Vihar

Így a karácsony felé haladva hoztam nektek egy régi szöszt nyárról~

Igen, jól látjátok a címkéket. x3

Valahogy mindig is szerette a kora nyári, illatos zivatarokat; ezek már a meleg évszak végleges beköszöntét jelentették, érkezésük öröm volt. Persze ez nem volt éppen szerencsés helyzet, ha az embert egy elszigetelt kunyhóban lepi meg.

Az álom és az ébrenlét határán lebegett. A szempillája meg-megrezdült, ha mennydörgést hallott. Svédország hátulról ölelte át és szorosan hozzásimult, a lélegzete nyomán még jobban összekócolódott Finnország haja és libabőrös lett a karja. A szívverése lassan normalizálódott, de lusta volt ahhoz, hogy a takarót normálisan magára húzza. Az utóbbi félórában szépen szétdúlták az ágyat.

Egyszer csak enyhült Berwald szorítása és Tino érezte, hogy eltűnik mellőle a meleg test; tétován kapott a keze után és felnézett rá.

– Hová mész? – kérdezte álmosan.

– Elszívok egy szálat – mondta a svéd, míg felvette az ingjét. – Esőre áll. – Ezt alátámasztandóan a távolban újra dörgött az ég.

Finnország bólintott és visszaejtette a fejét a párnára. Svédország eltűnt odakint, majd két perc múlva leszakadt az ég. A finn összerezzent a hangra; az eső megállíthatatlanul, nehéz csattogással zuhogott. Berwald sietve bemenekült, de már megázott, csupakóc haján csillogtak a vízcseppek, az inge nedvesen tapadt rá.

– Ma már nem megyünk haza, mi? – utalt Finnország a kinti zuhéra. Svédország megrázta a fejét és lezuttyant az ágyra. Felesége lustán mellémászott és megdörzsölte a vállát. – Fázol?

– Egy kicsit.

– Megoldjuk – mosolyodott el Tino, és Berwald nyaka köré fonva a karjait magához húzta egy csókra.

Mire bealkonyult, és a táj a jellegzetes, nyári félhomályba burkolódzott, már rég késő volt ahhoz, hogy még a hazaút gondolata is megforduljon a fejükben.