoz, hogy egyedül legyen éjszakára egy ekkora épületben, és már különben is hozzászoktak ahhoz, hogy együtt aludjanak. Félig összebújva feküdtek, Titus keze Marga vállánál nyugodott a takarón, mintha még álmában is védte volna. Sphintus nem bírta ki mosolygás nélkül, ha rájuk nézett; ő biztosan halálra ölelgette volna a szőkét az alvási szokásait ismerve. Óvatosan megrázta a magi vállát, mire ő fintorgott, felhúzta a vállát, és amikor továbbra sem hagyta békén, rosszul betájolt irányba csapkodni kezdett. Kukulcan nem nagyon értékelte, hogy kapott egy pofont.

– Titus, kelj fel – sziszegte.

– Nem, hagyjál. – Védekezésképp a fejére húzta a takarót. – Te rendelted el, hogy pihenjek, és most megakadályozol benne.

– Mondani akarok valamit.

– Nem várhat reggelig?

– Nem – vágta rá határozottan; ha már egyszer végre összegyűjtötte a bátorságát, nem hagyhatja, hogy a kisherceg eltérítse a szándékától!

Titus nyögve feltápászkodott, és szemét dörgölve elhúzódott Margától, nehogy felébressze a mocorgásával.

– Mondjad, de ne legyen belőle eposz.

– Nem… nem itt szeretném. Öltözz fel, és gyere.

– Hé, itt én parancsolgathatok csak! – Az éjszaka közepén, teljesen kócosan és álmoskásan nem volt túl komolyan vehető. – Nem akarom itt hagyni egyedül Margát.

– Kukulcan vigyáz rá. – Már le is oldozta magáról a kobrát, aki felismerve a jó helyet, rögtön bebújt a testmeleg takaró alá. Titus az ajkába harapott; tudta, hogy jóban vannak, és hogy az állat szánt szándékkal biztosan nem bántaná, de hazudott volna, ha azt mondja, örül annak, hogy befészkeli magát a kislány mellé. Sphintus nagyon is jól ismerte ezt a gondolatmenetet. – Nem fogja bántani.

– Tudom. – Kénytelen-kelletlen kikászálódott a puha párnák közül, és magára kapott egy köpenyt. – Hová megyünk?

– Titok.

Titus felvonta a szemöldökét, de végül úgy döntött, túl álmos a további vitákhoz, és nem jegyzi meg, hogy senki sem ismeri olyan jól Remanót, mint ő. Ám legyen, játsszák csak azt, hogy tud neki újat mutatni.

Követte Sphintust a végtelen folyosókon át a belső udvarra, onnan az egyik hátsó utcára, az őrök most nem kötözködtek, Titus kiruccanását se tartották furcsának. Habár a friss, hűvös levegő felélénkítette, sietni nem szándékozott – minden egyes sarkon megállt a szembejövő macskát megsimogatni.

– Arra gondoltunk Margával, hogy átadhatnánk egy szárnyat a kóbor állatoknak, hogy ne legyenek olyan elveszettek.

Sphintus a fejét csóválta. Jellemző, hogy még ilyenkor is ez jár Titus fejében ahelyett, hogy inkább rá figyelne. A végén már úgy kellett elrángatnia minden kisállattól, valahogy az összes ezt az órát választotta a sétálásra.

A kikötőben lanyha szellő fújt sós párát hozva a tengerről; Titus lehunyta a szemét, mélyet lélegzett belőle.

– Gyere. – A heliohapti félrehúzta az egyik kisebb mólóra, és kezénél fogva besegítette egy csónakba. Az evezőt fel sem kellett venni, csak a botja végét mártotta a vízbe, hogy utasítsa a rukhot, hogy vigye ki őket nyugodt, csendes vizekre.

– Szóval elrablod Reim magiját? – csevegte. – Kiváló világuralmi terv.

– Lebuktam. Ellenedre van?

– Talán meglepő, de nem.

