... együtt születnek újjá

Ez történik, ha leülök Alfred-féle filmeket nézni, amiben lehetséges természeti katasztrófákat és a annak következményeit fejtik ki (természetesen csak Amerikára kiterjesztve). Elmerengtem, mi lenne, ha HongIce-ékat együtt érné a Föld forgásának leállása.

Céltalanul és túlságosan áltudományos és hatásvadász. Ne ebből tanuljátok földrajzórára.

Izland nem volt mellette, amikor felriadt az éjszaka közepén; még működött a légkondicionáló, már tudta is, mire ébredt (szokatlanul hűvös volt, mert az északi ragaszkodott a takaróhoz, talán csak azzal érezte magát biztonságban). Lustán, koordinálatlanul tapogatózott a kapcsoló után, hogy kikapcsolja.

Párjára az erkélyen talált rá. A korlátnak támaszkodva ácsorgott, állát a tenyerébe ejtve bámulta az alattuk elterülő fekete várost. Szőke haját már az alvás is reménytelenül összekócolta, hát még a légáram, ami könnyű, nyári pizsamáját cibálta. Észrevétlenül mögé lopózott, átkarolta, mire a fiú összerezzent, és felocsúdva megfogta a kezét.

– Mit csinálsz idekint?

Izland vállat vont. – Figyelem a tájat.

Hongkong ódzkodva ugyan, de lepislogott; az áramszolgáltatás napok óta problémás volt, a megszokott fényoszlopok helyett a felhőkarcolók sötét, baljós sziluettje meredt az égnek. A világossághoz, a fényhez volt szokva, nem ezekhez a természetellenesen megnyúlt évszakokhoz.

Rettegett a sötétben.

– Érzed ezt a száraz szelet?

Leon megborzongott, és megszorította a karját. – Ne ijesztgess már te is.

– Attól még, hogy nem veszel róla tudomást, ott lesz – jegyezte meg a szigetország a legidegesítőbb, kioktató hangján. – Már bőven mérhető a Föld forgásának lassulása.

– Alfred és Kiku dolgoznak a megoldáson.

Izland megcsóválta a fejét; felesleges volt megismételni a vitát, csak még többet elvett volna a közös idejükből. Az ember, a Föld gyermeke tönkretette szülőjét, s az haláltusájában felkéri, hogy tartson vele a rothadásba. A világ pár hét alatt két táborra szakadt – az egyik szerint még visszafordítható a folyamat, meggyógyíthatják a bolygót, míg a másik szerint hagyni kell, hadd tegye a Föld azt, amit jónak lát, az ember úgy is túl kicsi ahhoz, hogy tegyen valamit. Sigurður szkeptikus volt, míg Leon egyértelműen az első tábor felé húzott.

Izland az utolsó járattal érkezett meg hozzá, és azóta a kommunikációs rendszerek magukkal rántva mindent, gyűrűzve omlottak össze. Mintha csak arra vártak volna, hogy ők együtt legyenek.

Hongkong hozzádörgölődzött, és bújt.

– Menjünk be. Annyival jobb elfoglaltságot tudok, mint itt ácsorogni – duruzsolta. – Kérlek.

És jobb elfoglaltság címen az ágyban végezték. Hongkong felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló olvasólámpát (igyekezett nem tudomást venni az izzó meg-megremegő fényéről), és macskásan kedvese fölé mászott, akit előzőleg hátralökött a párnák közé. Izland lustán, szinte unottan viszonozta az érintéseket, hagyta magát. Aztán egyszerre végleg kialudt a fény – lemerült a tápegység, vagy esetleg azt a kicsi áramukat is, ami volt elvonták a kórházak fenntartására. Leon korábbi magabiztosságát elvesztve, remegve simult hozzá. Izland zavartan paskolta meg a vállát.

– Ha elengedsz, hozok gyertyát.

– Nem, nem, nem – motyogta. – Elszöksz, elrabolnak, és én egyedül maradok a sötétben.

