Bonheur éphémère 5

Míg a Balatonnál nyaraltam, volt egy kis időm és kedvem fordítani~ (fél nap alatt majdnem egy teljes fejezet... jó tempó, nem?) 

Angleterre mondta

Mint ahogy az utóbbi időben minden reggel, Alfred elrohant a postára, és nagy örömére a férfi már messziről integetett neki egy levéllel. Látva a gyerek lelkesedését nevetett, megpaskolta a fejét, és megjegyezte, hogy így örömet okoz neki a munkája. Alfred nem figyelt rá, inkább a zsebébe gyűrte a borítékot és rohant haza. Most a konyhaasztalnál ült maga előtt egy csésze tejjel és a jelentéktelen borítékkal.

A pecsét egyértelműen Arthur címerét viselte. Már többször írt, elvégre egy ideje távol volt már. Ritkán telt el több mint egy hét két levél között, ami megnyugtatta Alfredot – két hír nélküli hét után biztonságba kellett volna helyeznie magát, és hogy az hol van, nem tudta pontosan. És mit kellene tennie, ha egyszer már ott van? Tétlenül, tudatlanul ülni, nem tudni, mi történt Arthurral? Nem. Az lenne a legrosszabb, amit Alfred csak elképzelhetett.

Az Arthurtól kapott levelek megnyugtatták, de minden egyes alkalommal erőt kellett vennie magán, hogy kinyissa őket. Mi van, ha valamelyikben rossz hírek állnak? Alfred, azonnal menekülnöd kell. Vagy: Alfred, elvesztettem a csatát, és kegyetlen, gonosz emberek kezére kerültem. Nincs menekvés. Nos, ilyen esetben Alfred azonnal útra kelt volna, hogy megmentse Arthurt. Legalábbis remélte, hogy elég nagy hős lenne ezt megtenni.

Még mindig ártatlanul, lezárva hevert ott az asztalon a boríték. Alfred előre-hátra csúszkált székén, minden kenyérmorzsát lesöpört az asztalról, és az utolsó cseppig megitta a tejét. Aztán mély lélegzetet vett, és arra jutott, hogy elég bátorságot gyűjtött a levél felnyitásához. Ez már nevetséges. Gondosan a kés után nyúlt, és felvágta a borítékot. Egy összehajtogatott cetli csusszant ki.

Kedves Alfred!

Hogy vagy? Remélem, nem unatkozol túlságosan nélkülem. Ha mégis, jó híreim vannak: mialatt írok neked, már folynak a következő támadás előkészületei. Többet sajnos nem árulhatok el, de ez olyan csapás lesz, ami súlyosan fogja érinteni Francist. A tervünk jó, nem látok benne buktatót. Egy kis szerencsével pár napon belül újra ott leszek veled, még ha nem is tudom megmondani, ez alkalommal mennyi ideig maradhatok. Mindenesetre meg foglak látogatni. És még valami, Alfred: rakj rendet. Ha sikerül a tervünk, még valakit hozok.

Most be kell fejeznem, hogy megnézzem az utolsó simításokat. Vigyázz magadra, bármi történjék. Minden jót, hamarosan látjuk egymást.

Arthur

Alfred érezte, hogy az izgatottságtól elpirul. Kapkodva kezdett el még egyszer elölről olvasni, de csak pár sorig jutott.

– Visszajön! – kiabálta elejtetve a papirost, és örömében spontán táncot lejtett a konyhaasztal körül. – Arthur visszajön!

*

Hatodik történet

François elbújtatott a takaró alatt, így nem láthattam semmit. Meleg volt alatta és büdös, mindenem viszketetett, de nem mozdulhattam. Valószínűleg pont ezért viszketett annyira. Így van ez néha.

Hallottam ezt az Angleterre-t. Nem szeretem a hangját, olyan túlságosan magasan és vékonyan cseng. Nem olyan, mint François-é. És hogy nem az orrán át beszél, ezt ostobaságnak tartom. Minek is van akkor orra? Azon kívül, hogy takony legyen benne. Eleredt az orrom a takaró alatt, de nem tudtam megtörölni, hiszen nem mozdulhattam. Közel voltam a síráshoz.

