Hihetetlen, hogy kész vagyok ezzel a ficcel. És hihetetlen, hogy friss van, ugye? Igen, élek még. xD Cserébe jó hosszú és tömény olvasnivalót kaptok. Eredetileg ezt akartam hozni még annak idején első HongIce-ként, csak időbe telt, míg Hongkong (és Izland is) hajlandó volt megnyílni előttem. Nem állítom, hogy már tökéletesen kezelem a karakterét, de határozottan jobb, mint elsőre.
Pofátlanul Izland központú. És hogy ne fulladjatok bele a tömény fluffba, ott vannak DenNorék is, hogy ellensúlyozzák őket. És Feröer, aki Kijával közös szereplőnk~
Norvégia a napfényes, jó illatú mezőn feküdt. Későtavasz volt, nem sokkal a születésnapja után; egyszerre volt reményt hozó és lelombozó időszak. Már megint egy évvel vénebb lett, és az őrült világ csak rohan tovább.
Néha arra gondolt, milyen jó lenne visszamenni az időben. Visszamenni a régi korokba, amikor még mindent a mágia irányított és szőtt át. Talán csak butaság volt, egyszerű emberi gyengeség, de mintha a varázsereje gyöngült volna. A tündérek kevesebbszer keresték a társaságát, bár az is lehet, hogy csak túl sokat undokoskodott mostanában, a trollokkal pedig szintúgy ez volt a helyzet. Nem hallgatott rájuk, amikor azt mondták neki, ne menjen vissza Dániához. Jogosan sértődtek meg, igazuk volt.
Régebben szokásában állt megesketni magát, hogy ő ellenállni fog neki, nem fogja önként keresni a társaságát, csak ha nagyon muszáj, de ezt sorozatban megszegte. Aztán le is szokott róla. Felesleges volt, és gyónni is utált. Névlegesen persze megmaradt vallásosnak.
Mostanában minden rendben volt velük, szinte túlságosan is rendben – egészen tegnapig. Az a hülye fruska, hát persze! Már megint ott ette a fene, itta magába Christensen szavait, mint mindig, mindent elhitt neki, és mint hűséges, szerelmetes tartomány, esze ágában sincs elszakadni tőle. Vak szerelem fűzte Dániához, csak mert a férfi néha figyelmes volt vele. Naiv kislány. Izlandnak is csak javára vált az önállósodás.
Izland… rá most végképp nem akart gondolni. Idejét se tudta már, mikor beszéltek utoljára, öccse mindig talált valami kifogást, hogy ne látogassa meg, a konferenciák előtt és után pedig mindig sietett. No persze, mert ő olyan fontos személy. Ahhoz bezzeg volt képe, hogy rásózza a halászati engedéllyel kapcsolatos papírokat, az EU-s dokumentumokra meg rávágta, hogy nem érti az agyonkomplikált jogi szöveget. A frászt! És még megsértődött, amikor elküldte angoltanfolyamra, de azért jó gyerek módjára eljárt.
Az egy kis megnyugvással töltötte el, hogy öccsére még mindig tudott hatni. Ha haragszik is rá, ő mindig ott lesz neki; fogcsikorgatva ugyan, de rohanni fog segíteni neki.
Igaz volt ugyan, hogy az utóbbi időben egészen jól kijöttek Dániával – nem volt járásnak nevezhető, inkább csak átjárásnak –, de átlátott rajta. Átlátott a mosolyain, a vidámságán, és ahogy Tinót ugratta Svédország megőrzéséről.
Látható volt, milyen röhejes, amit Dánia művel. A külvilág számára ugyan összetartó csapatnak tűntek, ám valójában jobban széthúztak, mint valaha.
*
– Elmegyek – jelentette be Norvégia, amint visszatért a kastélyba és megtalálta a házigazdát.
– És mikor jössz vissza? – érdeklődött könnyedén a dán, s egy cseppnyi meglepetés sem érződött a hangjában.
– Soha – felelte hasonló hangnemben Lukas, míg magára kanyarította a kabátját és kisimította a ráncokat. – Úgy láttam, nagyon jól megvagytok a régi-új barátnőddel. Igazán nem akarok zavarni.
Dánia egészen megütközve meredt rá.
– Fridát ebbe ne…
– Á, szóval már Frida? Legyen inkább már Fridus vagy Friduska. – Lukas hangja gúnytól csöpögött. – Gondolom itt alszik, mert a szegény, kicsi, ártatlan lánykát nem engeded haza a sötétben. Nem vagyok kíváncsi az enyelgésetekre.
– Itt, de… – kezdett volna a magyarázkodásba, aztán rájött, hogy ismét belesétált a csapdába. – Te féltékeny vagy!
– Dehogyis. Baráti viszonyt ápolok a Feröer szigetekkel, szombatonként együtt nézünk bugyuta amerikai sorozatokat, míg egymás körmét mázoljuk hupililára.
– Ne rendezz jelenetet, mert rohadtul nem vagyok kíváncsi rá – sziszegte hirtelen jött dühvel Dánia. – Ha csak veszekedni akarsz, jobb is lesz, ha hazamész, hátha kis szárnyas barátaid megértőbbek lesznek.
– Megyek is. – Út közben belerúgott egy vázába, ami rögtön végigrepedt és elborult. Nem fordult hátra, hogy lássa Dánia arcát megrándulni. – Jó szórakozást kívánok.
~*~
Izlandnak fogalma sem volt, mit is keres angoltanfolyamon; halványan ugyan rémlett neki, hogy összevitatkoztak Norvégiával, amikor segítséget két tőle pár hivatalos papír kitöltésében, mert nem akarta, hogy a kacifántosan megfogalmazott jogi szövegekkel csőbe húzzák. Bátyja ezt bizonyára úgy értelmezte, hogy a nyelvtudásával van probléma. No nem baj, csak végigszenvedi ezt a pár órát, aztán a kapott papírt odanyomja Lukas orra alá, hogy ő igenis tud angolul.
Leült a leghátsó padba, az ablak és a radiátor mellé, a mellette lévő székre dobta a táskáját – ő aztán nem fog szocializálódni! –, majd elkezdte a padban talált, elhagyatott rejtvényt fejteni.
– Ne haragudj, szabad ez a hely?
Izland csak akkor kapta fel a fejét, amikor a kérdés másodszorra is elhangzott lassabban és artikuláltabban. Nem mintha érthetetlen akcentusa lett volna az illetőnek, sőt; a hallottak alapján Sigurður azt mondta volna, tősgyökeres brit. A külseje viszont rácáfolt erre – élénken csillogó, mandulavágású szemei voltak, koromszín haját divatosan, tépett fazonban hordta, és kellemesen alacsonynak tűnt.
– Persze – motyogta az északi, és a másik széken terpeszkedő holmijáért nyúlt. – Szabad.
– Kösz – biccentett a keleti, és lehuppant mellé. Amikor Izland visszafordult a félbehagyott újságjához, ő elővette a telefonját a zsebéből, pötyögött pár sort rajta, majd bedugta a fülest és eligazította úgy a drótokat, hogy áll alatt érő, sötét haja és a pólója széle elrejtse őket. Láthatóan ő is berendezkedett némaságra, mit Izland nem bánt. A teljes elszigeteltségről szóló tervei így is már kivitelezhetetlenek bizonyultak.
Az első óra nagyjából azzal telt, hogy a tanárnő – aki már szinte feltűnően jelentéktelen szerzet volt a sok, fiatal ország között kontyba tűzött hajával és maga kötötte ruháival – megpróbálta magára felhívni a figyelmet, majd végigkérdezte a csoportot, hogy ki honnan jött. Lelkendezett egy sort azon, hogy milyen sokszínű társaságba keveredett (ha tudta volna valójában, kik ők!), mindezt olyan agyonhangsúlyozott, idegesítő hangszínen, hogy Sigurðurnek kedve lett volna padtársa példáját követni, esetleg megkérni rá, hogy ossza meg vele azt a fülest. Ezt azonban elég nagy gorombaságnak tartotta, ráadásul mivel teljesen máshol járt az agya, még csak a másik nevét se tudta, így inkább nyugton maradt.
A második kifogás megoldódott szünetben, amikor is az ázsiai elnémította a zenét, és kezet nyújtott neki.
– Hongkong.
– Izland – viszonozta Sigurður a bemutatkozást, és elfogadta a jobbot; a másik fiúnak szinte már nőiesen kicsi és finom keze volt, európai mértékkel legalábbis mindenképp, de a szorítása határozott volt, nem olyan harmatos, mint az északié. Az illőnél talán kicsit tovább tartott a kézfogásuk, de aztán mindketten visszafordultak a saját dolgokhoz. Izlandnak melege lett, de ráfogta a mellette álló (mellesleg hideg) radiátorra. Észre sem vette, milyen érdeklődően nézi meg Hongkong.
Pár órával később már eljutottak odáig, hogy pár szót beszéljenek; a hét vége felé már nem nagyon érdekelte őket, mi is folyik az órán, tökéletesen elvoltak a hátsó padban, még csak nem is zavarták a többieket a múlt idők rejtelmeinek megértésében. Sajnos azonban a tanárnő ezen a ponton szúrta ki Izland furcsa akcentusát, és mivel amúgy is a bögyében volt Hongkonggal együtt, kitalálta, hogy a rebellisekkel nyelvtörőket fog mondatni. Ebbe az északi csúnyán belebukott, és a nap további részében nem is mutatott arra hajlandóságot, hogy angolul szólaljon meg. Nem volt elég, hogy a testvérei is a kiejtése miatt nyaggatták, még itt is… Elővett egy üres írólapot és írni kezdett.
Ezentúl csak írásban fogok kommunikálni. Nem tudok úgy beszélni, mint akinek kövek vannak a szájában.
Szerintem aranyos akcentusod van, habár nem mindig értem minden szavadat.
Hongkong latin betűi a macskakaparás egy olyan vállfaját képviselték, amivel Izland még sosem találkozott – ami nagy szó volt, hiszen Dánia mellett nőtt fel. Először eltartott egy ideig, hogy kibetűzze, de később hozzászokott.
Kösz. Te teljesen úgy beszélsz, mint egy brit.
Baj is lenne, ha nem beszélnék úgy, Iggy nevelt.
Iggy?
Anglia. Az Igirisuből jön.
Ami milyen nyelven van? Nem kínai, nem?
Japánul. Honnan tudtad?
Nem voltak a magánhangzók fölött vonalkák.
Nǐ huì shuō Zhōngwén ma?
Izland éppen az ablakon bámult kifelé álmodozva, amikor visszaért hozzá a lap, és lepillantva azt hitte hirtelenjében, hogy képzelődik a szépen rendezett, kínai karaktereket látva. Értetlenül bámulta őket, majd válaszolt izlandiul.
Fyrirgefðu, ég skil ekki.
Hongkong csak somolygott rajta, tollát szórakozottan az állának ütögette, majd átvette a baljába.
Szóval nem.
Mi volt a kérdés?
Hogy beszélsz-e mandarinul.
Ahaa. Úgy éppen nem, a többi nyelven is botrányos az akcentusom, nemhogy még tonális nyelvet tanuljak.
Jéé, egy nyugati, aki tudja, hogy tonális. Ha csak olyannyira, mint az angol, akkor nem gáz.
Izland padtársára sandított, miután elolvasta, aztán elnyúlt a térfelén, a fejét a karjára fektette, és úgy írt féloldalasan.
Előbb helyre kellene pofozni az angolomat.
Segítek.
Esélye volt válaszolni, mert a tanár kikapta Hongkong kezéből a lapot. Összevont szemöldökkel végigolvasta, majd kettétépte, és külön feladatot rendelt el nekik. Egyikük sem írta fel, csak nagyon komolyan bólogattak, majd amikor már biztos távolban volt a nő, Hongkong odafordult Izlandhoz.
– Mit is mondtál, mi az elérhetőséged?
*
Jobban örült volna, ha nem hívja meg magához Norvégia. Most nem volt különösebb ürügye visszamondani – azt leszámítva, hogy semmi kedve a jópofizáshoz. Most, hogy sokadszorra is összevesztek Dániával, érdekes módon ismét körberajongta (már ha lehetett azt annak nevezni, hogy folyton ott volt a nyomában és fapofával faggatta). Elege volt a buta játékaiból, semmi kedve sem volt megint másodiknak lenni, hogy aztán ő igya meg a levét ennek az egésznek.
Egy hónapja volt, hogy véget ért az a nyelvtanfolyam, amire – ironikus módon – pont Norvégia íratta be. Az órák és a tanárnő nélkül köszönte szépen, tökéletesen megvolt, viszont Hongkong mintha hiányzott volna neki. Furcsállta is, ezelőtt a testvérein kívül még sosem érzett senki iránt így – és ők mindig áthidalható távolságban voltak, nem nyolc időzónányira. Hiányoztak neki a beszélgetéseik, vagy amikor mindenttudóan hallgattak, a megosztott ebédek és úgy egyáltalán: a jelenléte. Ezt nem pótolhatta, hogy heti többször beszéltek telefonon (Izland már látta előre, hogy erre fog rámenni a gazdasága) vagy a neten, tudta, hogy a vezetékek eltorzítják a hangját, a nevetését, és nem is a fizikai valója volt. Nem akart túl sok mindent beleképzelni a dologba, de jó volt arról képzelegni, hogy van köztük valami. Legalább barátság.
Sosem volt ismert még olyasvalakit, akit a barátjának nevezhetett volna.
Norvégia nappalijában tengette az idejét; kényelmesen befészkelte magát a kanapéra a laptopja társaságában, és feszült figyelemmel várta Hongkong hívását. Kínjában végigzongorázott párszor a billentyűzeten, értelmetlen szavakat írt be a keresőbe, és türelmetlen ütemet kopogott a gép fedelén. Amikor végre csörgött a skype, összerezzent és alig győzte felvenni.
– Ne haragudj, hogy nem tudtam előbb jönni, feltartottak – hadarta Hongkong mindenféle köszönést mellőzve.
– Semmi gond – nyugtatta meg Izland. – Úgy is későn keltem.
– Ó, akinek semmi dolga… – Enyhén gunyorosan, vontatottan ejtette ugyan a szavakat, de a mosolya elárulta, hogy nem kell komolyan vennie. – Mi a helyzet?
– Oslóban vagyok, Norvégia meghívott magához. – Áthívott, hogy elszórakoztassam. Fintorgott a gondolatra. Már ezerszer is megbánta, hogy valaha is… – Nem volt kibúvó.
– Milyen lelkes vagy.