Hallgattak. A koromfekete víz némán, méltóságteljesen fodrozódott útjuk mentén, Titus egy darabig belelógatta a kezét. Aztán felnézett, és elkerekedtek a szemei.

– Még sosem láttam ennyi csillagot – lehelte áhítatosan. – A főpapnő nem tartotta fontosnak, hogy ismerjem őket.

– Szeretnéd, hogy meséljek róluk?

Titus természetesen akarta. Csüngött minden szaván, figyelte, ahogy ujjaival képzeletbeli vonalakat rajzol a fénypontok közé a mélykék égboltposztón régmúlt történeteket idézve fel, a magi a hangulathoz megfelelően elkomolyodott vagy nevetett, majd megjegyezte, hogy ő nem mindig látja azt, amit a gyógyító lefest neki. Nyújtózott egyet, aztán Sphintusnak dőlt.

– Most mutasd.

Az idősebbik lehúzta magával vízszintes helyzetbe, és átfogta a vállát. Összefűzte az ujjaikat, hogy együtt mutogathasson vele; ha már magától odabújt, szabad az érintés. Titus bőre puha és meleg volt, de a teste meglepően csontos.

– Felettünk kúszik a Sárkány, és a horizonton nemsokára lebukik a Kígyótartó a Kígyóval.

– Sphintus, te jártál már csillagon? – Nem bírta ki, a gyerekes kérdés csak úgy kibukott belőle. Elszakította pillantását az égről és felé fordult. Tisztán érezte az arcán a lélegzetét, a teljesen nyugodt, egyenletes levegővételeket; az ő szíve bezzeg egyre gyorsabban zakatolt, mielőtt találkoztak volna, nem is tudta, hogy képes ilyen sebességgel vért pumpálni a szervezetébe. Csóktávolság, ha jobbra fordítaná a fejét, egymást súrolhatná az ajkuk. Visszafogta magát. Csak most ne ijessze el…

– Azt nem lehet.

– Miért nem?

– Mert elégnél már akkor is, ha a közvetlen közelébe érnél. Olyan, mintha több ezer rendellenes mágia adódna össze.

– Annyival még el is bánok. – Még mindig felé fordulva beszélt, a lehelete csiklandozta Sphintus fülét és nyakát, kezdte magát megrészegülve érezni. – Ezért ébresztettél fel?

– Nem egészen.

– Hát akkor? – A magi felült, hogy a szemébe nézhessen; társa fázni kezdett ott, ahol az imént még hozzásimult. – Marga azt mondta, hogy mi szeretjük egymást.

Sphintus hálát adott minden heliohapti és reimi istenségnek, hogy az éjszakát sötétnek teremtették.

– És erről neked mi a véleményed?

– Természetesen szeretlek téged – biccentett komolyan. – Ahogy szeretem ezt a világot is.

Sphintus hátradöntötte a fejét, és hosszasan kifújta a levegőt. Hát persze, hiszen ő mindent szeret, mert már a világé. Hogy is lehetett ennyire naiv…

– Mindig hálás vagyok, ha valaki újat mutat ebből a csodálatos világból.

– Újat… – ismételte elgondolkozva, hogy aztán ő is felüljön. Titus pillantása szinte égette a bőrét, cselekvésre késztette. – Mutathatok valami egészen újat?

Titus bólintott, rámosolygott, mire Sphintus a két tenyere közé vette az arcát, és összesimította az ajkukat. A reimi nem ellenkezett, csak bizonytalanul tapogatózott valami biztos pont után végigsimítva ezzel a vállán majd a derekán. Elszökött a levegője, felnyögött és ellökte magától. Sphintus lelkiekben már készült is a fejmosásra, de a magi inkább csak összezavartnak és riadtnak tűnt.

– Ez meg mi volt?

– Mi lett volna? – kérdezett vissza kiszáradt torokkal, rekedten. – Szerinted?

Titus az ölébe bámult, és az ajkába harapott.

– Nem tudom.