Nem mindent értettem, amit François és ez az Angleterre mondott. Az egyetlen fontos az volt, hogy el kell mennem. Ezt egyáltalán nem akarom. Engem senki sem kérdezett, hogy akarom-e. François azt mondta, ez nem örökre szóló búcsú. De én egyáltalán nem akarok búcsúzni, még akkor sem, ha nem örökre szól. François-nál akarok maradni. Örökkön örökké.

Angleterre felemelt. Nem akartam, hogy felvegyen. Majdnem azt kívántam, bár bántott volna, mert gonoszként tulajdonképpen ez volt a dolga, de nem tette. Egész idő alatt csak beszélt.

*

Dolgok, amiket Angleterre mondott

„Nem kell félned tőlem.”

„Nem bántalak.”

„Egy napon még hálás leszel nekem, mert…” (Aztán teljesen elfelejtette, miért is leszek hálás. A legjobb akarattal sem tudom, mi akar ez lenni.)

„Minden rendben, Matthew?” (Nem így hívnak.)

„Arthurnak hívnak. Arthur Kirklandnek.” (Még a saját nevét sem tudja rendesen kimondani. Az ugyanis „Arthür”.)

„Nem foglak bántani. Abbahagynád a sírást?”

„Elviszlek oda, ahol Alfred lakik. Tudod, ő a bátyád. Kísértetiesen hasonlít rád. Biztosan kedvelni fogod. No igen… nem szabad hagyni, hogy magáról beszéljen, mert olyankor kicsit nagyot mond, de ettől eltekintve egészen kedves.”

„Jól van már, Matthew.” (Ez nem az én nevem.)

„Nem kell sírnod.” (Van róla fogalma…?)

*

Dolgok, amiket Angleterre nem mondott

„Valójában egy gonosz zombi vagyok, aki rendszeresen elveszi az emberek kistestvérét, hogy bántsa, majd megegye őket.” (Talán jobb, hogy ezt nem mondta.)

„Ez csak egy buta tréfa, mert ma április elseje van – habár nem is azt írjuk. Rögtön visszafordulok, és visszaviszlek François-hoz.” (Azt kívántam, bár ezt mondaná. Most rögtön. Még most is mondhatná. Még nincs túl késő.)

„Pontosan tudom, hogy Mathieu vagy, de én Matthew-nak hívlak, mert idegesíteni akarlak.” (Ezt csak nem akarja beismerni.)

*

Valami, amit François mondott

„Holnap már máshogy fest a világ.” (Máshogy, François? Máshogy, mint…?)

*

– Arthur! – kiabálta Alfred boldogan, amint látta bátyja lovát beügetni a kapun. Felugrott a verandáról, és felé rohant. – Végre újra itt vagy! Képzeld…

Elhallgatott, és kíváncsian bámult a csomagra, amit Arthur maga előtt tartott. – Mi van nálad?

Arthur megállította a lovát és rámosolygott. – Nicsak, már ilyen korán talpon vagy?

– Azért, mert írtad, hogy hozol magaddal valakit! – magyarázta Alfred, és megragadta a kantárszárat. – És mégis egyedül vagy.

– Nem, egyáltalán nem – mondta Arthur és előre dőlt egy kicsit. – Matthew? Megérkeztünk.

Alfred meglepetten figyelte, ahogy a csomag mozogni kezd és megállapította, hogy egy fiú van benne. Arthur előtt ült a nyeregben, és annak rá túlságosan nagy kabátját viselte. Álmosan és meglehetősen ijedten pislogott Alfredra.

– Hé, te! – kiáltott oda Alfred, és szélesen vigyorgott. – Hogy hívnak?

– Matthew-nak – mutatta be Arthur lecsusszanva a nyeregből, majd a fiút is leemelte. – És ő itt Alfred, Matthew. A bátyád.

Matthew a fejét rázta, és úgy ölelte át a kabát túl hosszú ujjait, mintha abba akarna kapaszkodni. Egyik kezével egy leharcolt rongyállatot karolt magához. 

