Kósza remények

Nem vagyok teljesen elégedett ezzel a szösszel, de azért itt van~ Hadd legyen egy kis olvasnivalótok. x3

Játszódik valamikor az 1800-as évek közepe, vége felé.

– Szóval meg akarod látogatni a testvéreidet?

Anglia kérlelhetetlen eleganciával ejtette az imént tanulmányozott lapot az asztalára; újabban írásbeli kérvényt kellett benyújtani, ha beszélni akartak vele, ami egyrészt azért volt szükséges, mert ki sem látott a sok munkából, másrészt pedig ezzel önnön fontosságának érzetét erősítette. Azt viszont értékelte, hogy kapott végre valamit angolul legújabb gyarmatától, és nem kellett fordítót hívatnia a kínai karakterekkel telezsúfolt lapokhoz, amit az házi feladat címen beadott (nem beszélve arról, hogy az esetek többségében jobb nem is tudni, mit jelentenek).

– Csak Tajvant – felelte az asztal előtt álldogáló fiú. Igyekezett kihúzni magát, hogy eltökéltebbnek tűnjön.

– Rendben van – bólintott rá Anglia. – Elmehetsz hozzá, de csak kísérővel, nehogy elvessz.

Nehogy elszökjek, tiszta sor.

Hongkong már nyitotta volna a száját, hogy a tört angoljával érveljen, de aztán felfogta, hogy felesleges. Nem gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz.

A hajóút gyötrelmesen hosszúra nyúlt; megkerülték a fekete kontinenst, aztán India partjainál minden egyes nagyobb településnél megálltak árut ki-és berakodni. A tenger pedig egyre szeszélyesebb lett, ahogy a nyár felé haladtak.

Célba érvén viszont nevetségesen könnyű volt lerázni kísérőjét. Tulajdonképpen elhagyta, amikor egy fűszeres standnál leállt alkudozni.

Megnyugtatták az ismerős, szűk, emberektől zsúfolt utcák, az illatok és a fülledt, záport ígérő levegő. Felszabadult az Európában rátelepedett nyomás alól. Itt nem kellett kényelmetlen, élére vasalt ruhákat hordania, amiknek durva anyaga szúrta és sértette a bőrét, nem kellett úgy járnia, mint aki karót nyelt… Itt újra élénk színeket látott, nem azokat a kopottasakat, amik Angliát jellemezték. És a levegő íze… A levegő íze itt teljesen más volt.

Arra azonban nem számított, hogy már elfelejtette, merre lakik a húga. Az volt a szerencséje, hogy még az ilyen nem önálló országocskák, mint ők is megérzik egymás jelenlétét, és nemsokára egy ismerős hang szállt feléje az embertömegen át a régi, kínai nevén szólítva.

– Jia Long! – És mire megfordult, Tajvan már a nyakába is vetette magát, és csak beszélt és beszélt. – Annyira nagyon hiányoztál, már azt hittük, sosem látunk viszont, és most itt vagy végre…

– Mei, kiszorítod belőlem a lelket… – motyogta, mire a lány nevetve elengedte, és kézen fogva húzni kezdte az egyik szűk utcán. A keze pici, meleg és kicsit nyirkos volt, nem nagy és száraz, mint Angliáé.

– Olyan jó, hogy hazajöttél, annyi mindent akarok neked mutatni – csacsogta. – Itt van Yao is, képzeld.

Hongkong megtorpant. – Nem akarok vele találkozni.

Húga csodálkozva pislogott rá. – De miért? Azt hittem…

– Nem hiszem, hogy látni akar – felelte.

– Ó, dehogynem! Folyton csak rólad beszél, és…

– Túladott rajtam a rohadt ópium miatt! – csattant fel hirtelen élesen, mire húga riadtan rezzent össze. Egyáltalán nem ilyen hangnemhez szokott, idegen volt a mindig rendes, udvarias fiúhoz képest. – Nem szeret.

– Ne beszélj így! – Erélyesnek szánt felszólítása inkább riadtnak hatott. Hongkong rádöbbent, hogy eléggé ráijesztett, és ettől rosszul érezte magát. Közben a lány körbenézett, hogy hallgatózik-e valaki. – Jól van, ha nem akarod, nem találkozol vele. Majd valahogy megoldjuk. A fő, hogy itt vagy nekem.

– Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. Nem neked szólt.

Tajvan csak rámosolygott, megszorította a kezét, és tovább vezette maga után.

Bátyjuk említése hidegzuhanyként hatott, és nem is szóltak egymáshoz, míg Mei házához nem értek. A takaros, visszapördülő eresz alatt leültek a kiterített bambuszszőnyegre, és Hongkong érdeklődve nézelődött körbe, hogy vajon változott-e a hely. Valahol búvópatak csörgedezett, s a levegő esőt ígérő párával volt terhes.