Sphintus türelmetlenül csettintett a nyelvével, és kezét feje mögött összefűzve hátradőlt.

– Szólj, ha eldöntötted.

Szorosan lehunyta a szemét, hogy ne is lássa, hátha attól jobb lesz. Remélte, hogy érzelmei nem tükröződnek arcán túlságosan; nem szabad megtudnia, hogy ő is bizonytalan, ő is fél, és hogy egyáltalán nem olyan magabiztos, amilyennek tetteti magát. Ha már az imént nem sikerült gyakorolnia az önfegyelmet…

– Te most nőnek néztél engem? – kérdezte végül a fiatalabbik. – Mert ha igen, akkor…

Felpattantak a szemei. – Nem érdekel a nemed – mordult fel. – Az sem érdekelne, ha nyolc szemed és csáprágóid lennének.

Titus először csak meglepetten pislogott a hasonlatra, aztán elnevette magát.

– De azért jobb, hogy olyanom nincs, ugye? – Fölé hajolt, szőke tincsek omlottak köréjük, és a gyógyító beletúrt, félresöpörte. Ha már egyszer érintette, mind többször kellett; mutatóujja végigsimította az arcélét.

– Olyan buta vagy, te kisherceg.

– Te is, te… te kígyóbűvölő!

Álmában sem hitte volna, hogy Titus rögtön az első csók után kezdeményezni fog. Eleinte bénácska volt ugyan, de lelkes, talán nem gondolta, hogy ilyen jó érzés lehet valakit simogatni, érezni és csókolni. Teljesen elfeledkeztek róla, hol is vannak, észre sem vették, mint buknak alá a horizonton a csillagok, hogy újaknak adják át a helyüket.

– Dohány és füst ízed van – lehelte a magi, amikor már az árkádok alatt jártak, és megpróbálták minden egyes oszlopnál csókolózva tiszteletüket tenni. – Tetszik, finom.

– Ne szokj rá, nem adok belőle. – Felnyikkant, amikor Titus véletlen a hasához ért, mire a szőke csak kuncogott. – Ennyire nem vagyok vicces.

– Ó, dehogynem. – Kihasználva pillanatnyi zavartságát kicsusszant a karjaiból. – Kapj el, ha tudsz!

– Ez nem ér! – Mire feleszmélt, a másik már felfelé futott a márványlépcsőn. Üldözőbe vette, a lakosztálya előtt elkapta és átkarolta hátulról, mire a fiatalabbik kapálózni kezdett. – Meg is vagy.

Titus feladta a küzdelmet, és miután lazított az ölelésén, kézen fogta, és maga után húzta a szobába. Kukulcan nyelvét öltögetve, érdeklően sziszegett feléjük, míg Marga úgy aludt, mint a tej.

– Késő van, nem engedlek haza – jelentette ki Titus ellentmondást nem tűrően.

– Inkább korán, nemsokára hajnalodik.

– Akkor mindegy is, nem? Úgyis jönnél pár óra múlva.

Csókolóztak még egy kicsit – Titus gyorsan tanult, már a nyelvét sem akarta leharapni megszeppenésében –, míg félővé nem vált, hogy a fiatalabbik elalszik az ölében. Bebújtak a takaró alá, a reimi a kislány felé fordult, így Sphintusnak csak a háta jutott. Szorosan átölelte, arcát édes, bódító illatú hajába temette, jobbja a szíve fölé kúszott.

– Sphintus, nem kapok levegőt – nyöszörgött erőtlenül, a gyógyító pedig nagy kegyesen lazított kobraszorításán. – Köszönöm, hogy megmutattad a csillagokat.

Másnap reggel Marga ébredt fel legelőször, és amikor észrevette, hogy egymást ölelik, addig ujjongott, mígnem felriadtak rá. Sphintus először azt hitte, álmodik, de aztán a kipirult, igencsak zavarban lévő Titus meggyőzte róla, hogy ez a valóság.