– A testvérem? – kérdezte fellelkesülve Alfred. – Tehát van egy öcsém?

– Nagyobb vagyok nálad – suttogta Matthew, ám olyan halk volt, hogy Alfred egyszerűen nem hallotta meg.

– Eszerint többet nem én vagyok a legfiatalabb, Arthur! Awesome! Hé, te, Mattie! Ugye hívhatlak Mattie-nek?

– Non.

– Alfrednak hívnak, egy hős vagyok és a bátyád. Nem nagyszerű? – Játékosan beleboxolt Matthew felkarjába, mire az dülöngélni kezdett és elesett.

– Az ég szerelmére! – kiáltott föl Arthur és sietett fölsegíteni. – Ne legyél már ilyen goromba, Alfred!

– Hogyhogy goromba? Hiszen alig értem hozzá, ennyitől még nem lehet összeesni! Fiú, ugye? Ugye? Minek van olyan hosszú haja, és miért hord lányruhát?

– Ez egy hálóing – morogta Matthew, ahogy leporolta a plüssállatot.

– Miért rohangálsz fényes nappal hálóingben? – érdeklődött Alfred kíváncsian.

Arthur mélyet sóhajtott. – Hagyd már végre lélegzethez jutni, Alfred. Matthew nem tudott valami sokat aludni az éjjel. Akarsz egy kicsi pihenni, Matthew?

– Mathieu-nek hívnak – suttogta; a szemei majd’ lecsukódtak és ismét dülöngélt.

– Az lesz a legjobb, ha most azonnal ágyba bújsz – vélekedett Arthur. – Nem gond, ha most a te ágyadban alszik, Alfred? Gondoskodunk egy másikról, míg pihen. Rendben?

– Rendben – mondta nagyvonalúan Alfred, hiszen mégiscsak egy hős volt.

– Non – mormolta Matthew.

– Azt nónak mondják! Arty, nem annak mondják? Hogyhogy ilyen furcsán beszélsz? Bedugult az orrod?

– Most már aztán elég, Alfred! – szólt rá szigorúan, megfogta Matthew kezét és érezte, ahogy a fiú megrezzen. – Gyere, Matthew. Megmutatom, hol aludhatsz.

– Mathieu-nak hívnak – mondta Matthew halkan, ahogy mellette futott. Alfred körbeugrálta őket, és kritikusan pillantásokat vetett új testvérére.

– Hogy mondod, hogy hívnak?

– Mathieu.

– Hogy? Éppen tüsszentettél, amikor mondani akartad.

– Mathieu.

– Meg vagy fázva? Vagy…

– Alfred! – mordult rá Arthur. – Tedd meg azt a szívességet, hogy elmész a nappaliba játszani, míg vissza nem jövök.

Alfred sértetten tolta előre az alsó ajkát. – Csak kérdeztem – mondta és elrohant. 

*

Miután Arthur becsukta maga mögött az ajtót, Matthew még egy ideig ott ült Alfred ágyának legszélén, és lógázta a lábát. Semmihez sem akart hozzáérni. Nem akart aludni. Még csak itt lenni sem akart.

Lassan megszabadult a kabáttól, amit Arthur előző éjjel adott neki. Túlságosan nagy volt, nehéz és skarlátvörös. Úgy néz ki, mintha Arthur egyik katonájáé volna, gondolta. Mit mondana Francis, ha így látná? Kapkodva eltaszította magától a merev anyagot, mintha fertőző betegséget terjesztene. A kabát leesett a földre.

Hálóinge ráncolt szegélye mocskos volt, egy párszor rá is lépett. Ezt csak mellékesen vette észre, mert tulajdonképpen egészen más érdekelte. Sietve körbenézett, hogy valaki figyeli-e, de úgy tűnt, egyedül van a szobában. Elővigyázatosan bedugta a kezét a medvéje hátán lévő szakadásba. Körbetapogatózott a puha gyapjúban, míg a könyve kemény oldalának nem ütközött. Lélegzetét visszafojtva húzta ki.

