Sininen uni

Nyújtsa fel a kezét, aki erre az időpontra RusFin fluffot várt volna! Köszönöm, letehetitek.
Hetvennégy évvel ezelőtt, november harmincadikán kezdődött meg a téli háború, és Tinónak rémálma van.
Sok szeretettel Tinnek, aki felvetette az ötletet~ <3
Az altató: Sininen uni

Finnország arra ébredt, hogy ömlik róla a víz, és rázza a hideg, pedig nehéz, meleg dunyhába burkolódzva aludt. Kedvese karja eltűnt a derekáról, bizonyára megint sokat forgolódhatott.

Telefonja kijelzőjére pillantott; hajnali három. Valahol a falon barátságosan kattogott egy régi falióra, s minden egyes ütéssel mintha éberebb lett volna. Megnézte a dátumot is; november harmincadika. Így már világos, miért nem tud aludni.

Visszadőlt az ágyba, szorosan lehunyta szemét, hátha – semmi haszna. Ezen az éjszakán már szemhunyásnyit sem fog aludni. Főleg úgy, hogy itt szuszog mellette ő.

A szeretője.

Amikor először eszébe jutott rá ez a szó, csak hitetlenül megcsóválta a fejét. Pont vele? Ugyan. Aztán szépen lassan hozzászokott a gondolathoz.

A múlt már elmúlt, minek felhánytorgatni?

Békésen szuszogó kedvesére pillantott, és haloványan ugyan, de elmosolyodott. A férfi arca gyermekien nyugodt volt álmában, valami különleges ártatlanság ragyogta be, ami nappal, ébren igen ritkán mutatkozott meg. És ez az ember gyilkolt. Ahogy Tino is. Hány katonája életét vette el? Undorodott magától, akárhányszor eszébe jutott. Inkább megsimogatta Ivan arcát, mire annak szempillái megrebbentek, majd szeme résnyire nyílt.

– Aludj, Tinuska – motyogta lassan, álomittasan. – Észrevettem ám, hogy eltűntél az álmomból.

– Tudod milyen nap van ma? – kérdezte halkan. Oroszország megrázta a fejét, és lustán a derekába kapaszkodva visszahúzta maga mellé. Finnország szeretőn, de kissé megfeszülve simult az ismerős, télillatú ölelésbe.

– Szombat?

– Hetvennégy éve pont ezen a napon támadtál meg hadüzenet nélkül.

– Ó… Sajnálom.

Megsimogatta Finnország haját, és puha csókot lehelt a homlokára.

– Rémálmaim szoktak lenni – motyogta Tino.

– Tudod, hogy én sem akartam, ugye? Teljesítenem kellett a parancsot. Nekem is fáj ám bántani téged, kicsi Tinuska.

A finn bólintott és érezte, hogy a szemei nedvesedni kezdenek. Egy szót sem kellett volna erről szólnia, ezzel csak behegedt sebeket szakít fel Ivanban is, és felesleges bűntudatot ébreszt. Hiszen semmire sem jó ez az önmarcangolás, már régen megbeszélték, és együtt vannak. Oroszország továbbra is megnyugtatóan simogatta a hátát és a haját, és ringatni kezdte, mintha gyermek volna.

– Énekeljek neked altatót?

Tino sírósan felnevetett. – Ha szeretnél…

Ivan megtámasztotta az állát kedvese fején, és dúdolni kezdett; Finnország érezte, ahogy az ismerős dallam tetőtől talpig átjárja és megmosolyogtatja.

– Sininen uni? Jaj, Venäjä…

Lepisszegte és énekelni kezdett; kellemes, mély hangja volt, az akcentusa pedig olyan jellegzetesen aranyos azzal a sok, feleslegesen lágyított mássalhangzóval. Ha hallotta, valahogy mindig felvidult tőle.

– Nahát, Ivan, te tudsz finnül… – motyogta a végén álmos elégedettséggel.

– Nem is tudom, ki tanította.

– Hát én sem. – Finnország ásított, és csámcsogva addig helyezkedett Oroszország mellkasán, míg az arca a másik nyakához nem került. Adott egy finom puszit a férfi kulcscsontja fölé. – Rauhallista yötä, Venäjä… ja paljon kiitoksia.

– Ei kestä, kultaseni. 

Egy kicsit kiéltem a finn tudásomat, mint láthatjátok. (A dal fordítása is megvan, ha valakit érdekelne.)

Sininen uni ~ kék álom

Rauhallista yötä, Venäjä ~ nyugalmas éjszakát, Oroszország. 

...ja paljon kiitoksia ~ és nagyon köszönöm

Ei kestä, kultaseni ~ nincs mit, kedvesem