– Nagyon – bólogatott nagy komolyan, aztán megforgatta a szemét. Hongkong nagyot nyújtózott a túloldalon; valószínűleg kiülhetett az erkélyre, mert a fények mögötte a távolba vesztek, szétszóródtak, és oldalt, ha nagyon meresztgette a szemét, meredek hegyoldalt vélt látni. Igencsak irigykedett rá; ha ő otthon bármikor kiült volna a kertbe, percek alatt a székhez fagyott volna.
– Szeretnéd látni a kilátást? – kérdezte hirtelen Hongkong. A kép zavarossá vált, ahogy felemelte a gépét, aztán ő maga is eltűnt, majd megtámaszthatta a korláton, mert újra kiélesedett, és a sötét hátteret egyszerre fényoszlopok uralták, lent pedig mintha az óceán csillogott volna. Már sokszor nézett róla képeket, de ez sokkal jobb volt, mint azok. El sem tudott volna képzelni más lakhelyet Hongkongnak. – Nem olyan jó a felbontás, de azért látszik valami.
– Gyönyörű – bukott ki Izlandból az őszinte vélemény.
– Örülök, hogy tetszik.
– Én most legfeljebb Norvégia tökéletesen unalmasan berendezett nappaliját tudnám megmutatni, de az nem túl izgalmas. És nem is hinném, hogy örülne neki.
Hongkong csak kuncogott. – Elhiszed, hogy nem túlzottan érdekel a bátyád háza?
Izlandnak is már mosolyra rándult a szája széle. – Ó, akkor kié érdekel?
– A tied.
Elakadt a szava egy pillanatra; szerencsére ez nem volt olyan feltűnő így az interneten keresztül, így is néha recsegett a vétel. Hongkong viszont egyáltalán nem tűnt zavartnak, sőt – tovább kotyogott arról, hogy beguglizta Izlandot, és hogy milyen szép helynek tűnik. Őt egyáltalán nem zavarná a sok eső, mert azt már otthon és Angliánál is megszokhatta, a hideg viszont annál inkább. És hogy még sosem látott vulkánt, pedig ő aztán elég piromániás, aztán hirtelen elhallgatott. Talán rájött, hogy túl sokat árult el egyszerre magáról. Sigurður megköszörülte a torkát, és új, semlegesebb témát vetett fel, hogy ne akadjon meg a beszélgetés. Olyat, ami magyarázattal szolgálhat hirtelen jött jókedvének, ami miatt hangosan, levegő után kapkodva nevethet, ahogy nagyin ritkán szokott. Még önmagát is meglepte vele.
Norvégia is épp a legjobb pillanatban talált benézni.
– Gyere és segíts megteríteni. – Gyanakodva felvonta a szemöldökét; nem úgy tűnt, hogy túl jó passzban van. – Mi olyan vicces?
Izland olyannyira zavarba jött, hogy majdnem búcsú nélkül levágta a laptop fedelét.
– Egy pillanat – tátogta oda neki, mire Norvégia türelmetlenül kopogni kezdett az ajtófélfán. – Ne haragudj, most mennem kell. Később visszahívhatlak még?
– Amennyiben még ébren találsz, persze.
– Akkor igyekszem – suttogta.
Az igyekvésből nem lett semmi; Norvégia rászólt, hogy ne habzsoljon, mert még félrenyel, és különben is, hová siet annyira. Izland nem mert ellenkezni, akármennyire is bosszantotta bátyja, nem akarta, hogy felhozza, amit hallott.
~*~
Norvégia finom mozdulatokkal csíkozta a lazac oldalát, habár a keze remegett; legszívesebben belevágta volna a kést a peches halba, még ha az már nem is érzett. Amikor levágta a fejét, egy pillanatig Dániát képzelte oda.
No majd a szósznál kiéli gyilkos hajlamait.
Mire kész lett, a konyha úgy nézett ki, mint egy kisebb csatatér. Gyorsan rendet rakott, nehogy meglátszódjon, mit művelt, aztán bement a nappaliba szólni Izlandnak, hogy legyen szíves jönni segíteni teríteni, különben nem kap ebédet. A fiú éppen kipirultan nevetett valamin – önfeledten, semmiféle gúnnyal, ami szokatlan volt tőle. Megköszörülte a torkát, másodszorra is elismételte, mit szeretne, mire öccse rögtön elhallgatott.
– Egy pillanat…
– Azonnal is jó lesz – vágta rá Lukas, és türelmetlen ritmust kopogott az ajtófélfán. Sigurður válaszul érkező morgása már sokkal ismerősebb volt. Nem várta meg, hogy elbúcsúzzon a beszélgetőpartnerétől, előrement.
Nem tudta hova tenni Izland nevetgélését. Gyerekként se sokszor hallotta, nem hogy mostanában, lehet, hogy kapott valamit Dániától. Ostobaság. Minek is gondolkodik ilyeneken?
– Ne habzsolj – szólt rá Izlandra, amikor feltűnt neki, hogy szinte nem is rág, csak nyel, és egészen máshol jár. Még a végén félremegy az étel, és aztán majd kiköpi neki a tüdejét. – Hová sietsz?
– Sehová – motyogta Sigurður és lesütötte a szemét; ez már mindjárt jobban tetszett Lukasnak, és összetámasztott ujjai mögül figyelte öccsét. Ő maga alig evett, alig bírt valamit leerőltetni a torkán, hiába sikerült olyan jól a mai ebéd.
– Szóval, kivel beszélgettél? – érdeklődött csevegő hangon, míg a testvére a desszertet turkálta. Furcsa volt tőle, hogy azt mondta, tele van, és nem kér belőle.
– Egy barátommal – mondta gyorsan. Bekapott egy falat süteményt, hogy addig se kelljen beszélnie.
– Nocsak, egy újdonság. Mióta vannak neked barátaid? – Hangjában undok szenvtelenség csendült, ami egy pillanat alatt képes volt felhúzni Izlandot. – A könyvek nem tudnak…
– Azóta, mióta a bátyám egy seggfej, és elhanyagol engem – suttogta; nem akart ennyire durván fogalmazni, de egyszerűen kicsúszott a pillanatnyi véleménye, a dühe. Felpattant és kiviharzott volna, de Norvégia elkapta a karját és visszarántotta.
– Mit mondtál? – sziszegte.
– Csak a véleményem.
– Jó lenne, ha nem vennéd át Dánia stílusát.
– Ne adj rá okot. – Öccse kirántotta a karját a szorításából, és a másik szobába menekült. Lukas habozva, félig-meddig követte, a küszöbről figyelte, ahogy Izland a laptopján pötyög valamit – biztosan róla, szólt az üldözési mániája –, majd ingerülten levágja a tetejét. Áttelepedett a kanapéra egy könyvvel, és olvasni kezdett. Norvégia tudta, hogy ilyenkor esélytelen beszélgetni vele, csak még jobban megharagudna. És ha belegondolt, akkor jogosan.
*
– Beszélhetünk? – húzta le Izland orra elől a vaskos német nyelvkönyvet. Ő csak bólintott, megkereste a könyvjelzőjét, és a dohányzóasztalra dobta eddigi társaságát. Ahhoz képest, hogy mennyire szeretett olvasni, egyes kötetekkel végtelenül hanyagul bánt. Nem állt szándékában összehúzni magát, így Norvégia sóhajtva arrébb lökte a lábait, leült, és az ölébe vette őket, hogy Izlandnak ne lehessen oka panaszra.
– Hallgatlak – mondta Sigurður megtörve a beálló csendet.
– Bocs a…
– Semmi gond – vágott közbe öccse –, már hozzászoktam, hogy néha undok tudsz lenni.
Norvégia összepréselte az ajkait, és nem reagált a mondat másik felére.
– Miről akartál beszélni? – kérdezte gyorsan, s a norvég rájött, hogy jobb erre egyenesen rákérdezni, mint halogatni.
– Jársz valakivel?
– Tessék?! – Sigurður felpattant volna, de bátyja lefogta a lábát. Ezzel együttesen azt érték el, hogy a fiú majdnem leborult a kanapéról. Addig kapálózott, míg újra megtalálta az egyensúlyát és felkönyökölt, hogy ne legyen annyival lejjebb Norvégiánál. – Nem, miért?
– De szerelmes vagy – jelentette ki Lukas.
– Nem vagyok az! – vágta rá túl hirtelen és elvörösödött.
– A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt – szavalta Norvégia és kicsit felemelte a hangját, hogy túlharsogja a fiatalabbik tiltakozását. – Nem mástól akarom megtudni, szóval halljam.
– Nem szeretném elmondani – fonta keresztbe a karjait –, mert akkor megint nem lesz belőle semmi.
– Csak nem egy civil?
– Nem az – duzzogott Sigurður sértetten, s Lukas belekezdett volna egy újabb szónoklatba, hogy úgy is kiszedi belőle, amikor csendesen kibökte. – Hongkong.
Amint az várható volt, testvére szépen ívelt szemöldöke azonnal magasra szaladt.
– Érdekes, az akcentusából nem találtam volna ki, hogy keleti.
– Ne kezd… várjunk, te hallgatóztál? – nyöszörögte Sigurður, és a tenyerébe temette az arcát. Eszébe jutott mindaz, amit mondott róla és elszégyellte magát. – Nem akarok róla beszámolni, és most, hogy elmondtam, tuti nem lesz belőle semmi.
– Hogyan ismerkedtetek meg? – érdeklődött Lukas, s a biztonság kedvéért ismét lefogta öccse lábait, nehogy menekülni próbáljon.
– Látásból már egész régóta ismerem – sóhajtotta rezignáltan. – Aztán meg összefutottunk azon a tanfolyamon, amire beírattál, és beszélgetni kezdtünk. Ennyi. Most már elégedett vagy?
– Nem mondanám… – Norvégia elgondolkozva bökdöste az ajkát, míg Izlandot vizslatta. – És randiztok?
– Már mondtam, hogy nem! – csattant fel Sigurður.
– Helyes. Nem akarlak elkeseríteni, de valószínűleg csak azt tartja benned érdekesnek, hogy szőke vagy és világos szemű, mert náluk az ritka. Még a polgári nevét sem árulta el neked, igaz? Nemsokára…
– Hogy te milyen… – sziszegte Izland, és egy hirtelen mozdulattal lesöpörte magáról a norvég kezét. – Elegem van belőled, hazamegyek. Attól még, hogy te ki akarsz magadnak sajátítani… – Elcsuklott a hangja. – Végre valaki nem utál amiatt, amiről nem is tehetek. Kösz, hogy elrontod az örömöm. – Felpattant és elhátrált bátyjától. – Csak féltékeny vagy.
– Én csak figyelmeztettelek. A te dolgod, ha nem hallgatsz rám.
Sigurður összerámolta a holmijait, megkereste a szoba különböző pontján leledző könyveit, magához vette a laptopját, s köszönés nélkül otthagyta bátyját.
– Hova mész? Úgy sincs ilyenkor hajó! Kint fogsz éjszakázni az utcán?
Az volt a legnagyobb gond, hogy tudta, nincs igaza; ha haza akar jutni, úgy is talán magának hajót, és még nála is jobban ismeri az óceánt, hiszen belőle született. Norvégia pedig önző, amiért ki akarja magának sajátítani. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy az ő kisöccse felnőtt (de mikor? Elszalasztotta…), megőrzi magának a titkait, már nem akarja vele megosztani.
~*~
Jó volt végre egy kicsit elszabadulni a konferenciáról; most különösen hosszúra nyúlt, a krimije csak a feléig tartott ki, ráadásul úgy tűnt, Hongkong rá se bagózik, habár állítólag csak miatta jött el erre a londoni találkozóra (ahová mellesleg nem is volt hivatalosan meghívva).
Attól még, hogy mindenki kavar valakivel, neki nem kell. Megvan ő egyedül is, eddig is megvolt. Ott vannak neki a könyvei, a történetei, no meg a lundája, szép időben még az orrát is ki tudja dugni a házból.
Talán túl feltűnő volt, hogy annyit bámulta. Hajlamos volt rajta felejteni a szemét akár unatkozott, akár nem; legtöbbször a kezét figyelte, ahogy ír, lopva az arcát, de nem mert a szemébe nézni, túlságosan zavarba jött volna a fürkésző, sötét íriszektől.
Lehajtotta a fejét, hogy úgy tehessen, mintha nem venne észre senkit, és ne kelljen viszonoznia a köszönéseket. Mintha valaki futott volna mögötte, és összerezzent, amikor megérintették a kezét. Megtorpant volna, de Hongkong ellenállhatatlan erővel húzta a lépcsőház felé. Tompa durrogás hallatszott a konferenciateremből, valaki felkiáltott.
– Futás, mielőtt észrevesznek minket – mondta, és pár másodperc múlva már azon kapták magukat, hogy kéz a kézben rohannak le a lépcsőkön. Izland nem értett semmit, szólni akart, hogy álljanak meg, mert fulladni fog, de előbb jött rá a roham. Összeszorult a tüdeje, és súlyos, görcsös köhögés tört fel a mellkasából. Összegörnyedt és elkapta a korlátot. Hongkong először riadtan pislogott rá, aztán átölelte a derekát, hogy ne essen el, majd óvatosan leültette a földre. Fogalma sem volt, mit kezdjen vele, de a hátán ott hagyta a kezét. Izland a térdére hajtotta a fejét, próbálta visszafojtani a köhögést, s idővel alább hagyott a remegése is, szinte a légzése is megszűnt.
– Jobban vagy? – szólalt meg tétován az ázsiai. – Hívjak valakit?
– Ne, nem kell. – Felemelte a fejét, de a haja az arcába lógott. – Máskor szólj, ha futkosni akarsz, én lifttel megyek.
– Ne haragudj, én nem tudtam, hogy asztmás vagy…
– Senki sem tudja, igazából nem is az… – motyogta rekedten. Átkozta London súlyos, természetellenes füsttől terhes levegőjét. Otthon bezzeg nem történt meg volna ilyesmi… Akkor sem, ha éppen valamelyik vulkán kitört. – Hoznál egy kis vizet?
– Persze. – Hongkong felpattant, majd a legközelebbi automatából hozott egy flaskáva. Kinyitotta és odanyújtotta neki. – Van rá valami gyógyszered?
Izland bólintott, elvette az üveget, és jól meghúzta, majd egy kicsit öntött a tenyerébe és meglötykölte az arcát.
– Van, de úgy sem használ. És különben is, ország vagyok, nem kellene erre szorulnom – jelentette ki önérzetesen. – El ne mondd senkinek, amit láttál, a bátyám akkor hónapokig ezen pattogna…
– Gyerekes egy hozzáállás – jegyezte meg a másik. – Tudod, milyen ijesztő volt? Azt sem tudtam, mit kezdjek veled.