A kötés kicsit meghajolt, és a legvégén egy oldal szamárfüles volt, de különben a füzet sértetlen volt. Sikerült a maciba dugva magával csempésznie. Arthur semmit sem vett észre. Matthew valahol idegenben szeretett volna lenni, de volt még valami, ami Francisra emlékeztette. Arra az életre, ami volt neki. És ki tudhatná? Talán igaza volt Francisnak. Talán nem örökre szóló búcsú volt…

Matthew az ágyra fektette a medvét, és a könyvecskét védelmezőn a mellkasához szorítva felállt. Valahol csak lehet egy tollat találni. A szoba sarkában egy kis asztal állt, rajta egy fadobozzal. Habozva kinyitotta, és talált benne több krétadarabot és egy szénceruzát. Megkönnyebbülten vette ki a ceruzát és leült az asztalhoz. A biztonság kedvéért még egyszer körbenézett, mielőtt felcsapta a könyvet, az oldalt kisimította, és komoly arccal írni kezdett.

*

Hetedik történet – Alfred története

Először találkoztam Alfreddal. Belém ütött és én hátraestem. Azt se tudtam pontosan, merre van a fent és a lent, mert olyan álmos voltam. Valószínűleg ezért estem el. De mégsem kellett volna megütnie, nem? Azt mondja, ő a bátyám. François is a bátyám, és ő sosem ütött meg.

Alfred hangos és sokat beszél, de egyáltalán nem mond vele semmit. Nem szeretem, ahogy beszél, valahogy szélesen, mintha állandóan tele lenne a szája. Megkérdezte, náthás vagyok-e. Olyan buta és nagyszájú. Nem szeretem.

Nem lehet a bátyám.

Ez itt Alfred története. Még nincs kész. Remélem, hogy a történet végére megjavul és nem lesz olyan hangos és buta. Másfelől nem tudom máshogy elképzelni Alfredot, mint amilyen.

*

– Furcsa – döntött Alfred, és bezárta a kamra ajtaját. A néhány képkeret mögött talált összecsukható ágy kicsit poros volt, de elég stabilnak tűnt.

– Jaj, Alfred – mondta felcsóválva Arthur –, adj neki egy esélyt. Nem furcsa, csak egy kicsit más, mint mi.

– De mi normálisak vagyunk, és ha nem olyan mint mi, akkor nem normális. És akkor furcsa!

– Előbb-utóbb be fog illeszkedni – jelentette ki Arthur. – Biztosan szüksége van egy kis időre, hogy megszokja. Ne legyél olyan szigorú vele. Ő az öcséd.

Alfred megforgatta a szemét. – Akkor miért olyan más, mint én, ha a testvére vagyok?

– Más? Nézz csak tükörbe, Alfred. Egyértelműen látszik, hogy testvérek vagytok.

– Valóban? – kérdezte meglepetten, és megpróbálta felismerni egy üvegezett szekrényajtóban a tükörképét. Színtelen volt, de felismerte saját háromszögletű arcát, élénk szemeit és rendetlen haját. – Nem úgy gondolom. Neki olyan a haja, mint egy lányé.

Arthur mélyen felsóhajtott. – Mostantól fogva nálunk fog lakni, Alfred. Törődj bele.

– Meddig?

Egy pillanatig habozott. – Örökre – válaszolta aztán, és a kabátja után nyúlt.

– Örökkön örökké? – kérdezte Alfred megrendülve. – De az hosszú idő.

– Igen – mondta halkan Arthur és kinyitotta az ajtót.

– Hová mész?

– A városba, elintézem a beváráslást.

– Veled megyek! – rikkantotta Alfred és a kabátjáért nyúlt, de Arthur megfordult és megrázta a fejét.

– Nem, Alfred. Te itt maradt és vigyázol a házra.

Alfred csalódottan fintorgott. – Nem tud magára vigyázni a ház?

– Csak arra gondolok, hogy itt kellene maradnod arra az esetre, ha Matthew felébredne.