– A táskámban van – forgatta meg türelmetlenül a szemét.

Nagy nehezen lehámozta magáról a túl ragaszkodóvá vált keletit, és elbotorkált a bőröndjéig a koromsötétben. Előkotort egy csomag gyertyát (elhessegette az emléket, hogyan jutott hozzá), csettintett, mire az ujja hegyén láng lobbant (szinte látta maga előtt, milyen mohó arcot vág Leon – van, ami sosem változik), és meggyújtotta a kanócot. Viaszt csepegtetett a falapra, és leragasztotta. Hongkong magához rántotta, amint kartávolságon belülre került.

– Jól van, semmi gond – simogatta meg a hátát, miközben fogalma sem volt, mi egyéb vigasztalót mondhatna. Kettejük közül inkább ő volt az ingatagabb, és Hongkong értett jobban a szavakhoz, s ez a helyzet több mint zavarba ejtő volt. Ügyetlenül csitítgatta és ölelgette, míg meg nem nyugodott, majd magukra húzta a takarót.

A gyertya reggelre csonkig égett, az ágyneműt pedig Izland alvadó, bordó vére festette sötétre. Hongkong átkutatta az egész toronyházat egy orvosért vagy egy elsősegélydobozért, de képtelen volt ellátni a sérüléseit, a bőre újra és újra felszakadozott.

A Föld kőzetburka széttöredezett.

*

Hongkong teste irreálisan könnyű volt; egy kisebb köteg papírnál semmiképp sem nehezebb. Papírszerűvé vált a bőre is, mely egykor olyan selymes és puha volt, egy-egy érintésre felrepedezett, akár a földje. Por és szárazság, ennyi maradt. Minden nedvesség elszökött a testéből és a területéről északra, ahogy a légkörből az éltető oxigén is a sarkok felé szökött. Izland gyakran fulladt, de ő legalább nem panaszkodhatott a vízháztartására. Annak már úgy is mindegy, kinek földjét magába olvasztotta az óceán.

Hongkong egykori gazdag kikötőjének helyén most sivatag porzott; a levegő szinte izzott a szemcséken, a napfény vágott, s az összeomló épületek robaja csak késve jutott el hozzájuk a megritkult levegőben. És az új időszámítás szerint még csak reggel volt.

A Föld végleg megszűnt forogni. A szárazföldek és az óceánok átrendeződtek, a szélrendszerek cigánykereket hánytak.

A halott tájon egyedüli élőlénynek megmaradtak ők – a civilek már rég elmenekültek a szárazság elől.

Izland lebotorkált a meredeken lejtő parton. Lábai ólomnehezek voltam, mégis kényszerítette magát, hogy haladjon; nem csak magáért, Leonért is kell harcolnia. Követnie kell az éjszakát, talán a két napszak keskeny peremén van esély a túlélésre. Kerülgette a megfeneklett dzsunkákat és óceánjárókat, melyeket a csőcselék már hónapokkal korábban kifosztott. Ő csak egy kifakult, vörös vitorlát emelt el, amibe bebugyolálta a nagyrészt öntudatlan Hongkongot, hátha bizarr hátizsákként könnyebb lesz cipelni. A fiú pálcikává aszott karjai szinte fojtogatták.

A vörös a szerencse színe. A tűzé, mely perzseli ezt az országot, a sárkányé, akit menteni próbál. Hongkong népéé, akik még nem adták fel, hiszen akkor ő maga is egyszerűen elporladna, mint egy mezei halandó. És ezek szerint izlandiaknak is kell még a világban lenni, ha ő is még talpon van!

Leon arról motyogott a füle mellett, hogy még sosem kelt át a Viktória-öblön gyalogszerrel, majd felköhögött, és vizet kért. Sigurður kulacsot nyújtott neki, ő mohón ivott, alig volt szíve elvenni tőle. Alig merte elhinni, hogy a fizikai állapota ellenére még tiszta az elméje.

