Statue of Liberty

Roróval épp a minap tárgyaltuk DW-s angyalokat, és elkezdtünk rajta tanakodni, vajon Alfred mit szólhatott hozzájuk... Nos, ez lett belőle. :D

Már rég óta kikívánkozott~

– Te, Iggy… ugye ezt nem gondoltad komolyan? – ordított ki a konyhában ténykedő angolnak Alfred. Csak az ő kedvéért hozta be lemaradását a Doctor Who-ból, még ha nem kevés fenntartással is – bár ezt sosem vallotta volna be.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza hasonló hangerővel.

– Erre az… az izére! Told ide a hátsódat, megmutatom.

Anglia már majdnem visszakiabált, hogy neki aztán ne parancsolgasson, és különben is, nem neki van akkora ülőfertálya, hogy záros időn belül már csak gurulni tud, ám meggondolta magát. Mégis csak ő a vendég, és még egy Alfed-félével is illenék úriembernek lennie.

A kanapéhoz érvén amint kartávolságba került, Amerika megragadta az ingét, és lerántotta magához. Az orruk egymáshoz súrlódott, mire Anglia önkéntelenül is elpirult.

– Mit csináltál a Szabadság-szoborral? – sziszegte az arcába. Az európai lelökte magáról a kezét, és arrébb húzódott.

– Semmit, nyugodj le.

– Most ki kell engesztelned, halálra rémültem.

– Ha annyira aggódsz, hogy megvan-e még, miért nem nézed meg? – vonta fel a szemöldökét.

– Dehogy nézem, nem vagyok hülye! – visszafordult a képernyőhöz, és elfintorodott. – A szobrok nem mozognak.

– Sosem tudhatod – jegyezte meg Arthur fapofával –, de ahogy gondolod.  

Azért éjszaka, amikor úgy gondolta, Anglia már elég mélyen alszik ahhoz, hogy ne ébredjen fel rá, kicsusszant mellőle, és odalopódzott az ablakhoz leellenőrizni kedves szobrát. Biztos, ami biztos ugyebár. Különben sem tudott aludni, az újszülött angyalok édes kacaját hallotta a fejében, akárhányszor lehunyta a 

szemét.

És a brit másnap reggel gunyorosan vigyorgott látva a sötét karikákat a szeme alatt.