– Egy bébi vagy mi? Itt semmi sem történik vele, még ha mindketten a városban is vagyunk…

– Alfred – sóhajtotta Arthur és megsimogatta a fejét. – Gondold csak végig. Hogy éreznéd magad, ha egy teljesen idegen házban ébrednél föl és senki sem lenne ott?

Alfred előre biggyesztette az alsó ajkát, de aztán felragyogott az arca. – Á, szükségem lehetne egy hős segítségére!

– Pontosan – mondta Arthur torz mosollyal. – Szóval tedd meg nekem légy szíves, és légy egy hős, Alfred. Oké?

– Oké – válaszolta szerényen és vigyorgott. – Mikor jössz haza?

– Sötétedés előtt.

– Jó! Akkor viszlát, Arthur! – mondta Alfred és integetett. Arthur mosolygott és elfordult. Jó, hogy a fiút azzal a kilátással, hogy hős lehet mindig tudja motiválni.

*

A nap az ágyra sütött, amikor Matthew kinyitotta a szemét. Egy pillanatig álmosan azt hitte, minden rendben van, míg újra eszébe nem jutott, mi történt. Egy idegen házban van, idegen ágyban, idegen emberek között.

– Hé, Mattie! Végre felébredtél!

Összerezzent és védelmet keresve felhúzta magára a takarót. Alfred letette magát a lábfejéhez és szélesen rávigyorgott. – Éhes vagy? Készítettem kaját – jelentette be és leugrott az ágyról a földre. – Arthur elment a városba, de én itt maradtam, hogy ne legyél teljesen egyedül. Palacsintát csináltam, kérsz?

Matthew bizonytalanul bámult rá, és Alfred egy vigyorral viszonozta a pillantását. Minden tiltakozott Matthew-ban az ellen, hogy valamit magához vegyen, de korgott a gyomra. Arthurral egész éjjel lovagoltak, és ő már legalább egy napja nem evett semmit.

– Na, jössz már? – kérdezte Alfred, mire Matthew bizonytalanul bólintott és félretolta a takarót. Még mindig a hálóinget viselte, tűnt fel neki.

– Akarsz valami rendes ruhát felvenni? – érdeklődött Alfred, aki szintén észrevette. – Tudok valamit kölcsönadni, ha szeretnéd. Körülbelül ugyanakkorák vagyunk…

– Nem, köszönöm – mormogta Matthew.

– Nem? No akkor jól van, legalább nem hűlnek ki a palacsinták. Gyere, Mattie!

Alfred gondtalanul megragadta a karját, és húzta maga után ki a szobából, majd le a lépcsőn. Egy következő ajtón át egy olyan szobába jutottak, amiben Matthew csak második pillantásra tudta felismerni a konyhát. A tűzhelyet a sarokban a liszt- és másféle foltok fedték. Mindenhol tálak, zacskók, kanalak és tányérok hevertek körbe. Alfred a szoba közepén álló étkezőasztalhoz ment, és lisztmentesre törölt egy részt a ruhaujjával.

– Ide! Ülj le, Mattie!

Matthew habozva leült a székre és lógázta a lábát. Alfred ügyesen kitért egy a földön lévő törött tojás elől, magasra emelt egy tányért, és visszaegyensúlyozott vele az asztalhoz. Két vagy három gőzölgő palacsinta volt rajta.

– Szívesen! Már tudok palacsintát sütni, mert egy hős vagyok.

Matthew bizonytanul bámult az ételre. – Jól van… nem kellene…?

– Ó, kell egy villa, igaz? De buta vagyok!

Egy szekrényhez rohant és elkezdett egy fiókban kotorászni. Matthew bizalmatlanul szemlélte a tányérját. Francistól jobb ellátáshoz szokott, de éhes volt.

– Itt is van! – mondta Alfred, és az asztalra vágott egy villát. – Remélem, ízleni fog, Mattie.

Matthew mosollyal próbálkozott, de aztán eszébe jutott, hogy nem érdemes fáradoznia. – Köszönöm – mormolta helyette és megfogta a villát.

– Nincs mit – válaszolta Alfred nagylelkűen, és leereszkedett vele szemben egy székre. Az állát a tenyerébe támasztotta, és olyan kíváncsian és leplezetlenül bámulta őt, hogy szabályosan meztelennek érezte magát. Habozva leeresztette a villát.