Mindenféle témáról megemlékeztek pár szóban, még ha Kína említését kínosan kerülték is. Hongkong segített húgának főzni, ami azzal járt, hogy csatatérré változtatták a konyhát, és a könnyük is kicsordult nevettükben. Tajvan még mindig ugyanúgy visított, ha megcsiklandozta a derekát.

Ahogy haladtak a délutánba, Mei egyre feltűnőbben kezdett aggodalmaskodni Yao iránt; valószínűleg ilyen tájban ígérkezhetett, és még nem ért haza. Hongkong óvatosan felhozta, hogy lassan nem ártana elindulnia valami biztos helyre, ahol még véletlenül se botolhat Kínába, ám látva Tajvan elkámpicsorodott ábrázatát rögtön meg is bánta. Nem volt szíve ott hagyni, hiszen éppen csak megérkezett. Nem kell, hogy még miatta is aggódjék.

– Majd én megcsinálom – mondta, amikor látta, hogy húga a szoros, fegyelmezett kontyot készül szétbontani a feje búbján. Sorra kihúzkodta a hajtűket, és kiteregette a hátára, a vállára a sűrű, ébenszín hajzuhatagot. A lány kétségtelenül sokkal jobban nézett ki kieresztett tincsekkel; túl fiatal és túl szép volt a koponyára nyalt, szigorú frizurákhoz. Fényesre fésülte selymes haját figyelmen kívül hagyva a nyafogást, miszerint húzza. Aztán végigfonta a copfot, hogy ne legyen zavaró. Előrehajolt, átölelte Tajvan vékonyka vállait, és a tükörképükre mosolygott.

– Megcsinálod úgy a hajam, ahogy a nyugati nőknek szokott állni? Múltkor láttam egy kereskedő feleségét, nagyon szép sárga haja volt.

– Megpróbálhatom… – mondta habozva, és a kezébe vette a csontfésűt. – Sárga hajat viszont nem fogok tudni varázsolni neked.

– Olyat nem is akarok, buta – nevetett Tajvan és játékosan rácsapott Hongkong kezére. A fiú kettőt csavart az előzőleg befont copfon, itt-ott meghúzkodta, majd megtűzte. Mei kíváncsian forgatta a fejét, de nem látott semmit a műből, így testvére lekapott a másik falról egy kisebb tükröt, ami a szellemeket hivatott elriasztani, és mögé tartotta. – Nem ilyen volt – szontyolodott el.

– Sajnálom, de fogalmam sincs, hogy kell. Anglia csupa felesleges dolgot tanít.

– Akkor mit csinálsz nála? – csodálkozott húga.

– Magolom az irodalmát és a történelmét, hogy aztán a tanító vagy ő maga számon kérje rajtam.

– Fogadott hozzád tanítót? Ez nagyon izgalmas lehet!

– Ha így gondolod, akkor cserélhetünk, úgy sincs sok kedvem visszamenni hozzá – fintorgott. – Egész nap csak a porszagú könyvtárában ülök és tanulok. – Ez azért nem teljesen volt így igaz, de jól esett sajnáltatnia magát.

– Nem azért mondtam, ne haragudj – szabadkozott gyorsan Tajvan. – Tudom, hogy nehéz, nekünk is az.

Hongkong vállat vont és ellépett mögüle. – Ez van. Meg lehet szokni. – Hallgattak egy darabig, Tajvan zavartan tologatta az alacsony asztalkán a mütyüröket, hogy lefoglalja a kezét. Azután halkan hozzátette: – Néha úgy érzem, mintha el akarná velem felejtetni, ki vagyok, és honnan jöttem. Rám szól, ha kínaiul beszélek mondván, hogy az angolt kéne gyakorolnom. – Elváltoztatta a hangját és affektálni kezdett. – Do not sing, Leon. Try to pronounce the vowels right.

Tajvan a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse kuncogását.

– Nagyon vicces ez a nyelv.

– Főleg amikor tanulni kell – fintorgott megint. Idegen volt tőle ez az arckifejezés, valószínűleg nevelője hatására ragadhatott rá. – Mi lenne, ha másról beszélnénk?

– Rendben – bólintott a lány és felkelt. – Azt nem tudom, hogy…

Hirtelen elhallgatott, fülelt; a bejárati ajtó nyílt majd csukódott. Egymásra pillantottak, Hongkong megdermedt. Kína ott állt a küszöbön, a fa csak úgy ropogott alatta, ahogy végighúzta a talpát rajta, és a félfába kapaszkodott. Nem egészen volt tiszta a pillantása, de egyenesen öccsére bámult.

– Nem hittem volna, hogy valaha hazajössz – mondta köszönés helyett.