– Mondod te. – Az utolsó mondatokat eleresztette a füle mellett, és feltápászkodott volna, de Hongkong nem engedte. – Mit csináltál már megint?
– Anglia kapott egy kis csillagszórót a teájába – vonta meg könnyedén a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb, mint különböző pirotechnikai eszközöket csempésszen egyesek italába. Ráadásul pont olyanéba, aki több mint száz évig hivatott a nevelője lenni.
– És még én vagyok a gyerekes… – morogta Izland.
– Csak a hozzáállásod. És különben is, megérdemelte, hidd el – felelte mindenféle bűntudat jele nélkül. Felsegítette az északit, a lifthez húzta, és vadul nyomkodni kezdte a hívógombot. Sikerült pont a legzsúfoltabb kasznit kifogniuk, bepréselődtek; Kína megkísérelt a pillantásával lyukat égetni Hongkong tarkójára, de a fiú észre se vette. Izland alig várta, hogy kiszálljanak, feszélyezte a tömeg, és hogy olyan közel vannak egymáshoz, a szíve majd kiugrott.
A friss, hűvös levegő jót tett neki, visszatért az arcába az élet, és zavartan húzódott el Hongkongtól. Kicsit megkönnyebbült, kitisztult a feje is.
– Nemsokára vége a szünetnek – jegyezte meg –, de semmi kedvem visszamenni.
– Lógjuk el – vetette fel Hongkong. – Nem fogják észrevenni.
– Ó, dehogynem. – Izland szája megrándult, mintha egy mosolyt akarna elfojtani. – Nem robban fel semmi.
– Ez csak egyszeri alkalom volt, hé! Anglia egy igen fontos kísérletnek lehetett az alanya, büszkének kellene lennie ezért magára.
Sigurður nem tudta tovább türtőztetni magát; felvihogott és elpirult, hogy aztán szégyenkezve a szája elé kapja a kezét. Már megint elragadtatta magát, mint mindig, amikor az ő közelében volt, bele se mert gondolni, mennyire idegesítő lehet. Mint valami lány.
– Miért nem nevetsz gyakrabban?
– Nincs… nincs olyan sok alkalmam rá. Kicsit hülyén is érzem magam tőle – motyogta halkan. A hátsó bejáraton jöttek ki, egy félreeső utcára jutottak ki, így egy lélek sem járt arra rajtuk kívül. – Most merre?
– Elmehetnénk kávézni.
– Minden holmimat fenn hagytam, még pénz sincs nálam.
– Meghívlak – vágta rá könnyedén Hongkong.
– De… – Valami hihető kifogáson gondolkozott, azt túl kínosnak érezte, hogy ő maga csóró és kényelmetlenül érzi magát, ha meghívják; biztos azt hinné, hogy csak le akarja rázni, pedig erről szó sincs. – Miért vagy ilyen kedves velem? – bukott ki belőle. Egyáltalán nem így akarta feltenni a kérdést, de most már nem szívhatta vissza. Az ajkába harapott.
– Ha zavar…
– Nem, én csak… – Úgy érezte, sosem volt még ennél nagyobb zavarban, lehajtotta a fejét, mintha ezzel elrejthetné arca pirosságát. – Csak nem akarlak félreérteni, de inkább felejtsd is el, amit mondtam és menjünk.
– Nem értesz félre – csóválta meg a fejét kis híján nevetve Hongkong, s ha az északi felnéz, láthatta volna, hogy az ő arcán is halvány pír játszik. Újra megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. – Vehetem beleegyezésnek?
– Igen, azt hiszem – motyogta.
– Azt hiszed, vagy tudod is? – érdeklődött csevegő hangnemben Hongkong.
– Tudom! – vágta rá rögtön Izland. – Tudom, csak olyan gyorsan történik minden… még csak keresztnevedet se tudom. És azt hiszem, te sem az enyémet.
– Rá volt írva a füzetedre olyan furcsa, áthúzott d-vel, hogy Sigurður. Én pedig Leon vagyok.
– Köszönöm. – Izland ismét mosolygott, és ez valahogy még a megszokottnál is fiatalabbá tette az arcát. Hongkong szája is felfelé rándult, habár ő inkább csak somolygott.
Tévedtek, amikor azt hitték, rajtuk kívül mindenki bent van még az épületben – míg az eresz alatt beszélgettek, Anglia mögéjük lopódzott, és mindketten összerezzentek, amikor a vállukra tette a kezét. Szétrebbentek volna, de már késő volt.
– Megvagytok jómadarak.
– Nem csináltunk semmit! – ellenkezett Leon, és lesöpörte magáról a brit kezét. Anglia megajándékozta egykori gyarmatát egy igen csúnya pillantással. – Oké, Ice nem csinált semmit.
– Velem jössz, fiatalúr, és rendet raksz. Téged pedig Norvégia keres – pillantott Izlandra. Hongkong valamit a kezébe gyűrt, amikor a türelmetlen harmadik fél elfordult, egy rövid puszit adott az arcára, majd engedelmesen követte a paprikás hangulatú britet. Sigurður egy darabig bámult utánuk, aztán ellágyult az arca, aztán lassan lecsusszant a fal tövébe. Kedve lett volna nevetni, de ezt valahogy a helyzethez nem illőnek tartotta. A bőre bizsergett ott, ahol a másik ajka hozzáért, és odasimította a tenyerét. Kihullott a kezéből az ázsiai fecnije; egy cím és a karakterekből ítélve valószínűleg a kínai neve szerepelt rajta, és hogy bármikor hívja vagy essen be hozzá, ha szüksége van rá. Izland most már végképp nem bírta ki vigyorgás nélkül, és diadalittasan a levegőbe öklözött.
– Kelj fel, meg fogsz fázni.
Eddig nem ült le, de most sikerült; pont egy pocsolya közepébe toccsant Norvégia hangját hallva, és a nadrágja rögtön átázott. Méltóságát vesztve, ám boldogan tápászkodott föl.
– Nem volt igazad – jegyezte meg szokatlanul vidáman. – Elmondta nekem a nevét, és minden elérhetősége megvan.
– Jól vagy? – vágott közbe Lukas.
– Tökéletesen – fuvolázta öccse, és elnézett valahová a válla fölé.
– Nem a nyilvánvaló agybuggyanásodra gondoltam. Láttam a rohamod.
Sigurður arcán elhalványult a vigyor.
– Az… az nem volt semmi komoly. Már jól vagyok – motyogta.
– Majd kiköpted a tüdődet, ezt nem semmi komollyal jellemezném – mondta szigorúan Norvégia, és továbbra is gyanakodva, szinte aggodalmasan mustrálta.
– Köszönöm az aggodalmad, de már jól vagyok. – Az arca ismét azt a megszokott, zárkózott kifejezést öltötte fel, ami oly jellemző volt rá az utóbbi időben, ha a bátyjával beszélt. – Tényleg.
– Nem szeretnélek még egyszer futni látni. Ha ilyenekbe rángat bele, inkább ne találkozzatok.
– Azt csinálok, amit akarok – felelte ridegen. Nem érdekelte a rizsa arról, hogy csak jót akar neki, most nem, így is kezdett leereszteni a kis boldogságfelhője. Elege volt abból is, hogy mindenki túlreagálja a betegségét, pedig csak akkor jött elő, ha nem otthon volt. – Majd találkozunk, ha lehet veled normálisan beszélni.
Úgy érezte, Hongkong szemtelenségéből rá is átragadt valamennyi – nem feltétlenül rossz értelemben.
~*~
Norvégiának igazából kisebb gondja is nagyobb volt, mint Izland szerelmi életén töprengeni; ugyanis lett volna mit helyrehoznia a sajátján. Tekintetbe véve a legutóbbi találkozójukat, erre nem sok esélyt látott.
Azt hitte, könnyebb lesz, ha elhagyja Dániát, ha mindkettejük a saját útját járja – de ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzelte. Az életük, az útjuk közös volt, túlságosan egybe fonódott ahhoz, hogy csak úgy elváljanak. Küzdött ellene, de ahogy a tavasz nyárba fordult, és megnyúltak a nappalok, egyre több volt az álmatlan éjszakája (éjszaka, ugyan… szinte mindig nappali fényben fürdött a mindenség). Csak feküdt az ágyban, és egyre csak zakatolt az agya, míg a plafonon táncoló fénycsíkokat figyelte. Valamikor viszont teljesen üres volt.
És akkor még ott volt a kicsi Izland. A kicsi Izland, aki már nem is kicsi, csak ő ezt nem hajlandó elismerni. Még mindig tisztán emlékezett arra a napra, amikor megtalálták; a tomboló viharra, a hidegre, és rengeteg hóra, ami csak úgy kavargott a szélben, ezernyi kis tűként fúródva a bőrébe. És ő mégsem panaszkodott, megszokta már a hideget, megengedte, hogy letelepedjen egy időre a partján. Aztán magához vette, elvitte haza; talán nem lett volna szabad elszakítania a földjétől, azért lett később annyira beteges. És arra is emlékezett, mennyit sírt, amikor otthagyta egyedül Dániánál. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy tombolni látta, hogy igazán kiadta az érzelmeit. Nem akarta elengedni, tisztában volt vele, hogy Norvégia hazudik, hiába állítja azt, hogy vissza fog térni hozzá. Ő kezdte el mérgezni ezzel a hazugsággal a lelkét, miatta lett ilyen. Izland megtanulta magába fojtani az érzelmeit, miután magára hagyta, s teljesen jogos volt a sértődöttsége, amit bátyja felé mutatott, mégis bántotta Lukast. Azt viszont el kellett ismernie, hogy Dánia egész jól kikupálta, kevesebbet betegeskedett. Amikor újból találkoztak, már felnőtt, de ő képtelen volt így látni, könnyebb volt vele úgy bánni, mintha még mindig gyerek lenne. Ezt persze Sigurður rossz néven vette. Néha viszont voltak jó pillanataik, mint például a közös hajókázások, amikor is mindent rábízhatott az öccsére, mert Izlandnak kétség kívül kiváló érzéke volt a kormányzáshoz és a navigáláshoz. Ez büszkeséggel töltötte el.
A napokban ismét szembesülnie kellett azzal, hogy Izland felnőtt. Még arra is vetemedik, hogy randizzon, kedvese legyen, pedig amikor legutóbb le akart vele ülni erről beszélgetni, elutasította és gyorsan átmenekült a másik szobába. Norvégia ezt meglehetősen gyerekes hozzáállásnak tartotta, de a testvérek már csak ilyenek. Azt is meg találta jegyezni, hogy foglalkozhatna inkább a saját romokban heverő kapcsolatával. Ha rendbe hozta, akkor esetleg leülhetnek beszélgetni. Ez azonban több sebtől is vérzett.
Először is: mivel szinte csak a testiség miatt jártak össze, nemigen lehetett a viszonyukat párkapcsolatnak nevezni, ahogy arra Dánia is rávilágított egy- egy alkalommal. Ebből következett a második pont, miszerint állandóan marták egymást. Ez rövidtávon még egy kis színt is vitt a szexuális életükbe, hosszútávon viszont több volt, mint frusztráló. Néha az volt az érzése, hogy Christensen direkt provokálja.
Mindez semmit sem változtatott azon a tényen, hogy szerelmes volt Dániába, akármennyit is protestált miatta. Megvetette önmagát érte, hogy ennyire könnyen bele tud esni újra és újra a hálójába, hogy nem tanul a hibáiból. Szerette volna azt hinni, hogy egy ország szerelme is kialudhat, visszatérhet a józan esze, de ebben sajnos nem hasonlított az emberekre. Ha meg is próbálta volna elfelejteni, nem tehette volna szorosan összefonódó történelmük miatt.
Az a gondolat is már sokszor megfordult a fejében, hogy minden bajuk Dániától származik. Hiába tesz úgy, mint aki tökéletesen kiegyensúlyozott, valójában ugyanolyan ingatag, mint mindegyikőjük. Jókedvbe burkolja a romlottságát, mellyel aztán megfertőzi a környezetét.
Igen, haragudott Feröerre, amiért elcsábította tőle Dániát. Vagy fordítva történt volna? Mindegy is, ezért is Christensen – nem létező – nevelése a felelős. Csak kihasználja mindkettőjüket, és kiválóan szórakozik. Az az ártatlan kislány pedig fülig bele van szerelmesedve.
Különösen akkor nem értette, mi lehet olyan vonzó Fridában, amikor jobban megnézte magának a lányt, ahogy az az ovális ebédlőasztalnál ült, egészen hátra húzódva a széken, hogy lógázhassa a lábát.
– Nem teljesen értem, miért hívtál meg, Lukas – feszengett fel-felpillantva a sürgölődő norvégra, míg az abroszt gyűrögette. Azzal, hogy fakószőke, hullámos haját két copfba fogta, és a jó időre tekintettel fehér alapon piros pöttyös nyári egyberuhát viselt, valahogy még fiatalabbnak tűnt. Ha Izland Norvégiára, akkor Feröer Dániára ütött. És amikor a férfi a szemébe nézett, minden egyes alkalommal mintha ő tekintett volna vissza rá nagy, babakék szemekkel; és Frida nem értette, miért réved el vagy sértődik meg. Hogyan is érthette volna? Hiszen alig nőtt fel…
– Beszélgetni. – Nyugodt hangszínt erőltetett magára, ám a lány megszeppentségét látva ez nem volt túl meggyőző. Egy tál süteményt helyezett az asztalra, majd leült vele szemben az ablak elé. – Vegyél – biccentett felé.
– Köszönöm, nem kérek. – Aztán egy perc múlva mégis vett egyet; valahogy mindig így volt ez, ha visszautasított valamit. Kipiszkálta a mazsolákat, a tenyerébe és az ölébe morzsázott, mire Norvégia elé lökött egy szalvétát. – Miről kellene beszélnünk?
– A viszonyodról Christensennel.
Feröer csak pislogott, elpirult, és a szalvétára eresztette a süteményt.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Ó, dehogynem. – Lukas keresztbe fonta a karjait és hátradőlt. Lepillantott Frida kezére, és nem bírta ki megjegyzés nélkül. – Nem mérgeztem meg.
A lány jobbnak látta további habozás nélkül elfogyasztani a megkezdett sütit mazsolástul, mindenestül, mielőtt még a norvég csúnyábban nézett volna rá. Legalább addig se kellett beszélnie.
– Azt hittem, nem érdekel Denny… – kezdte óvatosan.
– Nem is azért hoztam fel – szusszantott sértetten. – A te érdeked is.
– Az én érdekem is lenne? – vonta fel a szemöldökét Frida. – Kérlek, te töröd össze minden egyes alkalommal a bátyám szívét.
Összetöröm, mielőtt ő törne össze.
– Ő csal meg engem.
– Képzelődsz.