– Abbahagynád kérlek a bámulást?

– Hogyhogy? – kérdezte meglepetten Alfred.

– Csak hagyd abba.

– De meg akarlak ismerni, Mattie! – magyarázta Alfred és ráragyogott. – Elvégre testvérek vagyunk, de én semmit sem tudok rólad. Szóval engem Alfednak hívnak, egy hős vagyok, és ha nagy leszek, cowboy leszek. Veled mi a helyzet?

Matthew rávillantotta a szemét, és lenyelte a falat palacsintát. – Mathieu-nek hívnak – mondta aztán.

– Hogy?

– Felejts el – mondta elszomorodva.

– Nem, nem! Tanítsd meg, Mattie! – követelte Alfred. – Hogyan mondják? Valahogy az orron keresztül, nem?

– Hagyj békén.

– Ne legyél már ennyire megsértődve, Mattie. Csak kedves akarok lenni!

Matthew megúszta a választ, mert ebben a pillanatban valami zörgött a bejárati ajtónál.

– Arthur! – kiáltott Alfred anélkül, hogy felállt volna. – Itt vagyunk a konyhában!

Arthur benézett az ajtón, és döbbenten tágra nyílt a szeme. – Mi történt itt?

– Csináltam Mattie-nek palacsintát. Hát nem nagyszerű?

– Nagyon jó, Alfred – mondta Arthur, ahogy belépett a konyhába. Hajszoltnak nézett ki, de rászánta az időt, hogy mindkét fiúra rámosolyogjon. Matthew a tányérra fordította a pillantását.

– Mi a baj, Arthur? Történt valami?

– Igen – vallotta be Arthur, és lerakta a kezéből az asztalra az egyik zacskót. – Sajnálom, de most azonnal el kell mennem.

– Hogyhogy? – kérdezte Alfred csalódottan.

– Nos, a… – kezdett bele Arthur, aztán elhallgatott és egy gyors pillantást vetett Matthew-ra, aki ezt észrevette.

– François-ról van szó? – kérdezte reményteljesen.

– Nos… a városban az a hír járja, hogy Francis… valamit tervez.

– Igaz ez? Arthur, igaz? Hová kell elmenned?

Nem úgy tűnt, mintha Arthur tudná, mit kell tennie. – Most el kell mennem – mondta Alfrednak és megsimogatta a fejét.

– De azt mondtad, hogy végre nem kell harcolnod!

– Írni fogok neked, oké?

– Nem akarom, hogy újra elmenj! – kiabálta Alfred, és Matthew meglepetten vette észre, milyen hirtelen gyámoltalannak tűnik.

– Ne légy szomorú, Alfred – mondta Arthur kényszeredett mosollyal. – Visszajövök nemsokára, jó? És addig is, nem leszel egyedül. Itt van már Matthew.

Alfred vizsgálódó pillantást vetett Matthew-ra, aztán bólintott. – Oké – mondta és felemelte az állát. – De azért írsz, ugye?

– Természetesen, amint lehetséges.

– Akkor… viszlát addig is, Arthur!

– Viszlát – válaszolta Arthur és még egy utolsó pillantást vetett Matthew-ra. – Viszlát, Matthew.

Matthew nem nézett rá, inkább még egy kicsit vett a palacsintából.

– Hoztam neked pár ruhát a városból. Alfred dolgai is biztosan jók rád… menni fog ez nektek.

– Naná! – mondta Alfred magabiztosan. – Menni fog ez nekünk.

Rávigyorgott, és Matthew visszabámult. Semmit sem fog együtt csinálni Alfreddel. Arthur ismét Francis ellen fog harcolni, és ez alkalommal Francis fog nyerni. Hamarosan el fog innen kerülni, el Arthurtól, el Alfredtól. Nemsokára…

(Quebec meghódítása után a britek már szinte egész Kanadát ellenőrizték, de a háború ezzel még nem fejeződött be. Egy pár évvel később a franciák újra megostromolták Quebecet.)