– Én sem – biccentett hűvösen a fiú. Ahogy végignézett a nem egészen beszámít családtagján, a szája mintha undorodva megrándult volna. Kiskorában mindig olyan nagynak látta Yaót, mintha lehetetlen lenne legyőzni és fölé kerekedni, ám ahogy a nyugatiak eljöttek marakodni fölötte, kezdte belátni, hogy ő is csak emberből van. Ráadásul a férfi most össze is görnyedt (hová lett a peckes járása, a tartása?) és dülöngélve, meg-megbotolva közeledett felé.

– Gyere ide, Jia Long, hadd öleljelek meg. – Elkapta a karját, és olyan erővel szorította meg, amit Hongkong ki nem nézett volna belőle ilyen állapotban.

– Ne érj hozzám! – ütötte félre a kezét a fiú, mire Kína elvesztette az egyensúlyát, és bizonyára elhasal, ha húguk nem tarja meg. A lány sápadt volt, a szeme rémülten kikerekedett. – Megint bűzlesz az ópiumtól.

– Te meg a hálátlanságtól – sziszegte a férfi. – Ilyennek neveltelek?

– Megérdemled – rántotta meg a vállát. – Mei, engedd el.

Tajvan megrázta a fejét, és inkább lassan, óvatosan elkísérte Kínát egy székhez. A férfi levegő után kapkodva roskadt le, de pillantása továbbra sem eresztette Hongkongot.

– Azért jöttél, hogy élvezkedj a szenvedésemen? Ennyit eltanultál már a nyugatiaktól…

– Meihez jöttem, nem hozzád.

– Ti összeesküdtetek ellenem…

– Nem, dehogy, bátyám… – Yao megszorította a kezét, mire elhallgatott inkább és a földet bámulta.

– Takarodj haza az angolhoz, ha engem már látni se akarsz – fröcsögte. – Hagyjatok békén minket. Tudom, miért küldött.

– Úgy lesz – bólintott Hongkong sértetten, és hátat fordított nekik. Nem akarta kettesben hagyni vele Tajvant, de fogalma sem volt, mi mást tehetne; büszkeség is van a világon. Nem is bírt vele egy légtérben megmaradni. Mei utána rohant, amint kilépett az épületből kísérve Yao kiabálásával.

– Ezért fogok még kapni… – szipogta halkan, mire Hongkong megtorpant és szembe fordult vele.

– Bántani szokott? – kérdezte komolyan. Mei hevesen ráta a fejét, de közben csak úgy patakzottak a könnyei. – Mondd el.

– Sosem szokott rám kezet emelni. És tudod milyen… a felét se szabad komolyan venni annak, amit mond, főleg ha ilyen állapotban van.

Hongkong magához vonta, és megnyugtatóan simogatta a haját, míg Tajvan könnyei lassan, de biztosan átnedvesítették a vállán a ruhát. Ötlete sem volt, mivel vigasztalhatná. Hacsak…

– Elszökhetsz velem… ha szeretnéd.

– Szóval tényleg ezért jöttél? – nevetett fel sírósan a lány. – Hogy elcsábíts magaddal?

Hongkong megcsóválta a fejét. – Eddig nem szándékoztam.

– Valakinek vigyáznia is kell Yaóra, ha már mindenki elment.

– De te félsz tőle – jegyezte meg halkan.

– Hát persze, hogy félek tőle, ha ilyen. De ha majd kitisztul az elméje, újra rendben lesz.

Nem akarta még jobban elszomorítani a lányt azzal, hogy azt mondja: nem fog így történni, Yao csak egyre mélyebbre fog süllyedni az öntudatlanságba, és már sosem lesz az, aki régen megtalálta és felnevelte őket. Inkább csak álldogáltak a sötétedő ösvényen összekapaszkodva. Amikor már félő volt, hogy nem talál vissza egyedül a félhomályban a kikötőbe, elbúcsúzott húgától, és a lelkére kötötte, hogy írjon neki, amint tud, vagy ha baj van, és nagyon vigyázzon magára. Tajvan csak bólogatott, megszólalni nem bírt. Fájt otthagyni, és amiatt is bűntudata volt, hogy eljött és most összezavart mindent. Jobb lett volna naivnak, tudatlannak maradni…

Amikor visszaért Angliába, nevelőjének az volt az első dolga, hogy kisebb fejmosást adjon neki, amiért lerázta a kísérőjét. Azután érdeklődött csak aziránt, hogy jó volt-e egyáltalán az út és sikerült-e összefutnia a húgával. Hongkong a vállát vonogatta, nem adott egyenes választ. Anglia szemét forgatva ráhagyta; ilyenek ezek a gyerekek.

Hogyan is mondhatta volna el, hogy odalett minden bátyjába vetett kósza reménye?