– Te pedig a szemembe hazudsz.
– Valóban? – Feröer is hátradőlt, átkarolta magát. – Elgondolkozhatnál néha azon, amit állítasz.
– Attól még, hogy szétteszed a lábad, nem fog szeretni.
Frida arca alig észrevehetően megvonaglott. – Attól még, hogy szeretek valakit, nem feltétlenül fekszem le vele.
Rájuk roppant a kínkuss; a lány a kezeit bámulta, Norvégia a világossárgára mázolt falat, és néha-néha mintha megcsóválta volna a fejét.
– Nézd… nagyon szeretem Dennyt – sóhajtotta Frida nehézkesen. Ismét elkezdte piszkálni az abroszt, majd a süteményes tányért igazította pontosan a virágos terítő egyik mintájára. Nem mert Lukas szemébe nézni. – Talán túlságosan is. Köztünk éppen ezért nem működne, olyan lenne, mintha az apámmal jönnék össze, hiszen ő nevelt fel. Szakadék van köztünk, természetellenes lenne. Ti viszont már születésetektől fogva ismeritek egymást. Meg kellene beszélnetek, különben lassan teljesen felőröl benneteket ez.
– Te csak ne oktass ki – mordult Norvégia. – Nem tudsz te semmit.
– Sajnálom, ha ezt annak érezted – felelte hűvösen Feröer, és végre felpillantott az asztallapról. – Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha én most hazamegyek.
Norvégia kikísérte egészen az utca végéig, a kereszteződésig; Frida mintha mi sem történt volna csicsergett arról, hogy még elugrik egy művészeti galériába, ahol nem rég nyílt egy kortárs kiállítás, ha már itt van Oslóban, és úgy sincs otthon semmi dolga. Arra mindketten kínosan ügyeltek, hogy megtartsák egymástól a távolságot.
Frida valóban azzal kezdte, hogy szétnézett az emlegetett galériában, ám a számítottnál hamarabb végzett, és jobb dolga nem lévén csak lődörgött Oslo szívében. Jó volt kivételesen nem Tórshavn gyorsan a természetbe, a ködbe vagy a puha mezőkbe vesző útjait járni. A szél itt is kegyetlenül fújt, valószínűleg este kész küzdelem lesz kifésülnie a haját, de legalább felfrissült. Kevésbé kavarogtak az emberek gondolatai a fejében, habár most sem tudta őket teljesen kizárni. Kíváncsi lett volna, a többi ország hogy bírja ezt, talán csak a gyakorlat vagy a kor kérdése.
Hirtelen ismerős alakot látott az utca túloldalán, és rögtön integetni és kiabálni kezdett.
– Hé, Denny! Denny! – Szét sem nézve rohant át az úton, bezsebelt pár dudálást és mérges pillantást, de ő csak fivérét látta maga előtt. Még a futás lendületével vetette magát a nyakába. Meglehetősen alacsony és kicsi volt hozzá képest, így Dánia könnyedén felkapta és megpörgette a levegőben. Feröer hangosan kacagott. – Nahát, Denny, mit csinálsz te itt?
– Norvégiához jöttem.
– Igen, valahogy sejtettem – bólintott. – Épp tőle jövök. – Elengedte Christensent, és anyáskodó mozdulattal kisimította az előbb okozott gyűrődéseket a férfi ingjén.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza meglepetten a dán.
– Beszélgettünk és sütiztünk. Illetve csak én sütiztem, hogy ne nézzen rám olyan csúnyán – vont vállat könnyedén Frida.
Christensen arca elkomolyodott. – Mondott valami csúnyát?
– Csak a szokásosat – legyintett a lány; igyekezett gondtalannak tűnni, mint akit nem érdekel holmi norvégok véleménye, ám pontosan tudta, hogy ez nem igaz. Minden egyes szava fájt, és ha elengedte volna ezt az álcát, talán a lelkét is képesek lettek volna lassan szétmarcangolni. – Nem is ő lenne.
– Majd beszélek vele.
– Igaz, az jó lenne. Mármint ne erről, inkább kettőtökről.
– Még ő sem engedheti meg magának, hogy megbántson.
– Tudod, hogy nem túlságosan érdekel a véleménye – vágott közbe gyorsan, és amint tudta, másra terelte a témát. Bármiről szívesebben beszélt volna Dániával, mint a Norvégiához fűződő nem éppen szívélyes kapcsolatáról, ami akkor fordult rosszabbra, amikor a huszadik század közepe felé elkezdett testileg is idősödni, nőiesedni. És amióta szerelmes Dániába.
Összekapaszkodva sétálgattak még egy fél órácskát – igen, azt megígérte Norvégiának, hogy semmi sem lesz köztük Dániával, hiszen az csak egy egészségtelen, beteg párkapcsolatot szülne, de ez nem jelentette azt, hogy nem használta ki az alkalmat, hogy úgy csimpaszkodjék bele, mint ahogy a kistestvér szokott a nagyba, vagy hogy ne adjon cuppanós puszit kétfelől Christensen arcára, amikor elváltak. Hiszen ennyi még neki is járhat…
*
Hol romlott el minden?
Sokat ismételt kérdés volt ez, melyre Dánia nem találta a választ. A lábai egyre lassabban vitték Lukas háza felé, mintha el akarnák nyújtani a vágyakozás pillanatait. Valóban várta volna ezt az újabb találkozást? Hiszen nem is beszéltek meg semmit. Mit fog szólni Norvégia, ha csak úgy, hirtelen beállít? Biztos megint veszekedni fognak… Akkor van értelme egyáltalán ennek a látogatásnak?
A tél óta kétségbeejtően hosszúra nyúltak a napok, mint mindig – hiába a kávé, aludni is kell néha, márpedig ez egyre nehezebben ment Norvégia nélkül. Annyira hozzászokott a közelségéhez, hogy szinte már létszükségletévé vált, hogy ott legyen mellette.
Norvégia a külváros kezdetén lakott, ott, ahonnan még épp kellemes besétálni a központba, és nem is veszt el vele sok időt. A kertajtó nyitva volt – ki is merne kicsi Norhoz betörni? – benézett a nyúlkifutóba (a nyuszikkal is elhiteti, hogy szereti őket, hogy aztán szívtelenül levágja őket és kifordítsa őket a bundájukból), végiglépdelt az apró kavicsos kerti sétányon (tavaly szórták fel, együtt), aztán csöngetett. Már csak megszokásból és illemből is. Esélyt ad Norvégiának, hogy úgy tegyen, mintha nem lenne itthon. Mintha nem is látta volna az alakját az utcáról, egy tágra nyitott ablakon át.
Lukas egész gyorsan ajtót nyitott, és az ajtófélfának dőlve kritikusan végigmérte a feszengő dánt. Habozva ugyan, de félreállt a küszöbről. Aztán tanácstalanul toporogtak az előszobában, mintha nem tudnák, mit kezdjenek a másikkal. Christensennek fogalma sem volt, mit mondhatna. Mondja el, hogy hiányzik neki? Úgy sem hinné el.
– Gondolom a papírok miatt jöttél – köszörülte meg a torkát Lukas.
– Papírok? Ja, persze. Igen.
Követte a másikat a szigorú dolgozószobába, s közben igyekezett úgy tenni, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy fognak-e még beszélni másról a hivatalos ügyeken túl. Hanyagul, el sem olvasva firkálta alá a dokumentumokat, majd igyekezett visszafogottan bámulni Norvégiát. Ahogy a tollra fonódó, inas ujjakat figyelte, önkéntelenül is eszébe jutott, milyen volt magán érezni őket, hogyan cirógatta vagy éppen karmolta végig a bőrét, amikor együtt voltak. Norvégia talán megérezte ezeket a gondolatokat, mert amikor legközelebb összetalálkozott a pillantásuk, a megszokottabbnál hamarabb fordította el a fejét.
– Csak hogy tisztázzuk: nem a te kedvedért írtam alá – jegyezte meg, ahogy dossziéba rakodta a lapokat, majd az órájára pillantott. – Maradsz ebédre?
És aztán Dánia maradt délutánra, majd vacsorára is, mígnem túl késő nem lett ahhoz, hogy hazamenjen, ahogy azt mindketten elismerték. Norvégia maga mellett ágyazott meg neki – talán megszokásból –, és egy pillantással beléfojtotta a még ki sem gondolt aggályait.
Lukas olyan sok időt töltött a fürdőben, hogy Christensen már-már aggódni kezdett érte. Félálomban volt, amikor végre nyílt az ajtó, és Norvégia nesztelen, macskás léptekkel beosont. Érezte megemelkedni a takarót, majd a másik kezét a lapockáján, ahogy egy határozott mozdulattal arrébb tolja és noszogatja, hogy forduljon az oldalára. Hátulról átölelte és a lapockái közé fúrta az arcát; Dánia még a ruhaanyagon át is érezte, hogy tüzel az arca.
– Ne szólj semmit – morogta Norvégia halkan, míg magukra húzta a takarót. – Most az egyszer maradj csöndben.
Christensen hallgatott, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy cselekedjen; Norvégia felé fordult, aki először ellenkezett, de aztán mégis az ölelésébe simult. Ki tudja milyen megfontolásból, de a rövid, nyári éjszakákon mindig egy szál pólóban vagy anélkül bújt ágyba. Most ez utóbbi eset állt fenn. Dánia a puha, még nedves tincsek közé túrt. Nem szólt akkor sem, amikor Lukas megcsókolta és magára rántotta; elolvadt az érintéseiben, hogy ismét magához engedi. Minden érzékét Norvégia uralta, ott volt a kezei között, a szájában, a nyelvén; megrészegítette, öntudatlanul engedelmeskedett neki, mintha boszorkányként a hatalmába vonta volna. Hiába fájt, amikor azt zihálta kicsi Nor, hogy mindez nem jelent semmit. Ezt még ő maga se hihette el. Feltérdelt széthúzott combjai között, és végignézett rajta. A hajnali félhomályban Lukas bőre szinte világított, ám az arcát eltakarta az alkarjával. Christensen elkezdte finoman magához húzni a kezét; a szemébe akart nézni, látni akarta, hogy tényleg komolyan gondolja, amit még most is a fejéhez vág, hogy elviselni sem tudja a személyiségét, és csak a teste kell.
– Csináld már – sziszegte Norvégia; a hangja karcos volt és meg-megremegett. El akarta fordítani a fejét, de Dánia így is megtalálta az ajkait. Csókjuknak sós íze volt, és Christensen megnyugtatónak szánt mozdulattal simította kezét Lukas arcához.
– Miért sírsz?
– Csak fogd be, és folytasd – rendelkezett. – Aztán itt hagyhatsz, nem érdekel…
– Nem foglak itt hagyni. – Mindig te üldözöl el, tette volna hozzá, de Norvégia hirtelen jött lendülettel fölé kerekedett, a csípőjére ült és mozogni kezdett. Dánia a vékony combokba kapaszkodott vöröslő nyomokat hagyva maga után. Közös ütemre ziháltak, aztán a végén csend lett. Norvégia lecsusszant róla, és egy párnába fúrta az arcát, a könnyeit.
Dánia hangulata valahová a béka feneke alá süllyedt. Fogalma sem volt, mit kezdjen az összeomlott Norvégiával, merje-e és egyáltalán és hogyan vigasztalja meg. Valamiféle keserűséget érzett a szájában. Kicsi Nor még most is képes volt elérni, hogy utálja magát, amiért enged a csábításának, mintha erőszakoskodott volna vele (mint egyszer régen… ezerszer is megbánta). Pedig ő mászott rá, az ő akarata érvényesült. Norvégia a szajha, egy fagyos csábító, aki most beléplántálja a bűntudatát, hogy neki ne legyék.
Egy kapcsolatnak nem erről kellene szólnia. Ez már rég nem az.
Oldalra pillantott; Norvégia már összegömbölyödött, és a fejére húzta a takarót. Dánia tétován megérintette azt a pontot, ahol a vállát sejtette, mire szipogós morgás hallatszott.
– Hagyjál, már megkaptad, amit akartál.
– Nem ezt akartam.
– Kitölthetted a vágyaidat. – Mindketten kitölthettük a vágyainkat.
– Beszéljük meg – motyogta Christensen, mire a másik mintha csuklott volna. – Kérlek. Nem ezért jöttem ide.
– Nem érdekel.
– Lukas…
Ritka alkalmak voltak csak, amikor a polgári nevén szólította, éppen ezért különleges és esdeklő. Idegen volt ez a megszólítás, mégis valahogy bizalmas. A takarókupac mocorgott, előtűnt egy sötétszőke üstök. Haladás, ugyan miért fordulna meg és nézne a szemébe?
– Miért löksz el magadtól?
Norvégia nagyon sokáig nem válaszolt; már-már azt hitte, nem is fog, vagy esetleg álomba sajnálta magát.
– Nem akarom, hogy fájjon – motyogta halkan.
– Sosem akartam neked fájdalmat okozni.
– Pedig sikerült. Sokszor.
– Sajnálom – felelte őszintén Dánia. Tudta, hogy ez a szó kevés mindarra a szenvedésre, amit egymásnak okoztak, de legalább őszinte volt.
– Tudom.
Hallgattak egy sort, mígnem mindketten egyszerre kezdtek bele a mondandójukba.
– Figyelj, mi lenne, ha…
– Menj el. Kérlek.
– … ha újrakezdenénk – fejezte be Christensen csendesen a mondatot. Az ő torkát is szorongatta valami, aminek nem akart nevet adni. – Indulhatnánk teljesen új lappal.
– Lehetetlen – rántotta meg a vállát Lukas.
– Legalább fontold meg.
Végül abban maradtak, hogy minimum fél évig nem találkoznak – és még ahhoz is tartották magukat, hogy nem lépnek egymás országának területére. Karácsonykor elmaradt a nagy családi összeröffenés, amiért Tino enyhén neheztelt rájuk, újévkor is csak üres, személytelen üzeneteket küldtek egymásnak, azt is csak formaságból. Nyugodtam életük lett ugyan, de üres – végtelenül üres.
~*~
milyen idő van nálad?
Vacak. Egész nap csak fúj a szél, és a szállingózó havat az arcodba csapja, hogy jobban érezd magad. Hónapok óta nem láttam a napot. Ha nem tavaszodik ki záros határidőn belül, belefojtom magam a Þingvellirbe.
Törlés. Ezt mégsem küldheti így el, nem illik valakire így rázúdítani az érzelmeit, még ha az illetőt történetesen érdekli is. Addig jó Hongkongnak, míg nem tud róla.
Tűrhető. Ott?
csak a szokásos, száraz évszak van, elviselhetőbb a meleg
Aha.
