És tüzet fújni tudsz-e?

Nem, nem adtam még fel, hogy belefulladjunk a fluffba. :P

Hogy őszinte legyek, eleinte nem igazán tudtam, tulajdonképpen mit is keresek nála; azon kívül persze, hogy meghívott magához, mert unatkozott. Dánia éppen akkor téblábolt ott körülöttem, és rögtön hátba is veregetett, mondván, hogy örül, hogy végre ismerkedem, és azonnal repüljek Ázsiába, nehogy megvárakoztassam az új barátomat.

Akárhogy is néztem, ez az egész olyan volt, mint egy randevú. Gyertyafényes vacsorával, amit ő főzött. Nem akartam, hogy a kapcsolatunk elkezdjen efelé haladni, de volt egy olyan érzésem, hogy már rég nem én irányítom az eseményeket. Annak idején, azon az ominózus partin, amin megismerkedtünk, megállapítottuk a sok féltékeny, részeg országot elnézve, hogy a szerelem idiótáknak való, feleslegesen csinál magából hülyét emiatt az ember. Annyira viszont nem voltam ostoba, hogy ne vegyem észre: flörtöl velem. Szokatlanul kedves volt, sokszor hozzáért a kezemhez vagy a vállamhoz, amitől mindig összerezzentem, rám mosolygott, és elégedettség ült ki az arcára, valahányszor zavarba jöttem.

Most is éppen az asztal alatt ismerkedett a lábammal, nem éppen kellemetlenül, de azért magam alá húztam mindkettőt. Letettem a villát és a kést.

– Köszönöm a vacsorát – mondtam, mint valami nyelvórán bemagolt frázist. – Nagyon jól főzöl.

– Szívesen – ragyogott rám; keskeny ajkai mosolyra húzódtak, ám én a szemeit figyeltem, ahogy azok ettől az egyszerű mimikától még jobban elkeskenyednek. Felállt, gyorsan összekapkodta a tányérokat, s közben olyan légiesen, könnyeden járt, hogy nem tudtam nem rajta felejteni szemem. Amikor bevágta a piszkos evőeszközöket a mosogatógépbe (nem is tudtam elképzelni, hogy azzal a két szép, finom kezével maga mosogasson), feleszméltem a zörgéstől, és megszidtam magam, amiért olyan feltűnően bámulom. Inkább az előttem álló gyertyának ajándékoztam a figyelmem, melynek egészen addig egyenletesen lobogott a lángja, míg bele nem dugtam az ujjam. Nem égetett meg, hiszen volt már alkalmam hozzászokni az ilyesfajta forrósághoz, inkább csak kellemesen melengetett, és ha a tenyerembe vettem egy részét, enyhén csiklandozott. Felpillantottam és összetalálkozott a tekintetünk. Hongkong pillantása függött a tűzön, és eszembe jutott, hogy bevallottan piromániás volt; bizonyítékul szolgáltak erre az asztal falapjába ivódott viaszfoltok. Ő is megpróbálkozott ezzel a trükkel, hogy aztán fintorba ránduló arccal a szájába kapja megégetett mutatóujját.

– Ezt nem lehet csak úgy megcsinálni – jegyeztem meg, ahogy szétválasztottam az ujjhegyeimre a lángocskát. A színe aranyló sárgából acélkékre váltott. – A tűznek lelke van.

– Ne gúnyolódj. Tudsz tüzet is fújni?

– Dehogy, nem vagyok én sárkány! – Összecsaptam a tenyerem, mire a tűz kihunyt. – Ez csak egy olcsó trükk.

– Kár, pedig a sárkányok menők. – Újra ellökte magát az asztaltól, és a bukóra nyitott ablakhoz lépdelt. Lenézett a mélységbe, láthatóan egyáltalán nem volt tériszonya – nem úgy, mint nekem, aki a természetes magaslatokhoz volt szokva. Nála persze egymást érik a felhőkarcolók, hogy legyen hol lakni annak a hétmillió embernek, és ez a lakás is a soktizediken helyezkedett el. Az erkélyről kiváló kilátás nyílt az alattunk elnyújtózó Viktória-öbölre, míg mögötte, nem is olyan távol, meredeken szöktek a magasba a méregzöld hegyek. Azt hinné az ember, ebben a betondzsungelben még fa sincs, holott sokkalta több erdője van, mint nekem. Eltévedtél egy izlandi erdőben? Csak állj fel, és nyomban megleled az utat – azt hiszem, ezt itt nem lehetne megvalósítani.

– Ha gondolod, sötétedés után sétálhatunk egyet – javasolta, amikor észrevette, hogy bambulok. – Olyankor a legszebb a város.

Jobb ötletem nem lévén rábólintottam. Ahogy később kiléptünk a fényben úszó utcákra, megszédültem a rengeteg tömény illattól, ami azonnal az orromba nyomult, a fényár először elvakított. Talán még sosem volt rám ilyen hatással más ország. Tudta, hogy megrészegít, és kihasználva az alkalmat kézen fogva húzott maga után végig az utakon, azt mondta, nem akarja, hogy az embertömeg elsodorjon tőle.

Az öböl most olyan volt, mint azon a képeslapon, amit egyszer, még régebben küldött nekem, amiért valószínűleg olyan furcsán néztek rá a postán (hiszen ki küld manapság levelet itt, ráadásul hozzám). A sötét, nyugodt vízen szelíden ringatóztak a jachtok és az óceánjárók. A korlátba kapaszkodva úgy éreztem, levetkőztem minden gátlásomat és az előítéleteimet; mert tudtam, hogy ha a kilátást dicsérem, neki bókolok, mert ez mind az övé, mind ő. És most már nem érdekelt, ha félre érti, értse csak nyugodtan, jobb is úgy. Ott támaszkodott mellettem, és a keze már csak megszokásból is az enyémhez ért.

– Hogy tetszik? – érdeklődött mosolyogva. Belőlem pedig kibukott az őszinte válasz:

– Nappal is tudsz ilyen lenyűgöző lenni?

A játszi fényeknél diadalt véltem felfedezni az arcán.

– Nem bizonyítottam eddig?

Nem tudtam rá mit felelni, ezt elkönyvelhette győzelemként. Közelebb hajolt, mire elfordítottam a fejem; nagyon is tudtam, mit akar, de túl hirtelen jött. Nem sértődött meg, éppen ellenkezőleg, ott kuncogott halkan, a fülem mellett.

– Megijedtél? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem.

– Nem! De ha… ha járni akarsz velem, rendesen csináljuk. Ne szórakozz velem.

Fogta magát, és kinevetett – halk, édeskés nevetése volt, mintha szélcsengő szólna. Kicsit sértett a reakciója.

– Mire gondolsz?

– Randi – böktem ki, és biztosra vettem, hogy immár rákvörös színben pompázik az arcom.

– Mintha ez nem az lenne – dorombolta.

– Nem is azt be… – Egyszerre leesett, mit mondott, és ha ez lehetséges, még jobban zavarba jöttem. – Te behúztál a csőbe! – Nem bírtam türtőztetni magam, és gyerekes színpadiassággal megböktem.

– Be ám. Bánod?

Nem akartam szóban is elismerni a vereségemet, így csak nemet intettem. Elém perdült, elvéve ezzel a megfutamodás lehetőégét, és megtámaszkodott a derekamnál két oldalt a fémen. Lehunytam a szemem, amint a leheletét éreztem az ajkamon; alacsonyabb volt nálam, talán lábujjhegyre is emelkedett ahhoz, hogy megérintse az arcom.

Hagytam magam megcsókolni.