Akár egy öreg házaspár...

Ezzel a ficcel eredetileg nem tudom, mit akartam, rövidebb szösznek indult, de aztán RoChuék átvették az irányítást, és civakodni kezdtek. Kicsit sántácska, kicsit furácska, de itt van~

Kínánál mindig volt valami érdekes, ami órákig le tudta volna kötni; hol a porcelángyűjteményét nézte meg, hol a kis magánkönyvtárában kutakodott, vagy éppen titokzatos szellemeket üldözött kíváncsian. Az ő házában csak csendesen, lassan szabadott járni. Egyszer levert egy teljesen ártalmatlannak tetsző, hófehér vázát – több millió volt a kár, ráadásul még Yao is megorrolt rá.

Egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy nézte, ahogy főz. Általában halkan beosont a konyhába, és leült a sarokba, hogy aztán szépen ráhozza a frászt a kínaira, aki csak fordultában vette észre. Udvariasan megérdeklődte, segíthet-e, de erre rendszerint nemleges választ kapott. Yao nem szerette, ha belekontárkodnak a művébe.

– Nincs kóstoló – csapott a kezére, amikor át akart nyúlni a válla fölött egy kanállal. Ivan visszahuppant a sarkaira, és akármilyen kiskutyásan is pislogott le Kínára, annak nem enyhült meg a szíve. Elküldte megteríteni, de akkor is kénytelen volt rendre utasítani, amikor letette az ételt az asztalra.

– Tiszteld az idősebbet – mondta önérzetesen, ahogy leült Oroszországgal szemben.

– És tisztelem – pislogott a férfi. – Arról nem tehetek, hogy nem látszol túl idősnek. Mindig téged néznek kettőnk közül a fiatalabbnak.

– Ez nem igaz. Én már rég birodalom voltam, amikor te még szaros seggel rohangásztál a pusztán. Vagy még ott sem.

Ivan halkan felnevetett. – Épp most vénemberezted le magad.

– Elmúltam már négyezer éves, és még itt vagyok egyesekkel ellentétben – húzta ki magát büszkén.

Oroszország a pálcikára tekert tészta mögül derűsen ráhunyorgott. – Ahhoz képest elég hajlékony vagy.

– Ilyen témákról nem beszélünk az ebédlőasztalnál.

– Most mi rosszat mondtam? Csak egy ártatlan bók volt.

– Te még pólyásnak sem voltál ártatlan.

– Mondja az, akinek a hajlékonyságról rögtön a szex jut az eszébe.

– Ivan, most már elég legyen!

Oroszország arcáról eltűnt a derűs mosoly, és sértetten bökdösni kezdett egy csirkefalatot. Lázadásképp egy-kettőt fel is szúrt. Tudta, hogy Yao ki nem állhatja étkezésnél az illetlenséget, mégis feszegette a határokat. Legfeljebb a kanapén alszik.

A beszélgetéseiken, a hozzáállásukon tisztán látszott, ki is az idősebb, tapasztaltabb kettejük közül; Oroszország néha tisztán látta maguk között kirajzolódni az áthidalhatatlanul mély kulturális szakadékot.

Kína végtelenül bizalmatlan volt eleinte, és még most is sokszor viselkedett így. Egyszerűen a jellemébe ivódott a túlzott elővigyázatosság, ami Ivannal szemben nem is volt alaptalan. Tudta, hogy már az is nagy dolog, hogy egyáltalán az ágya közelébe engedi; Kínát nem látszottak érdekelni olyan triviális dolgok, mint a párkapcsolat vagy a szex. Nem, Kína túllépett, felette állt az ilyen emberi esendőségeknek.

És mégis megadta neki. Furcsán, a maga módján ugyan, de megtette.

Emlékezett rá, milyen volt először együtt lenni vele – hogy is felejthetné el? Megcsókolta, aztán leült az ágyra, és azt mondta, most az övé, és azt csinál vele, amit akar. Oroszország nem habozott kihasználni az alkalmat, ám rövid időn belül feltűnt neki, hogy olyan, mintha Kína ott se lenne. Széttette ugyan a lábát, de csak fizikálisan volt ott, és az orosz ezen végtelenül megsértődött. Utálta, ha ignorálják, hülyének nézik vagy éppen mindkettő. Visszarángatta a valóságba, hogy aztán összevesszenek. Yao azon a véleményen volt, hogy tökéletesen elég a hálószobában, ha csak a testét kínálja fel, de Ivan a lelkét is akarta. Hízelgett, bújt, cirógatott, és végül megkapta, amit akart.

Az első együttlét katasztrofálisan sikeredett. A méreteik valahogy sehogy sem passzoltak össze; Kínának kellemetlen és fájdalmas volt, Oroszországnak meg bűntudata támadt, amiért kierőszakolta. Aztán csak sikerült összeszokniuk.

Azonban ha a hálószobán kívül voltak, Yao ritkán engedte, hogy hosszabban megölelje vagy megcsókolja. Ivan most is azon gondolkozott, mi lenne, ha felállna, és egyszerűen a karjaiba zárná. Bizonyára azt hinné, most rögtön az ágyba akarja vinni, pedig nem is. Néha egyszerűen csak jól esett volna összebújni, ha nem csak neki kellene folyton kezdeményezni… Kína viselkedése roppant frusztráló tudott lenni. Még hogy az északi emberek a hűvösek, ugyan! Aki még nem találkozott Wang Yaóval, ne állítson ilyet. Ő maga a megtestesült fagy csinos, egzotikus, keleti álcába bújtatva.

Az jutott eszébe, hogy talán pont ezt érdemli. Annyi mindenkivel játszott már, hogy a sorsába van írva ez a frusztráció, amit olyasvalakitől kell kapnia, akit szeret. Sőt, akibe szerelmes! Gyakorolnia kell az önmegtartóztatást.

A tenyerébe támasztotta az állát, úgy bámulta a mosogatónál ténykedő párját. Meglehetősen feltűnően, s Kína növekvő ingerültségét tekintve idegesítően.

– Ha segítenél – sziszegett oda –, talán még fontolóra venném, hogy csináljunk valamit az este.

– Azon kívül, hogy a falat vagy egymást bámuljuk? Nagyszerű! – Ivan felpattant és odaugrabugrált hozzá.

– Ne szemtelenkedj.

– Te meg ne viselkedj úgy, mint egy kivénhedt ribanc.

Kína szeme megvillant, és már lendült is a fakanál, az orosznak esélye sem volt. Fájósan dörzsölgette a homlokát és sértetten pislogott. Az ütés erejét tekintve szép kis búbja lesz holnapra, hacsak nem jegeli le rögtön.

– Tűnj a szemem elől – mordult rá.

– Nem azt mondtam, hogy ribanc vagy, csak hogy kezdesz úgy…

Yao fakanalas kezével határozottan az ajtó felé intett. Ivan jobbnak látta gyorsan lelécelni, mielőtt még komolyabban összevesznek, és valamelyikük nyolc napon túl gyógyuló sérülést szerez.

Odakint leült a lépcsőre cigarettázni. Elmerengett magában, míg hozzájárult a maga adagjával Peking légszennyezettségének növeléséhez. Arra jutott, hogy olyanok, mint egy öreg házaspár; Kína tökéletes házsártos feleség alany. Ezen nem bírt nem mosolyogni – de talán jobb lesz, ha eme felfedezését nem osztja meg szeretőjével, mert már így is elég sok van a rovásán.