A kommunikáció jobban a nehezére esett, mint valaha, de nem akarta elküldeni Leont, hiszen az időzónák miatt így is nehézkes volt emberi időben beszélniük.
bár Mei égre földre esküdözik, hogy már közeledik egy óriástájfun, ami mindenkit kiönt, de szerintem csak túl sok animét nézett
Izland valahogy mindig elvesztette a fonalat, ha barátja a többi keletit a keresztnevén emlegette – így is gondot okozott neki, hogy helyes zenei hangsúllyal jegyezze meg Leon kínai nevét, mert ki tudja mit jelent, ha rosszul ejti. Hiába bogarászott pinyin átírási táblázatokat, elsőre olyan csúfosan elvétette, hogy Hongkong alig kapott levegőt a nevetéstől. Hogy ez az állítólagos aranyossága miatt volt-e, vagy csak égbekiáltó baromságot mondott, nem tudta eldönteni. Aztán azt mondta neki, megtanítja helyesen kiejteni, de csak élőben. Izland régebben sikítva menekült volna a kínai nyelv elől, akármelyik dialektus is legyen, de az ő kedvéért próbált vele megbarátkozni. És ha már járnak, legalább alapszinten illenék tudni, nem?
ott vagy még?
Persze.
mi volt az a sok, amit előbb annyira írtál?
Semmi.
Csak majdnem rád zúdítottam a depressziómat, kedvesem.
rossz kedved van?
Egy kicsit. Törlés.
Megvagyok.
látom. idegesítelek?
Sigurður rezignáltan felsóhajtott; na még csak ez kell. Elüldözi az egyetlen embert, akit érdekelt…
Nem miattad van.
Elgondolkozott, mielőtt elküldte volna, aztán még hozzá írt.
Nem akarlak megbántani. Csak tél van.
ja, tényleg, nálad most az van. és tényleg egész végig sötét van?
Gyakorlatilag igen, három órára ha feljön a nap. Nem tetszene neked.
depressziós vagy?
Pardon?
szóval igen
Nem mondtam ilyet.
hallottam, hogy ti ilyen pesszimista népek vagytok. átugorjak?
Nem akarlak lehangolni.
téged felvidítani mennék. de ha nem akarod, akkor nem. nem erőszak. csak egy lehetőség.
Izland nagyot szürcsölt a kávéjából, hogy gondolkodási időt nyerjen. Úgy sem nagyon jár társaságba, leszámítva a munkát, és így téli időszakban a testvérei sem nyújtanak túl vidám társaságot. Kétségtelenül jót tenne neki, ha itt lenne mellette Hongkong, de neki vajon megérné? Elhozhatná neki a rég nem látott napot…
nem akarom meghivatni magam, vagy ilyesmi
Gyere, ha szeretnél.
biztos? szólj rám, ha sok vagyok.
Szerinted?
mit is mondtál, mennyi az átlaghőmérséklet nálad ilyenkor?
Ne pakold fel a fél várost, felesleges, de kabátot hozzál.
egy nap és ott leszek
Miért is nincs Hongkong-Keflavík közvetlen járat?
Tudta, hogy egy nap alatt valahogy rendbe kell szednie magát – ezt kezdte azzal, hogy először is rendet rakott maga körül. Kimászott a biztonságot és meleget nyújtó paplanbarlangjából, mintaszerűen beágyazott, és kihúzta a pótágyat Hongkongnak. Haloványan eszébe jutott a gondolat, miszerint nem ártana egy nagyobb, kényelmesebb franciaágyat beszerezni, de ezt azon nyomban, pirulva el is hessegette. Vagy elfoglalhatnák Norvégia vendégszobáját, aminek a fekvése is jobb…
Felmosott, kiporszívózta az egész házat, berakott egy mosást, majd az eredményt bevágta a szárítóba. Aztán bemerészkedett a nappaliba, ahol már napok óta nem járt; széthúzta a függönyöket, és egy pillanatra szélesre tárta az ablakokat. A fagyos, északi szél kíméletlenül vágott az arcába, és megcibálta a még életben lévő szobanövények fakó leveleit. Gyorsan be is csukta hát, majd leoltotta a most éppen feleslegesnek bizonyuló villanyt (bár fél óra múlva úgy is újra kapcsolhatja fel). Elkezdte összeszedegetni a házban mindenfelé szétszórt könyveket, amiket korábban csak lekapott a polcról, fellapozott egy-egy fejezetnél, majd olvasatlanul félredobott. Rendbe rakta a faltól falig könyvespolcot, ahol a tengerpartról és túrákról összeszedett kőzet-, kövület- és tengeriherkentyű-gyűjteménye is helyet kapott, leporolta a képkereteket is (a festményeket Dániáról és Norvégiától kapta, a fényképek viszont saját munkák voltak). Végezetül elégedetten járt körbe otthonában, s a kedve is valamelyest javult. Végre ténylegesen eljutott a tudatáig, hogy valóban látogatója lesz. Végre nem lesz egyedült…
Mivel alig győzte kivárni Hongkong érkezését, másfél órával előbb kiment a reptérre. Türelmetlenül várakozott, gondolatban gyűjtötte a helyeket, ahová mind el akarta vinni párját, és a lista végtelenül hosszúra nyúlt. És amint végre találkoztak, a nyakába vetette magát, és hosszú percekig nem eresztette. Leon kicsit meglepetten fogadta ezt a hirtelen, szavak nélküli érzelemkitörést, és ledobta a csomagjait, hogy viszonozza az ölelést. Megpuszilta az arcát, mire Sigurður észrevette magát, pirulva eleresztette, és kerülve a pillantását felkapta a cuccát. Hongkong összébb húzta magán skarlátvörös kabátját és követte.
– Milyen volt az út? – érdeklődött Izland, ahogy felnyitotta a csomagtartót, és berakta a két bőröndöt.
– Hosszú – ásította, és feljebb húzkodta a sálját. – És fázom.
Izland rámosolygott, betessékelte az anyósülésre, majd maga is beszállt. Első gondja az volt, hogy felcsavarja a fűtést.
– Furcsa, hogy nálad is baloldalról van a kormány – jegyezte meg Hongkong. – Egy pillanatig azt hittem, vezetnem kell.
– Nálatok bal oldali közlekedés van, nem?
– Az, gyarmati örökség. Kína már nyaggat, hogy térjek át a jobbra… – Még akkor sem húzta le a sálját, amikor már jól bemelegedett az utastér. Érdeklődve, bár kissé a fáradtságtól lelassulva nézelődött körbe, míg Izland kihajtott a szigetet körbeölelő főútra. Kiderült, miért is van olyan masszív autója; az út jeges és csúszós volt, mégis viszonylag simán tudtak haladni, és Sigurður egyáltalán nem kapkodósan vezetett.
– Egy fél óra, és otthon leszünk.
Hongkong bólintott, s közben majd leragadt a szeme. Amikor Izland legközelebb felé nézett és a kezéért nyúlt volna a kézifék fölött, már félig nyitott szájjal, az ablaknak dőlve szunyókált. Sigurður jót mosolygott rajta; Leon nagyon aranyos volt így, habár kicsit bután festett. Igyekezett a megszokottabbnál finomabban és óvatosabban vezetni, nehogy felébressze, így vendége még akkor is szendergett, amikor leparkolt a ház előtt. Bevitte a csomagokat, majd visszatérve az autóhoz azon gondolkozott, hogy felébressze-e Leont, vagy megpróbálja kiemelni és becipelni. Az utóbbit elég zavarba ejtő tervnek érezte, és különben is nehezen lett volna kivitelezhető az egyre növekvő félhomályban és a kerti ösvényt fedő jégen, még ha úgy is ismerte azt, mint a tenyerét. Hongkong fölé hajolt, finoman megrázta a vállát, mire a fiúnak rögtön felpattantak a szemei.
– Megérkeztünk – mondta Izland, és a kezét nyújtotta párjának. Leon feltápászkodott, átölelte őt, és összeérintette az ajkaikat. Sigurður ugyanolyan aranyosan és meglepetten nyögött fel, mint előző alkalommal, és lelkesen viszonozta a csókot. Egészen addig álldogáltak összeölelkezve a növekvő szürkületben, míg át nem fagytak. Az ég alján dunyhaszerű, vastag felhők gyülekeztek havat ígérve, így Izland gyorsan betessékelte magukat a házba.
– Nem vagy éhes?
Hongkong megrázta a fejét, és az északi kezébe csimpaszkodott. – Csak egy fürdőszobát és egy ágyat szeretnék.
Valóban, amint a feje párnát ért, már aludt is, ami nem is volt csoda egy huszonhárom órás út után. Izland gondosan betakargatta. Ő még egyáltalán nem volt álmos, ráadásul mióta megbeszélték, hogy Leon átruccan hozzá, szokatlanul pörgött, és nem bírt nyugton maradni. Hongkong viszont nem engedte el álmában sem, fél karját magához ölelte, mintha holmi maci lenne. Az északi percekig nem mert mozdulni, ötlete sem volt, hogyan szabadulhatna a szorításából. Aztán rájött, hogy nem is igazán akar; inkább felé fordult kissé, hogy zavartalanul gyönyörködhessen benne, és habozva a sötét tincsek közé túrt. A fiúnak nagyon puha, de erős szálú haja volt, sokkal dúsabb, mint az övé.
Eszébe jutott, amikor először csókolóztak; még azon a héten történt, amikor megbeszélték, hogy járnak. Egyik este elmentek egy helybéli pubba, mert már az összes kis kávézót megjárták, és azok már amúgy is kezdtek unalmasak lenni. Kicsit többet ittak a kelleténél, Leon legalábbis biztosan. Sigurður már az első pohár után megállapította, hogy párja közel sem bírja olyan jól az alkoholt, mint ő, de nem szólt semmit. A második pohár után Hongkong a két keze közé vette az arcát, és minden figyelmeztetés nélkül megcsókolta; Izlandban már nem csak az alkohol miatt áradhatott szét a forróság. Előtte egész végig azon járt az esze, hogy miért nem történt még ez meg, amikor Hongkong láthatóan szeretett hozzáérni, és most végre… először nagyon félszegen viszonozta, és olyan gyengéden karolta magához az ázsiait, mintha porcelánbaba lenne, míg Leon be nem bizonyította, hogy nem olyan törékeny, mint ahogy ő azt gondolja. A végén valamelyikőjük hotelszobájában landoltak vihogva és teljesen összegabalyodva, az ajtónak dőlve csókolóztak, és Izland kezei egyszer csak becsúsztak Hongkong fölsője alá. Leon mintha habozott volna az övébe akasztani az ujjait, és hamarosan eltolta barátja fürge, kutakodó kezeit; ő hangosan zihált, és a nyakához támasztotta a homlokát. Igyekezett valamelyest kitekergőzni a szorításából, ám ez nem volt egyszerű feladat tekintve azt, hogy szédült és még a ruhákon keresztül és érezte, milyen forró Izland bőre.
– Icey… mi tök részegek vagyunk – szólalt meg halk, rekedt hangon.
– Főleg te – kuncogott Sigurður és kedveskedve megbökdöste az orrával a fülét. A kezeit legalább már ruhán kívül, tisztességesebb helyen tartotta.
– Én nem így akarom elveszteni – bökte ki. – Emlékezni akarok rá.
Izland hümmögött, és csak lassan látszott felfogni a szavak értelmét.
– Még szűz vagy?
– Mi ezen az olyan meglepő?
– Mert szép vagy. Magabiztos. Mindegy… ez tök jó. – Kicsit elhúzódott, és végigmérte a faajtónak döntött Hongkongot. – Menj el józanodni.
Eldülöngéltek a fürdőbe, és míg Leon folyatta magára a hidegvizet, keresett neki törülközőt. Nem igazán így tervezte ezt az estét, a fene gondolta volna, hogy ennyire elszalad velük a ló, aztán meg Hongkong visszakozik… persze nem baj, ha várnak, hiszen országként tengernyi idejük van – remélhetőleg – és dicséretes volt, hogy ennyi önfegyelemről tanúskodott, de ez az adott pillanatban akkor is frusztráló volt.
Amikor ő volt soron, Hongkong közel sem volt olyan tapintatos, hogy kint várjon, hanem dudorászva berontott a fésűjéért, és elkezdett a tükör előtt tollászkodni, nem kicsit ráhozva ezzel a frászt Izlandra.
– Nem kukkollak… vagy legalábbis csak kicsit.
– Teee… ártatlanság mintapéldánya! – Hirtelen kihajolt a zuhanyzókabinból, és a keleti felé fordította a leakasztott zuhanyrózsát. Gonoszul kikacagta kedvesét, amikor az túljátszott rémülettel menekült a víz elől. Pillanatok alatt vízben állt az egész fürdőszoba, de megérte. Már csak azért is, amilyen látványt nyújtott Leon csöpögő pizsamában, durcásan karba font kézzel.
– Na most ki is a kukkoló? – vonta fel a szemöldökét, mire Izland igen édesen elpirult, és gyorsan visszahúzódott a kabinba. Csak halkan hallatszott ki mondandója.
– Annyira kihívó vagy!
– Csak ha úgy veszed – dalolta. – Egy kis önfegyelem, Icey. Éppen ezért leszek majd én fölül.
– Azt csak te hiszed. – Sigurður elzárta a csapot és kinézett. – Adsz egy törülközőt, ha már ott vagy?
– Várj egy kicsit, eláztattad, amit hoztam.
Míg várakozott, kirázta a vízcseppeket a hajából, és próbálta elterelni a figyelmét.
– Különben is, én vagyok az erősebb.
– Magasabb vagyok nálad.
– Az nem számít.
Izland megköszörülte a torkát. – El tudnál fordulni, míg felöltözök?
Sejtette, hogy Hongkong megint magában mosolyog, de megtette, amit kért, még a szemét is láthatóan eltakarta, hogy Sigurður ne érezze magát kényelmetlenül. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, és amikor kész volt, átölelte hátulról Leon vállait.
– Alszunk együtt? – érdeklődött, mire párja hátradöntötte a fejét és felnézett rá.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
– Nem másznék rád – ígérte elpirulva. – Ne haragudj.
– Én viszont igen – nevetett Hongkong, majd elkomolyodott. – Tényleg várni szeretnék. Országok vagyunk, ráérünk.
– Igazad van. – Elengedte Leont, és az ajtó felé indult. – Jobb lesz, ha visszamegyek a szobámba.
A keleti kikísérte, a küszöbön még búcsúzkodtak egy sort, ami meglehetősen hosszúra nyúlt, mert nem akarták elereszteni egymást. Végül Izland volt az, aki észbe kapott, hogy nem biztos, hogy a portás rajongani fog érte, ha hajnalok hajnalán ront rá a kulcsért, és nehéz szívvel ugyan, de magára hagyta Hongkongot.
