Our sweet utopia

Sok szeretettel Tinnek, aki rávett, hogy megnézzem az No.6-ot~
És mert darabokra törte a szívem a vége. 

Látta, mint szűkülnek össze az ártatlan, vörösesbarna szemek, hogyan torzítja el a gyűlölet a kedves arcot. A gyűlölet az iránt, aki bántotta őt – csak részben önvédelem. Túl későn kiáltott fel, a golyó célirányosan fúródott a férfi koponyájába, és Shion hófehér ingére bordó vér fröccsent. Egy pillanatig még a hullára meredt, majd felkapta a fejét. Elkerekedtek a szemei, hitetlenkedve hajította el a fegyvert, ahogy hátratántorodott, s félig vetődve, félig kúszva jutott el Nezumiig, aki előrebukott, ahogy a vállai megremegtek az elfojtott érzelmektől.

Az egy dolog, hogy ő gyilkol; öl, hogy túléljenek, hiszen az ő lelkének már úgy is mindegy, ha egyszer eléri a kitűzött célt, és a város megsemmisül. Nem akarta azonban, hogy Shion lelkébe is berágja magát ez a fertő, hogy most a bűntől feketedjen meg a húsa, mintha még mindig ott lenne a darázslárva. Nem lehet; nem szabad. Hiszen megígérte, hogy vigyáz rá. Megvédi a gonosz világtól, amit annyira meg akart ismerni, hogy naiv hittel jobbá tegye, hogy lerombolja a köztük feszülő falat.

– Nezumi! Nezumi, jól vagy? Bántott még valaki? – Hiába rázta a vállát, képtelen volt válaszolni; a torkát szorította valami. – Válaszolj!

Újból megrázta, annyira, hogy szinte már fájt, ahogy a feje hátrabucskázott. A sokktól természetellenesen nagyra tágult pupillákba bámult, az ijedt arcba. Aztán összeszedte minden erejét, és lelökte a kezét magáról. Shion arca újra elsötétült, és az elejtett pisztoly után nyúlt.

 

A büntetés-végrehajtási intézet még a legtisztábbak lelkébe is gyilkos petét rak.

Érezte, hogy ennek nem így kellene történnie.

Hideg verejtékben fürödve riadt fel, és rögtön ülő helyzetbe lökte magát. Shion az ágy másik végében kuporgott, és egy zsebkendőt szorított vérző orra alá, míg a kapcsoló után tapogatózott a sötétben.

Álmának utolsó, zavaros képei még mindig ott lebegtek a szeme előtt. A másik keze után kapott, hogy ne kapcsolja fel a villanyt. Még ne, hiszen a hirtelen támadt fényben meglátná a sarokban ülő, még el nem rejtőzött szörnyeket. A szörnyeket, akiket együtt, közösen űztek el egykoron.

Shion kiszabadította a kezét a szorításából, és összefonta az ujjaikat. Nezumi nem mert a szemeibe nézni; biztosan észrevenné azt a pár elszabadult könnycseppet, amiket most már nagyon szégyellt. Minek hántorgatja fel az elméje a múltat?

Talán mert szavak nélkül temették el.

Igen, abban a pillanatban elhagyta, mert úgy tetszett, mintha már nem ugyanaz a személy lenne, akibe észrevétlenül beleszeretett – a búcsúcsók fémes, vér ízű volt a feltámadottak túlvilági békéjével. Csakhogy Shion eldöntötte, hogy ez még nem a végső búcsú, csak annyi időre szól, míg újra megtalálják önmagukat.

Emlékezett még rá, mennyire meglepődött, amikor a türelmetlen kopogtatásra ajtót nyitva őt találta a küszöbön, és Shion kérdezés nélkül a karjaiba repült, még meglepődni sem volt ideje. Arról suttogott, mennyire sajnálja, mennyire hiányzott neki, és hogy milyen idióták voltak mindketten, és hogy bocsásson meg. Nezumi nem tehetett mást, minthogy megadóan átölelte, és igyekezett nem elveszteni az egyensúlyát. Elemi erővel tört rá, mennyire elnyomta eddig a magányt, és ahogy késve megcsapta Shion illata (a városiak jellegzetes, természetellenes sterilitása), leomlott a maga köré emelt új fal.

Hiszen minden védelmen van egy gyenge pont; az övén ez a fiú.

Elbotorkáltak a rozsdaszín kanapéig, összegabalyodva lerogytak rá. Amint valamennyire megnyugodott, Shion már azt fejtette ki, hogy az ölelés alatt és a viszontlátás örömében felszabadult endorfin évekkel meghosszabbíthatja együtt töltendő idejüket. Nezumi szerette volna, ha elhallgat; a frissen érkezett vendéget azonban gorombaság leütni, és udvariatlanság, ha befogja a kezével a száját. Egyszerűbb volt hát megcsókolni.

És attól fogva szinte el sem váltak. Azt hitte, jobban a terhére lesz a folytonos társaság, hogy Shion képtelen befogni a lepénylesőjét, és még a gyereket is magával hozta, akit megmentett azon az átkozott-áldott napon. Felvetette, hogy megpróbálhatnák eljátszani, hogy ők egy marha boldog család. Aztán a játékból valóság lett, a bizonytalanságból biztonság. És nem bánta.

– Valami bajod van, innen látom – riasztotta fel a merengésből Shion. – Nagyon régen ütöttél meg.

– Ne haragudj, nem akartam. Nagyon fáj?

– Még mindig vérzik egy kicsit – vont vállat könnyedén, s ezt alátámasztandón előszedett egy másik zsebkendőt, hogy tovább törölgesse sérült orrát. – Semmi gond, kaptam már nagyobbat. Szóval rosszat álmodtál?

– Nem – rázta a fejét. Shionnak még annyi év után is könnyű volt hazudni, még mindig ugyanolyan javíthatatlanul naiv volt, mint amikor megismerte. – Miből gondolod?

– Kiabáltál. – Az ajkába harapott, és félrenézett. Végre elállt a vérzés, fintorgott egy kicsit. – Figyelj, nem kell elmondanod, ha nem akarod.

– Azt láttam, ahogy lelőtted azt a fickót az intézetben – bökte ki.

– Ó. – Ritkán esett meg, hogy belefagyott a szó. Mit is szokott mondani a betegeknek a visszatérő rémálmokról? Jobb kiadni magadból, elmondani valakinek. Nem volt benne biztos, hogy ezt hallani akarja. – Nem hittem volna, hogy még mindig emészted magad miatta. Önvédelem volt.

– Nem fontos, aludjunk.

– De…

– Fogd be, és gyere ide.

Ledobta a koszos zsebkendőt, és engedelmesen melléhelyezkedett. Nezumi keze rögtön utat talált a pizsamája alá, és nemsokára az ismerős hegeket cirógatta, amiket ő annyira utált, és amelyekről mindenáron meg akarta győzni, hogy igenis vonzóak.

Igazán nem akarta felhozni a témát, hiszen Shion vezeklésből lett orvos – választhatott volna bármilyen más szakmát, meglett volna hozzá a tehetsége, ám ő vezekel azzal, hogy életeket ment, ha ő egyet elvett. Egy újabb, szebb utópiát épít a világnak, neki pedig mellette kell lennie, hogy a magukét is megőrizzék.