Atlanti-hátság

Éppen az írói önutálat bugyraiban lubickolok (tehát: amikor írom még jó, amikor gépelem már vacak és nem akarom megmutatni senkinek), de azért hozok nektek egy szöszt, amin látszik, hogy megvannak a határozott elképzeléseim Izlandról no meg a földrajzáról (csak miatta gondolkozom még a geológián; odamész, és egyszerűen minden jelenség ott van előtted aktívan, amiről valaha tanultál földrajzórán).
És természetesen kapnak majd külön bejegyzést az újabb díjak, amiket Tintől és Kijától kaptam. <3 Nagyon szeretlek benneteket. <3

– Icey, mi ez itt a hátadon? – simított végig az északi gerince mentén Hongkong, míg a megszólított felült. Izland összerezzent. El sem tudta képzelni, mire gondolhat a másik; talán észrevette, milyen vézna és csontos, és még a csigolyái is kilátszanak, ha úgy hajol?

– A gerincem?

– Nem úgy értettem, mit csináltál vele? – érdeklődött Leon. – Ezt még nem láttam.

– Fogalmam sincs. – Sigurður mocorogni kezdett, hátra-hátrapillantott a válla felett, de reménytelen próbálkozás volt; közel sem volt olyan hajlékony, mint párja, hogy ezt nyakkitörés nélkül megtegye. Hongkong a vállába kapaszkodva felhúzta magát Izland mellé, mire ő abbahagyta a felesleges ficergést. Végighúzta a mutatóujját az európai gerincén végigfutó vonalon, ami néha az egyik vagy a másik irányba kitért, hogy aztán a feneke fölött élesen balra kanyarodjon. Hogy hova vezet, azt a takaró rejtette el.

– Olyan, mint egy régi forradás.

– Biztos… – Izland vállat vont, majd hirtelen megfordult, és játékosan leteperte a keletit. – De fogadjunk, hogy tudok érdekesebbet mutatni, mint holmi régi sebhely – vigyorgott.

Hogy mi az ott, arra csak később derített fényt Hongkong, amikor Izland újfent a hátfájásra panaszkodott.

– Vetkőzz le – rendelkezett és kiroppantotta a kezét. – Megmasszírozlak.

– Nem lesz tőle jobb – vélte Izland, de azért levette a pulóverét és a pólóját, majd engedelmesen hasra vetette magát. Párja a derekára telepedett, elnyújtózott az éjjeliszekrényig illóolajért, amiből aztán jócskán csepegtetett a fiú hátára. Finoman szétkente, s közben ismét feltűnt neki az öltésszerű, vékony csík Izland halovány bőrén.

– Itt fáj? – érdeklődött, ahogy végighúzta az ujját a forradások sorozatán. Izland bólintott – már amennyire párnával az arcában tudott.

– Mit is mondtál a földrajzodról?

– Lehet, hogy az Észak-Atlanti-hátság az… Pont azon a vonalon szokott fájni.

– Tele vagy körülötte anyajegyekkel.

Sigurður kuncogni kezdett.

– Azok meg a vulkánok, mi?

– A szeplőid meg a gejzírek – toldotta meg Leon belejőve a spekulálásba. Átült az északi combjára, és a farmer derekával kezdett el babrálni. – Megnézhetem, hová vezet az a hátság? – érdeklődött ártatlanul, míg fürge ujjai már be is kúsztak Izland hasához, majd a nadrág széléhez. Sigurður elhessegette a kezét.

– Előbb fejezd csak be, amit elkezdtél.