Izland arra riadt az álmodozásból, hogy valami zörög az üvegen. Nem vihar volt, hanem kedves, ám meglehetősen cinikus lundája, aki Dánia szerint szabályosan terrorban tartotta a legkisebb skandinávot. Gyorsan lefejtette magáról Hongkong kezeit, és az ablakhoz sietett.
– Maradj már csöndben… – sziszegte a madárnak, ahogy akkorára nyitotta az ablakot, hogy az éppen beférjen. A huzat így is végigsöpört a szobán, és Leon mocorogni kezdett az ágyon. – Nem kell mindig csörömpölni.
– Na végre. – Puffin úr a vállára telepedett, és elégedetten mélyesztette úszóhártyás lábujjait a vállába. Ahogy Izland fordult vele, félredöntötte kerek fejét, és a szoba másik fele felé fordult. – Ki az ott?
– Hongkong. Vendég. Nehogy zaklasd a hülyeségeiddel!
– Hé, nyugi! Ki mondta, hogy érdekel? Különben sem engem fog hülyének nézni, amiért beszélek egy madárhoz, és úgy teszek, mintha az válaszolna.
Sigurður halványan elpirult.
– Hagyd abba a turkálás a fejemben.
– Te meg adj enni.
A madár még tett pár elmaradhatatlan megjegyzést arra, milyen óvatosan nyitja és csukja az ajtókat, és hogy szerinte gyanúsan macskásan halkan jár. Nem foglalkozott vele, már rég hozzászokott; még mindig jobb volt a buta kritikákat hallgatni, mint egyesül lenni. Egyszer régebben még próbálkozott visszavágni, még azt is megjegyezte, hogy igazán foghatna magának halat, ha már folyton kint van. Ennek persze az lett a vége, hogy Puffin úr megsértődött, és hetekig felé sem nézett – ráadásul éppen párzási időszak volt, így megszaporodtak a feltűnően hosszú életű és szívós lundák. Ezek után Izland jobbnak látta, ha nem ellenkezik, és minden bevásárláskor gondolt a madárra is – miáltal rövid időn belül egy kisebb focilabda méretére hizlalta.
Letessékelte a lundát a válláról egy székre, majd kotorászott egy sort a mélyhűtőben.
– Szerelmesek vagyunk, kölyök?
Izland nem felelt. Egy porcelántányérra rakodta a kiolvasztásra váró halakat, és berakta a mikróba.
– Hé, hozzád beszélek! – méltatlankodott szárnyát csapkodva. – Ne nézz levegőnek.
– Nem akarom elkiabálni – felelte nyugodtan Sigurður.
– Baromira nem fogod neki megmondani.
– Nem rád tartozik – torkolta le. – Majd megmondanom neki, ha akarom.
Puffin urat onnantól nem érdekelte a szerelmi élete, hogy megkapta a vacsoráját. Szorgalmasan eltüntette a halacskákat, igyekezett aranyosan nézni, hátha kap még repetát. Gazdája persze ismerte ezt a nézést, és megjegyezte, hogy már így is elég nagy a begye, mire megkapta, hogy ő meg tespedt. Aztán a lunda – mint aki jól végezte dolgát – átröppent a nappaliba, befészkelte magát a kanapé legkényelmesebb párnái közé, és fejét szárnya alá dugva nyugovóra tért.
*
Másnap reggel aránylag gyilkos hangulatban botorkált ki a konyhába; minden egyes nap így indult, míg le nem döntötte az életmentő reggeli feketéjét. Meglepetten pislogott, amikor a tűzhelynél botlott Hongkongba, amint az a serpenyőben forgat egy adag nyeszlett, piruló zöldséget, míg hozzá az anyanyelvén énekelget.
– Jó reggelt – dalolta, de Sigurðurnek túlságosan korán volt ahhoz, hogy bármit is felfogjon idegen nyelven. – Hogy aludtál?
– Kávét… – motyogta elhalóan, és kotorászni kezdett az egyik szekrényben.
– Azzal sajnos nem szolgálhatok, de van tea.
– Fúj. – Izland feltett főni egy adag kávét, majd gyanakodva belekukkantott, min dolgozik olyan szorgalmasan párja. – Mit csinálsz?
– Reggelit.
– Nem kellett volna.
– Dehogynem.
Megcsóválta a fejét, leült az asztalhoz és a karjaira borult. Egészen addig nem mozdult, szinte lélegzeni sem lélegzett, míg a kávéfőző nem püttyögött. A koffein látványos hatással bírt rajta, mindjárt nem pislogott olyan laposakat, amitől a sápadtsága is kevésbé tűnt betegesnek. Leon tálalta művét, és nógatta, hogy szedjen először ő.
– Mit raktál bele? – szimatolt Sigurður a levegőbe.
– Ártatlan rántotta, esküszöm. És saját fűszerkeverék – mosolygott rá Hongkong. – Nem sértésből mondom, de nálatok nem lehet rendeset venni, szóval felkészültem.
– Boltban is voltál? – pislogott rá Izland a nyúló sajt fölött. Párja segítségére sietett egy villával. – Nem emlékszem, hogy bármiféle zöldség lett volna itthon.
– Aha, meg is mosolyogták az akcentusom.
– Nem mondod, hogy izlandiul próbálkoztál.
A keleti a kezébe nyomott egy kissé szamárfüles angol-izlandi gyorstalpaló könyvet. Sigurður két falat között belelapozott, majd fel is prüszkölt.
– Nincs is benne fonetika! Ki írta?
– Gondolom Iggy valami embere – vont vállat Hongkong. – Még Londonban találtam.
– Ne higgy az egyszerűsített kiejtésnek.
– Ki se tudom mondani, kezdjük ott.
Izland arcán megjelent valami büszkeségféle kifejezés. – Egy külföldi se tudja.
– Ó, megnyugtató, én angol nyelvtörőkön nőttem fel.
Egymásra nevettek, majd Izland szabályosan ódákat zengett arról – már úgy magához képest – hogy Hongkong milyen jó szakács. Reggelivel a hasában már mindjárt másnak látta a világot.
– Mit szeretnél csinálni ma?
– Nem tudom. Mondjuk várost nézhetnénk.
Vendéglátója bólintott, felkelt, és besegítette az elmosogatásra váró evőeszközöket a mosogatógépbe. Hongkong a tenyerébe támasztotta az állát, úgy bámulta egészen álmodozóan, aztán ő is felállt. Odalépett Izlandhoz, és átkarolva őt megcsókolta.
Jócskán benne jártak már az időben, mire elindultak sétálni.
*
Izlandon valahogy mindig olyan volt, mintha állandóan éjszaka lenne. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a hegyek szunnyadó óriások voltak, meg-megmoccanó lábuk fölött türkizkék termálvízzel.
Amibe Hongkong egyáltalán nem szándékozott belemenni.
– Hideg van ehhez – szólt az első kifogás, aztán azzal visszakozott, hogy nem hozott fürdőnadrágot. Sigurðurnek viszont mindenre volt megoldása, mindig le tudta fegyverezni, ráadásul a reykjavíki látnivalókból ki is fogytak.
– Ha mégis megfáznál, majd kikúrállak – jelentette ki magabiztosan Izland, ahogy a gőzölgő vízbe ereszkedett. – Úszni ugye tudsz?
– Már hogy ne tudnék? – Azt már nem akarta elárulni, hogy városa fontos kereskedelmi központ és kikötő volta ellenére egyáltalán nem olyan jó úszó, mint ahogy az elvárható lenne.
A víz tűzforró volt, fel is szisszent; Sigurður viszont úgy tűnt, tökéletesen elemében van benne. No igen, könnyű annak, akit belülről amúgy is fűtenek a vulkánok.
– Fogadjunk, hogy azt akarod, hogy a jégkocka után puhára főjek.
Izland pislogott és halál komoly arcot vágott. – Lelepleztél. Valóban komoly hagyománya van nálunk annak, hogy termálvízben főtt kicsi kínaiakat eszegetve üdvözöljük a tavasz beköszöntét.
– Nem is vagyok kicsi. Ti nőttök túl nagyra. – Mielőtt hosszabban kifejthette volna ezen elméletét, Izland berántotta maga mellé. Nos, fázni biztos nem fog – erről tanúskodott kivörösödött bőre is. Párja kézen fogta és elhúzta a parttól és kiselőadást tartott neki a geofizikáról, amire csak fél füllel figyelt oda.
Alapjáraton nem volt egy szégyenlős ember, legalábbis az övéi között. Egy fürdő viszont össznépi bámulda volt – nem mintha ő nem nézte volna meg Izlandot. Párja inkább szálkás volt, mint izmos, magasságához képest elég sovány, és a könyökét tetszés szerint használhatta volna akár szúrófegyverként is. Akár egy porcelánbaba. Persze neki sem volt mit szégyellnie, de nem bánta volna, ha mondjuk öt centivel magasabb. Vagy tízzel, és akkor esetleg ki is látszik az északi óriások közül.
Jó volt, hogy Sigurður fogta a kezét, mert a nyúlós, ködszerű gőzben máskülönben elhagyták volna egymást. A talpa alatt süppedős iszapot érzett, amiből az izlandi fel is hozott egy marékkal. Vizes, csapzott haját hátrasimította, és Hongkongnak ekkor jutott eszébe, hogy még sosem látta a homlokát a hajától. És az nem igazság, hogy Izlandnak olyan tökéletes ívű szemöldöke van. Ő már feladta, hogy rendbe szedje az Angliától örökölt bozontot, erre Izland nem csinál vele semmit, és tökéletes. Igazságtalanság!
– Miért bámulsz? – kérdezte zavartan Sigurður, mire csak ránevetett és megrázta a fejét. – Ne nevess ki, így nem ér!
– Aranyos vagy.
– Persze – felelte szkeptikusan, majd iszapos ujját az orrának nyomta, mire a fiú hátrahőkölt. Most Izland mosolyodott el. – Nyugi, nem mérgező.
– Csak a hajamba ne kend.
– Csak oda fogom – bólintott párja. Végül is igazán nem panaszkodhatott, hiszen még hátmasszázst is kapott. Izland gyengéden, de határozottan nyomkodta ki az izmaiból a napi fáradtságot és az apró görcsöket, és pillanatok alatt ellazult. Jobb volt, mint egy álom. Ráadásul közel, s távol egy lélek se járt, gyakorlatilag kihalt volt az egész fürdő.
A melegtől elálmosodott egy kicsit, de Izland nem hagyta kókadozni. Átölelte hátulról, és a vállára támasztotta az állát.
– Ha szerencsénk van, még látjuk is azt, amiért idejöttünk.
– Ha meg nem, akkor így jártunk – vont vállat Hongkong.
– És még én vagyok a pesszimista – bökte meg a nyakát az orrával. Aztán felnyikkant, mert Leon jobbja hirtelen a combjára simult. – Hé, ne matass!
A keleti ártatlanul pislogott; ő aztán nem tudja, mi rosszat csinált. Nem látja, nem történt meg. Izland vállára hajtotta a fejét, ám nem számított rá, hogy ezt a fiú orvul ki is használja, és kedveskedve a nyakába harap. Elakadt a lélegzete.
– Ez nem ér… – nyöszörögte, mire párja csak hümmögött, és nagy sokára eleresztette.
– Ahogy víz alatt taperolni sem.
– Mintha te nem csináltad volna. – Leon megfordult az ölelésben, és összedöntötte a homlokukat. – Te is álszent vagy ám. – Összedörzsölte az orrukat, aztán átkarolta a nyakát; éppen csak arra jutott ideje, hogy belekezdjen a csókba, mert Sigurður eltolta.
– Nézz fel az égre – súgta Izland, és ő engedelmeskedett. Ahol eddig még az északi félgömb csillagai ragyogtak, most mélyzöld fénykígyó kúszott lassan, kiismerhetetlenül, még erősebben keltve azt a benyomást, hogy bármelyik pillanatban rájuk omolhat az égbolt. Azt az érzetet keltette, hogy ha kinyújtják a kezüket, megérinthetik a puszta fényt és az isteneket.
Izland olyan igazán büszkén mosolygott – nem is olyan rossz dolog ilyen északon élni –, és összefűzte az ujjaikat a víz felszínén.
– Hogy tetszik? – kérdezte lágyan.
– Csodálatos – felelte áhítatosan Hongkong, majd a szemeibe nézett; mintha ott is a sarki fény táncolt volna. – Csodálatos vagy.
*
– Rezeg a telefonod.
– Nem érdekel – lehelte a szájába, míg jobbja feljebb csúszott párja tapadós farmerbe bújtatott combján, és baljával a fekete tincsek közé túrt. – Majd hív máskor.
– Már legalább ötödszörre próbálkozik – jegyezte meg Leon, mire Sigurður csak megforgatta a szemét. Közelebb fészkelődtek egymáshoz, ujjaikat hol összekulcsolták, hol izgalmas felfedezőútra indították a másik (még) ruha takarta testén. És már megint megszólalt az a fránya telefon. Hongkong keze eltűnt a pólója alól, a bőre égett az érintés után, és kihalászta az északi zsebéből a jelenleg tökéletesen felesleges és mi tagadás idegesítő kommunikációs eszközt.
– Vedd fel, és rázd le – dobta Izland mellkasára, míg felült. Sigurður szemezett egy darabig a telefonnal, majd mikor meglátta, hogy a bátyja hívja, nyögve kinyomta, és az éjjeliszekrényre dobta. Semmi haszna, Norvégia nem adta fel. Egyszer végre eljutnak a hálószobáig, erre…
– Máskor nem vagyok neki ilyen fontos… – dohogta. Mintha tudná, mit csinálunk. Világfájdalmas sóhajjal fogadta a hívást. – Igen?
– Miért nem vetted fel? – Már hozzászokott, hogy Norvégia időnként mindenféle köszönés nélkül indít, és azonnali magyarázatot, mentséget követel. Mert ki lehetne a kicsi Izlandnak fontosabb, mint őnorvégsága?
– Dolgom van. – Igyekezett hangsúlyozni a jelen időt, habár tisztában volt vele, hogy még ha Lukasnak le is esik, nem fogja érdekelni. Hongkong felsőjének szélével játszott, néha be is tévedve alá, hogy simogassa a selymes bőrt a hasán. Ő persze gyilkos pillantásokat lövellt a mobilra és keresztbe fonta a karjait.
– Valóban? És miféle? – érdeklődött Lukas túlságosan is ártatlanul.
Mindent tud.