Fáradtságot nem ismerve, gépiesen gyalogolt. Hiszen még nappal van, nem aludhat! Már észre se vette, mint nyílik meg újra a bőre a gyilkos napsugaraktól, hogyan pattannak el a hajszálerek, mint ül por a sebeibe. A teste másodlagossá vált, már tudta, hogy csak egy burok. Az éjszakában úgy is enyhülés várja; azt mondták, akkor mínuszokba zuhannak a hőmérsékletek, és meg nem szűnő hóvihar tombol. Mindjárt ismerősebb időjárásnak tetszett, olyannak, akihez tudna alkalmazkodni.

Végtelennek tetsző idő után a naplementébe értek. Izland hiába próbálta beazonosítani a földrajzi helyzetüket vagy az országot, lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Megtörtént, amire oly’ sokan vágytak: eltűntek a határok, s velük együtt az államok is.

Izland minden porcikáján érezte az éjszaka várva várt hűvös szelét, ahogy leoldozta magáról Hongkongot. Olajos, illatos vízzel dörzsölte át a testét és megitatta, hogy valamelyest megélénküljön. Leon fintorogva ugyan, de tűrte a kezelést. Utálta, hogy ennyire kiszolgáltatottá vált.

– Minden jobb lesz – ígérte Sigurður, de a hangja megbicsaklott. – Az nem lehet, hogy magunkra maradtunk, előbb-utóbb csak találunk valakit!

A keleti megcsóválta a fejét. – Én már nem. Menj egyedül, nem akarok a terhedre lenni.

– Eszedbe ne jusson… – Izland érezte, hogy egy rég nem látott érzés kezd el nőni benne: a frusztrált düh, hogy nem tehet semmit. – Nem hagylak itt. Ha maradsz, én is maradok. – Sértetten fújtatott. – Olyan hülye vagy. Különben is, félsz a sötétben.

– Ha lehunyom a szemem, nem fogok.

– Nem akarom ezt hallani. – Elfordult, a csomagjukban matatott. – Egyél.

– Nincs étvágyam. – Hongkong minden erejét összeszedve elhajolt előle, de semmi haszna; Izland már erősebb volt nála. Fölé hajolt, és addig erősködött, míg leerőltetett valamicske élelmet a torkán. Minek, ha már úgy sem képes megemészteni?

Lassabban szökött el a nedvesség a bőréből, mint korábban, már kevesebb ereje volt a napnak. Mire az északi valamelyest elégedettebben elhajolt tőle, már csak egy fénycsík látszott a nyugati horizonton, és Izland fáklyát gyújtott.

– És most mi lesz?

– Várunk – felelte Sigurður, és bebújt mellé a vitorla alá –, és figyelünk.

Hongkong megadóan döntötte a fejét a vállára. Alvással nem is próbálkozott, esélytelen és veszélyes lett volna.

– Te is hallod? – Hirtelen, megélénkülve kapta fel a fejét, és megfeszült. Izland a homlokát ráncolta.

– Mire gondolsz?

– Nem tudom megfogalmazni pontosan… csak hallgasd.

Mély, ismerős morajlás a távolban, amit először nem tudott ugyan beazonosítani, de mégis mosolyt csalt az ajkára.

– Közeledik – vélte Leon, és a másik bólintott.

– Édesanyánk értünk jön.

Feltámadt a szél, és mintha eső permetezett volna rájuk, a bőrük mohón itta magába az éltető vizet. A fáklya kialudt, ahogy a hullám föléjük kerekedett, szorosan karolták át egymást, nehogy az áramlat elsodorja őket egymástól. A só marta, égette a sebeit, de Sigurður erőnek erejével kinyitotta a szemét, és Leon ajkára tapasztotta az ajkait, hogy neki ajándékozza lélegzetét.

Kik az óceánból születtek, az óceánba is vesznek.

Akik együtt vesznek el, együtt is születnek újjá.