– Hivatalos – nyögte ki kínjában Sigurður az első gondolatot, ami csak eszébe jutott. Hongkong halkan felvihogott, és nekilátott az északi övének kicsatolásához. Izland elpirult és eltolta a kezét. Leon sértődötten biggyesztette le az ajkát, majd elkezdett nézelődni a mellettük felhalmozott, félig olvasott könyvek között. Egy szimpatikus, bordó kötetet kiemelt, letette Sigurður hasára, és nézegetni kezdte.
– Furcsa a hangod, valami baj van?
– Nem.
– Vendéged van?
– Igen.
Leon ekkor döntött úgy, hogy saját szórakoztatására, vagy éppen a másik lebuktatására ő igenis olvasni fog izlandiul. Halkan, meg-megbicsakló nyelvvel ismételgette a felismerhetetlenségig eltorzult szavakat.
– Miért, baj?
– Egyáltalán nem.
– Ó, köszönöm az engedélyt – gúnyolódott Sigurðurt. – Még valami?
– Az régen rossz, ha nekem ehhez már engedély kell – jegyezte meg színtelen hangon bátyja. – Nem tudom, mit csináljak – vallott aztán.
Izland felvonta a szemöldökét; a beszélgetés ezen fordulata még érdekelte is volna.
– Hogyhogy?
– Dánia kitalálta, hogy találkozzunk.
– És hol itt a probléma? – értetlenkedett. A remény, hogy valami izgalmasabb téma elé néznek ezzel el is illant.
– Hogy randizni akar – nyögte ki Norvégia. – Mit nem lehet ezen érteni?
– Nem ezt szeretted volna?
A vonal másik oldalán hallgattak. Izland nem értette, miért kéri ki erről a véleményét – adjon rá engedélyt, vagy mi? Ráadásul Leon továbbra is szorgalmasan próbálkozott már vagy harmadjára ugyanazzal a szóval, ami ugyan értékelendő volt, de mintha megerőszakolta volna a nyelvét.
– Mi még sosem randiztunk.
Izland szenvedve felsóhajtott – tehát most jön a monológ, hogy miért nem fog működni a kapcsolatuk, hogy Denny mindig csak átveri őt, megcsalja ikszel, ipszilonnal és zével, esetleg leitatja, mert mindig csak dugni van kedve. Már nagyon unta.
– Figyelj, mi lenne, ha adnál neki egy esélyt?
Hallgatás. Naná, hogy ez az a lehetőség, amire bátyja egyáltalán nem, vagy éppenséggel túl sokszor is gondolt, hogy aztán gyáván elvesse. Igen, valószínűleg ott volt a gond, hogy Lukas mindig túl sokat agyalt és tervezett. A tervei pedig rendszerint nem úgy sültek el, ahogy elképzelte.
– Utálok a villámhárítótok lenni.
– Te is együtt tudsz érezni… – morogta Lukas.
Sigurður fintorgott. Ha tudja, mit fog mondani, minek kérdezi? És különben is, ne akkor várjon együttérzést, amikor éppen azon vannak Hongkonggal – aki még mindig szorgosan tette az erőszakot az anyanyelvén –, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz lehetőleg minél kevesebb ruhában.
– Van még valami?
– Lenne… – Lukas habozva elhallgatott. – Nagyon le akarsz rázni?
– Visszahívlak később, úgy jó? – felelte rezignáltan öccse. – Most leteszem.
Norvégia hajszálnyit sértetten ugyan, de belement, és Izland rögtön kikapcsolta a telefont, amint befejeződött a beszélgetés. Már csak az hiányzik, hogy még Dánia is felhívja párkapcsolati tanácsokért… Megpaskolta Hongkong térdét, hogy felhívja magára a figyelmét.
– Ne haragudj, de a kiejtésed valami borzalmas. És aranyos. Csak kár, hogy egy szót sem értek belőle.
– Megtaníthatnál izlandiul – vigyorgott rá Leon –, én meg téged kínaiul.
Izland szkeptikusan felvonta a szemöldökét; voltak elképzelései a másik tanítási módszereit illetően. Ráadásul biztos volt benne, hogy kínaiul még kigyomlálhatatlanabb akcentusa lenne. Átkarolta inkább Hongkong nyakát és lehúzta magához egy hosszabb, érzelmesebb csókra. Érezte a fiú mosolyát a bőrén, hagyta, hogy széthúzza a combjait, és közéjük helyezkedjen. Izland esztétikus, ám kétségkívül trükkös övcsatja igencsak dolgozott rajta, hogy közéjük álljon, mert Hongkong sehogy sem boldogult vele. A végén azért csak sikerült, Sigurður lustán pislogott le rá. Igyekezett leplezni az idegességét, de a teste elárulta.
– Biztos akarod? – kérdezte halk, reszketeg hangon.
– Igen. – Megnyalta az ajkát. – Csak mondd el, hogy kell.
Az északi riadtan bámult rá. – Most komolyan…?
– Ha látnád, milyen fejet vágsz – vigyorgott rá Leon, mire ő kínjában eltakarta az arcát.
– Ez nem vicces.
– De tényleg szólj, ha valamit rosszul csinálok – mondta puhán, míg feltűrte Sigurður felsőjét és az alhasára fektette az arcát, s az ujjai az alsónadrág gumijával játszottak. Izland hosszan, idegesen fújta ki a levegőt. Kitárulkozni valakinek, akit szinte alig ismer – hiszen mit jelent pár hónap, egy év egy ország éltében? Akár egy pillanat. Elillan. Nyoma sincs…
Meztelen testük összeillet – igaz, hogy kapkodtak és zavarban voltak. A takarót valahová lerúgták közben, s a hiánya csak akkor tűnt fel, amikor Izland lustán tapogatózni kezdett utána. Hongkong még mindig félig-meddig rajta feküdt, a lábaik összegabalyodtak, de valahogy nem akaródzott egyikőjüknek sem helyezkedni. Amikor meg megpróbálták, Leon majdnem legurult, mert arról elfelejtkeztek közben, hogy az ágyat csak egy személyre szabták. Sigurður óvatosan átfordult az oldalára, és összebújva cirógatták egymást.
– Icey…
– Így képzelted el?
– A képzeletemben valahogy nagyobb lepedőakrobata voltam – vallotta be. Izland felvihogott és megsimogatta a haját.
– Gyakorlásra szorulunk – jegyezte meg Izland ártatlanul. A keleti hevesen bólogatott; nem tudta és nem is akarta elfojtani a vigyorgását.
– Ugye nem zavarsz vissza az ágyamba?
– Hm? Nem-nem – motyogta Sigurður és szorosabban bújt hozzá. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Vallomásaikban volt valami, a fiatalokra jellemző, természetből fakadó őszinteségből, ami ezelőtt annyira hiányzott az északinak. Norvégiával más volt, ő sosem suttogott közben és utána édes szavakat a fülébe, és eltaszította. Mintha személytelen lenne az egész…
– Összetolhatnánk a két ágyat – vetett fel Leon a nyakába motyogva.
– Ez nem is olyan rossz ötlet – jegyezte meg Sigurður –, de én most fel nem kelek.
~*~
– Ez egy templom. Minek hoztál engem ide?
– Css, kicsi Nor. Inkább hallgasd.
Lukas igazi asszonyriogató, vikinges fintort vágott; szép arcára ilyenkor valamiféle vad vonás költözött, amit nem nézett volna ki belőle az ember. Hiába, a múlt öröksége.
Nem gondolta volna, hogy Dánia pont istentiszteletre fogja áthívni. Minek? Arra otthon is el tudna menni, ha akarna, és határozottan nem akar. Elég karácsonykor eljátszani a nagy vallásosságot. Nem mintha nem prédikáltak volna szépen – de pont nem érdekelte.
Dániára pillantott. Vajon csak megjátsza az áhítatot, mert a népe úgy kívánja? Nem, ahhoz túlságosan átérzi. Hogy tudnak még egyes országok egyáltalán hinni valamiben? Norvégia hirtelen irigyelni kezdte. Őt már rég elhagyta minden istenük, főleg ez a keresztény. Biztosan tudta, hogy ő senkié. Norvégia senkihez sem tartozik, még magához sem igazán. Mert ő szabad, egyedül járja az útját.
Hiába az angyali külső, sosem vétetett fel közéjük.
Csak gondolj úgy az oltárra, mint az áldozati kőre. A gyertyák lángja hamarosan megnyúlik, egészen a mennyezetig, elkezdi nyaldosni a falakat, a freskókat, és a tűz leszaggatja körülöttetek a falakat, hamuvá lesznek. És végre látni fogjátok az eget, ahová annyira vágytok.
A templomban, a falak között nincs levegője, maradása. Amire egykor menedék már börtön.
Kilépvén rögtön rágyújtott. A cigaretta valóságos volt, a füst tapinthatóan járta át a testét. Christensen összefűzte az ujjaikat, és lopott tőle egy slukkot, mire elhúzódott tőle. Zsebre dugta szabad kezét; mindkettőjüknek jobb és biztonságosabb lesz így. Megtartja a távolságot, és elkezdődni se hagyja.
A lábuk megérzésből vitte, nem beszéltek meg konkrét irányt. Valahogy mégis ott kötöttek ki, ahová mindketten vágytak. A csönd most jótékony volt, sokkal többet ért, mint amikor átbeszéltek éjszakákat; nem is akaródzott egyikőjüknek sem megtörni. A friss, sós tengeri szél messze vitte a gondolatokat. A parkban a fákat hó fedte, a fagyott ágak a múltról zörögtek, és Norvégia nagyot sóhajtott. Mindenki nagyon magányos valahol.
– Tudod… – kezdett bele Dánia egy mély lélegzetvétel után. – Mialatt a tiszteletes beszélt, végig azon merengtem, hogy milyen érzés lenne ott elől állni, és várni arra, hogy a svéd a sorok között odavezessen hozzám. Szólna valami agyonromantikázott zene, mit bánom én. Tino lehetne a tanúd, én pedig megkérném Ice-t, nehogy kihagyva érezze magát. Peter hozhatná a gyűrűket, Frida pedig gyönyörűen festene abban a jellegzetes koszorúslányruhában. Meghívnánk az összes országot, és Európára szóló bulit tartanánk.
Nevess csak ki nyugodtan. Nevess ki, amiért még veled akarok lenni.
Felnevetett és nyújtózkodtában beleborzolt a hajába. – Nem kell komolyan venni. Csak álmodozom.
Norvégia megcsóválta a fejét.
– Álmodozz csak, én sosem fogok olyan ruhát felvenni.
Christensen megtorpant, a norvég le is hagyta pár lépéssel.
– Csak a ruha lenne az akadálya? – kérdezte; valahol igen mulatságos volt a nagy, abroncsos szoknyában parádézó Lukas képe. Egyáltalán, hová gondol?
– És az én tanúm Izland.
– Megegyeztünk – mosolyodott el a dán. Norvégia először elsápadt, aztán elvörösödött; mire visszakozhatott volna, Dánia már magához rántotta, és éhesen préselte össze az ajkaikat. Lukas először erőtlenül csapkodta a karját, de aztán megadta magát és viszonozta. Amikor elváltak, csak annyit morgott:
– Még nem is mondtam igent, lüke.
~*~
Valami felébresztette – először nem is tudta, mi, csak feküdt továbbra is mozdulatlanul a hátán, álomtól kásás fejjel. Mintha valaki ringatta volna az ágyat, akár egy groteszk óriásbölcsőt. Fél percig ha tartott, talán maga a föld is morgott, aztán visszatért a csend. Hiába, Hongkong már tökéletesen éber volt, és ha akart volna, akkor sem tudott volna visszaaludni. Izland bezzeg aludt, mint a tej; ha megsimogatta a hátát nem reagált semmit, csak nyugodtan szuszogott tovább, és megkísérelte kiszorítani a lelket a párnájából. Hiába tolták össze az ágyakat, az északi túl sokat mocorgott elalvás közben ahhoz, hogy hosszabb távra összeölelkezzenek. Pedig annyira imádta a közelségét…
– Izland… – szólította meg halkan, és kicsit megrázta a vállát, mire párja felriadt, furcsán kicsavarodott helyzetéből megkísérelt egyetlen mozdulattal feltámaszkodni, minek eredményeképp csúnyán meghúzta a vállát, és nyöszörögve roskadt vissza.
– Nem tudsz aludni?
– Felriadtam – motyogta, és úgy érezte, elhamarkodottan ébresztette fel Sigurðurt. Hiszen ez biztos természetes nála, nevetséges, hogy ő ettől megijedt. Izland felült, és lelógatta a lábát, majd egyszerre felderült az arca.
– Ó, utórengés. – Ahogy hozzászokott a szeme a sötéthez, megkereste a mellette térdeplő Hongkongot és kedveskedve a hajába túrt. Leonnak felrémlett, mit mondott múltkor az északi: naponta több földrengést is észlelnek országszerte, ő maga pedig jobb, mint egy szeizmográf. – Már ideje volt.
Valami ismét morgott odakint, mire Izland megborzongott, nem volt túlöltözve, de a takaró alatt nem is volt rá szüksége. Hongkong hajából az arcára csúsztak az ujjai, elidőztek lehunyt szemhéján, majd elrántotta a kezét, mintha valami rosszat tett volna.
– Hozok valamit inni.
Sigurður koordinációs képességeit tekintve sem volt teljesen magánál – ahogy jobb vállát dörzsölgetve kiment a szobából, az ajtóban fájdalmas ismeretséget kötött a kilinccsel az elmorgott szitokszóból ítélve. Amikor visszatért egy pohár langyos tejjel, Leont az ablakban találta. Mögé lopakodott, halott tisztában volt vele, hogy esélye sincs észrevétlennek maradni. Odanyújtotta a poharat.
– Príma, már megint mindenki engem fog utálni – jegyezte meg, ahogy a falnak dőlt, és összevont szemöldökkel figyelte a horizonton játszó vörös fényeket. Hongkong belekortyolt a tejbe, aztán rápillantott.
– Miért tennék?
– Hamueső, légtérzár – sorolta unottan. – pár éve, amikor kitört az Eyjafjallajökull az emberek a reptereken I hate Iceland feliratú pólókban rohangáltak, és egész Európa pánikolt, mert a második világháború óta nem volt ilyen széles körű légtérzár.
– Túlélik – vont vállat Hongkong.
– Egyedül az volt a vicces, amikor megpróbálták az izlandi helyiségneveket kiejteni. Az angolszászok teljesen kikészültek tőlük.
– Szerintem szép.
– Hm?
– Nagyon szép a vulkánkitörés. – Átnyújtotta Izlandnak félig kiürült poharát, mire ő is belekortyolt. – Azt hiszem, kezd kiújulni a piromániám.
Sigurður ezt meghallva majdnem félrenyelte a tejet és felprüszkölt. Leon megveregette a hátát és átölelte. Izland belekapaszkodott, nehogy elillanjon; eső-és erdőillata volt, amibe valami beazonosíthatatlan fűszerillat keveredett.
– Nem vagy te lázas?
– Legfeljebb csak hőemelkedés.
– Lángol a homlokod – állapította meg Hongkong, ahogy eltolta magától és az arcára csúsztatta a kezét.
– Az egy dolog. – Hiába tiltakozott, ágyba lett parancsolva, és hogy ne szökhessen meg, Leon is követte és átölelte hátulról. Izland szíve ismét hevesen verdesett, akár egy kalickába zárt madár, ahogy Hongkongé is. Határozottan nem ruhában kellene itt feküdniük, jutott eszükbe, de egyikük sem akart mozdulni, a pillanat így is túl tökéletes volt.
– Alszol már? – kérdezte tíz perc elteltével, mire Sigurður mocorogott. – Hogy fog holnap felszállni a járatom?
– Széliránytól függ – ásította Izland. – Valószínűleg sehogy. Törődj bele, hogy izlandi fogságra vagy ítélve.
Hongkong halkan felnevetett.
– Ezer örömmel.
A két szem idegen nyelvű kifejezés:
Nǐ huì shuō Zhōngwén ma? ~ Beszélsz mandarinul? (Kínában sok kis nyelvjárást beszélnek, a két legnagyobb közülük a mandarin és a kantoni. Hongkongban az utóbbit beszélik többen, viszont Kína hivatalos nyelve a mandarin, és a nyelvtanfolyamokon is inkább ezt tanítják.)
Fyrirgefðu, ég skil ekki. ~ Ne haragudj, nem értem.
A dizi tényleg gyönyörű lett. *-*
VálaszTörlésEz a történet meg pláne, főleg, hogy most kezdek egyre közelebb kerülni az északiakhoz. De amúgy tipikusan olyan volt, hogy félpercenként el kezdtem sipákolni, hogy jaj, de romantikus, és ez annyira kellett most, hogy nagyon. Ez a HongIce valami eszméletlen, Tinóék felköthetik a gatyájukat, vagy még a végén nem ők lesznek az elsőszámú álombár xD
A DenNor szál pedig tényleg megkeserítette kicsit az édeset, és annyira jó volt így ez a kombináció. De az mi, hogy Lukas hívja föl Izlandot párkapcsolati tanácsokért? XDD Azon kihaltam. Akkora szerencsétlenek ezek ketten, hogy néha már csak megmosolyogtam őket, bár volt egy két sírásgyanús pillanat is.
Amúgy szerintem egyáltalán nem lett hosszú, sőt én már Nor telefonálásánál k néztem, hogy a francba mindjárt vége. :D
Nem haláloztál el fluff-túladagolásban és egyszerre olvastad el! Teát, sütit? x3
TörlésHongIce-ékat olyan idegesítően aranyosra írtam, hogy az már valahol súrolja az ooc határát. xD Igen, Tinóék felköthetik a gatyájukat (miért nem tudok már SuFint írni?).
Norvégiának is szüksége van ám a testvérére, nem csak fordítva. :) Még ha ezt ilyen hülye köntösbe is öltözteti és nem vallja be nyíltan. xD (Hidd el, én is vinnyogtam, mikor eszembe jutott, de muszáj volt.)
Akkor ezek szerint sikerült valami élvezhetőt összehozni~ Nekem kifolyt a szemem, mire átnéztem, belerakosgattam a blogspot által sutba vágott dőlt betűket (tuti nincs meg az összes, de legalább azt az érzetet keltik, hogy igenis próbálkozom szövegszerkesztéssel).
Örülök, hogy tetszett~ <3
A blogod valóban jól mutat új ruhájában :D
VálaszTörlésÉs ez a sztori olyan hosszú lett, hogy legalább fél háromnegyed órába telt mire a végére értem. Csak annyit tudok kinyögni, hogy nagyon jó lett! Még több ilyen sztorit szeretnék olvasni!
Ugye milyen csini lett? x3
TörlésGratulálok, kitartó vagy. :D Igyekszem, hogy legyen még, és köszönöm, hogy olvastad~ x3
ÉLSZ!!!! Q_Q *boldog*
VálaszTörlésÉs a dizi olyan nyaaaa~ a ficc meg olyan Awwww~ ésésésésésés T_T *túl boldog hogy értelmeset írjon*
Örülök, hogy boldoggá tettelek~ ^^
TörlésEz annyira jó volt *o* Én is szeretnék velük írni, csak nem merek, tuti elrontanám -.- De ez annyira haww~ *q* *túltengve a boldogságtól*
VálaszTörlésÍrjál velük, még mindig túl kevés HongIce van~
Törlés*ő is, ő is* <3
Mint már mondtam, de azért leírom ide még egyszer ez a dizi asd *qqq*
VálaszTörlésA történetet pedig olyan szerencsétlenül olvastam, mindig akkor kezdtem, amikor öt perccel később mehettem is... De mikor végre oda értem, hogy normálisan olvashattam nagyon megörültem *-*
Annyira fantasztikusan aranyosak ezek a HongIce-ék és én még régebben Ice-t sajnáltam, hogy az északiak között forever alone xD , de mostmár meg Lukas meg Denny irígykedhet is az ő párkapcsolatukra xD
Az meg milyen már, hogy szegény Hongkong olyan pici QwQ Úgy sajnáltam xD
Szóóval csak azt akartam írni (és bocsánat ha sokra sikeredett) , hogy eszméletlenül jó fici lett és te mindig meghozod a kedvem a HongIce-hoz xD
Igen, most már Nor ezért is piszkálhatja Ice-t, a kis irigy. xD És SuFinék álompár helyzete is veszélyben van. xD Hongkong kis pici, a hivatalos rajzokon is csak nem sokkal magasabb Kínánál, Ice pedig északi és még növésben van (szó szerint, évente szélesedik pár centit). :D
TörlésJaj, lehet ám nekem méteres kritikát is írni, szeretem. *.*
A HongIce jó, a HongIce szeret mindenkit, a HongIce világuralomra tör~
Köszönöm, hogy írtál~ <3
Imádom, mikor írok-írok és egyszer csak eltűnik amit eddig írtam :"D De akkor csak azért is nekifogok még egyszer. xD Rajtam nem fog ki a blogspot.
VálaszTörlésSzóval...
Csókolom, jöttem kritikát írni és most már semmi nem állíthat meg.
Megérte annyit nyaggatni meg nyúzni, hogy írjad már, írjad, és ez vonatkozik a DenNor és a HongIce szálra egyaránt. *-* Mert ez egyszerűen mesterien tökéletes és fantasztikus. *-* Norvégia tökéletes, mind mindig, ha a te kezeid közül szökik ki, Dánia az Dánia, nincs is kérdés felőle, Ice szintén tökéletes, Hong Kong meg zseniális és menő. És nem, nem mondhatsz ellent nekem, mert idősebb vagyok és mert igazam van. Kész. xD
De attól még hihetetlen marad a tény, hogy baromi hosszú és egy cseppet sem esik a színvonal az egyes jelenetek között. Nagyon király vagy, komolyan. *-* Én is akarok ilyen hosszú ficeket írni, szóval add meg a Norvégiád receptjét és cserébe megkaphatod a helyet, ahová az udvariasságát és a mosolyát rejtette. Amúgy ott van a róka mögött, de psztttcssss xD
Feröer~ Imádom a Feröeredet, mert zseniális, hihetetlenül aranyos és imádni való. És igen, ha történetesen egy féltékeny Nor néz miközben eszel, leszarod, hogy nem szereted és fúj, megeszed, mert Norvégia sütötte és mert néz. Meg persze szegény csajnak sincs túl könnyű dolga, legalábbis kevés olyan ember van, akiben van annyi bátorság, hogy megpróbálja elmagyarázni neki, hogy téved és alaptalan a hülye féltékenykedése. De hát, Nooor...
És igen, úgy a legkönnyebb odatolakodni, ha a papírokra fogja az ember. Nor meg bosszút áll a papírokon is xD De végül is nekem (tudom, hogy az én hibámból kifolyólag került oda az a bizonyos jelenet, amiről korábban is annyit beszéltünk) szükségem volt arra a jelenetre és kész. Mert a DenNor igazából nem is nagyon lehetne másmilyen. Szenvedélyesen kegyetlen és fájdalmasan édes. *-* Szóval köszönöm azt a részt. A végéért meg egyáltalán nem akarlak felnégyelni, meglincselni, kútba dobni vagy hasonlók, mert igen, ide ez a befejezés kellett. Hogy végre szeresség egymást. Bár az a templomégetős rész az nagyon tetszett és vizualizálva is király volt. Nagyon imádom a Norodat, és erről te tehetsz, mert olyan tökéletesre írod. *-*
És akkor ott vannak HongIcék. Nornak egyszer az életben van világmegváltó ötlete, de akkor az tényleg az lesz és maradandó nyoma is marad. És itt muszáj Ice akcentusáról beszélnünk, ami egyszerre vicces és aranyos. Hallgass meg egy izlandit angolul beszélni és hanyatt esel a gyönyörűségtől. Három cuki dolog van a világon: kiskutya, kismacska, izlandi akcentus. xD Na de most komolyan, hogy a fenébe tudod ilyen jól megoldani azt, hogy a találkozástól kezdve ilyen jól levezeted? >.> *irigy* Mert hát most találkoztak szegénykék és és és ésésésés... nincsenek is rá szavak, hogy mennyire édesek együtt. Persze, Izland és a tónnyelvek, Hong Kong is egy szemét is csillagszóró. x"D Báár jót tett volna a világgal, mert meghallgatnám. Viszont azt is, ahogy megerőszakítja Izland gyönyörűséges nyelvét. xD Juhuhujj... Tudom, hogy a Let's have szex jelenet is az én lelkemen szárad, de a kedvenc részem az örökké az marad, mikor Ice leitatta Hongot. xD Legalább ő itatta és nem mondjuk Anglia. :"D Meg a zuhannyal pancsolás se utolsó, ahogy az északi fény bámulás se. *-* Annyira édesek együtt, hogy több ponton elorrvéreztem, hála neked. Ezt még megbosszulom! Csak győzzed kivárni! Muhahahaha >:DD És tessék megírni azt is, hogy mi történt, míg Hong Kongot ott tartotta az a fránya vulkán. Tuti, hogy nem véletlen volt, és Ice keze van a dologban. De nem legóztak vagy puzzle-öztek az hét szentség. Sőt, tudod mit? Szerintem szappanoperát néztek és Ice tépkedte unott fejjel a zsepit, míg Hong azon bőgött, hogy Izaurát már megint felcsinálták és José Armando lelépett. xD Oké, állíts le, közveszélyes vagyok. xD
Még mindig csak azt tudom mondani, hogy tökéletes, és szerintem azt az előző (ez a hülye spot szövetkezik ellenem!) kritikában említettem, de mivel az nincs meg, így most is, hogy ez bizony nyomtatásba fog kerülni. Amint oda jutok, hogy meg tudom csinálni. Mert ezt muszáj. És azt hittem, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy jobban megkínozzalak a Kija-kritikatornádómmal, szóval leállok.
VálaszTörlésÍrjál még ilyeneket, sokat~
Nyussz-nyussz~
Ui: Nem hiszel el, hogy kettőben fért ki XD
Jézusom, nem gondoltam volna, hogy komolyan ilyen hosszút írsz. xD Nem vagy komplett, de imádlak. <3
TörlésIde kellett egy lány, hogy őszintén, de finoman Nor arcába vágja, mi a helyzet, különben tovább szenvednek (persze ezek után sem kizárt, sőt valószínű, hogy még nyösztetik egymást feleslegesen hülyeségekkel).
Elég sok jelenet született ám a te kedvedért. x3 Többek között a Nor ribanckodik sokadik felvonás. xD (de nem is ő lenne, ha nem tenné, hogy aztán Dennyre kenhesse)
Múltkor hallgattunk Inezzel egy izlandi együttes interjúját, és valami olyan édesen pöszék voltak, hogy azóta nem bírok nem pattogni Ice akcentusán. xD Tudod mennyit szenvedtem azzal, hogyan ismerkedjenek meg? Tudod? A végén már azt hittem, tényleg nem lesz belőle semmi, mert sehogy sem akartak kötélnek állni. x"D Leitatott Hongkong kellett, mert csak, Ice nem számított rá, hogy ennyire nem bírja, no. Örülhet, hogy nem Dennyvel ment inni, ő kérdezés nélkül leteperi, ha már ő kezdte. xD Szerintem Hongnak egy rémálom az izlandi, hosszú szavak, és még az r-t is pörgetni kell... de a szerelem nagy úr, Ice kedvéért megszenved vele. xD
Bosszuljad, várom ám. :D *bökdösi, hogy ő is írjon HongIce-t* Dehogynem, puzzle-öztek: kipróbálták, mennyire és hogyan is illenek egymáshoz. xD Te azt akarod, hogy én sírjak. *kész kifeküdt attól, hogy elképzelte ezt a jelenetet*
Kinyomtatod? *.* Jaj de drága vagy~
Nyugodtan lehet, bármikor bármilyen mennyiségben. xD Legfeljebb később kapsz választ, mert éppen nem kapok levegőt a meghatottságtól.
Igyekszem~
Köszönöm a kritikatornádódat. *.*
Nyusz-nyusz~
Ui.: nem baj. xD
Ez valami zseniális! ;www; Annyira nem kedvel(t)em HongIce-ot, de ezt muszáj volt végigolvasnom, és úr isten de megérte. Új OTP, asszem ouo" Most pedig megyek sírni valahova, mert ezt máshogy nem tudom feldolgozni. Annyira... ICEYYYY TuT
VálaszTörlés(Milyen szépen néz ki, alig öt sor, egy harmincoldalas kritika után, de nem, egyszerűen nem megy. xD)
Sütit, teát kérek, az újjáélesztés várhat. ˇuˇ
A HongIce-t nem lehet nem szeretni~ (igen, így kezdődik. aztán szépen lassan magukba bolondítanak. meg lehet velük sok-sok angstot írni, mert nem tudnak annyit együtt lenni. éljen a földrajz.) És nagyon örülök, hogy megérte végigolvasni. :3 Gyere, sírj a vállamon~
Törlés*ad sütit, teát, újjáélesztés készenlétben*
Nem tudom ,hogy nézed-e még ezt így jó pár év után. Sajnos csak most találtam rá erre a csodára ,de ahhw *q* Röviden szólva ez hosszú volt juj meg imádom ❤
VálaszTörlésElnézést az összeszedetlen írásért ,de ennyit tudok kinyögni fangörcs közben. :')