Bonheur éphémère 4

Nem, nem káprázik a szemetek. Nem tudom tartani a havi egy fejezet ütemet, ne haragudjatok, a többi fejezet is jön, amikor jön.
(Ebben pedig rossz-gonosz Iggy volt, szóval nem annyira szerettem.)

Quebec

– És ide nem jön el? – kérdezte Mathieu, és pillantását nem tudta levenni a Francis karján lévő kötésről.

– Természetesen nem – mondta megnyugtatóan Francis és megsimogatta a fejét. – Ezt az erődöt nem lehet bevenni, Mathieu, lehetetlen.

– Biztos vagy benne? – érdeklődött halkan a fiú.

– Oui.

– És ha Arthurnak mégis sikerül bejutnia…

– Ez nem fog megtörténni – szakította félbe nyugodtan Francis. – Most aludj, petit prince, álmodj valami szépet.

Mathieu egyik oldalról a másikra döntötte a fejét. – Jó éjszakát – mondta aztán csendesen.

Francis nevetett. – Jó éjszakát, Mathieu.

Eloltotta a fényt az ágy mellett, felállt és halkan becsukta maga mögött az ajtót, aztán elindult a hálószobájába.

Az erőd bevehetetlen, győzködte magát. Egy hegy csúcsán van. Senki sem tud egy sziklafalon felmászni, és a többi utat nagyon őrizték. Itt Arthur nem támadhatja meg. A legjobb döntés volt, hogy ide hozta Mathieu-t. Itt biztonságban van, itt végre mindketten biztonságban vannak.

Sóhajtva belépett a hálószobájába, bezárta maga mögött az ajtót, és utoljára kipillantott az ablakon. Odakint koromsötétség honolt, semmit sem ismert fel. Senki sem próbálná meg megtámadni ezt az erődítményt, gondolta és bebújt a takarója alá. Ilyen ostoba még Arthur sem lehet. Nem, az ostoba rossz kifejezés volt. Olyannyira még ő sem becsülné alá magát. Eloltotta az éjjeliszekrényen a gyertyát, zizegett még egy kicsit a takaróval, aztán csöndben feküdt a sötétben.

Miért érezte magát olyan feszültnek? No igen – nem számítva a nyilvánvaló okot, hogy éppen háborúban áll. De eddig nem is annyira rosszul jöttek ki a dolgai otthon és itt sem. Pont azért jött ide, hogy egy kis nyugalmat engedhessen meg magának, és kikúrálja a sérülését. Arthur szintúgy tengerentúli irányba utazott el, de Francis nem tudta biztosan, hogy megérkezett-e már és mennyi emberrel.

Nem tesz különbséget, gondolta és becsukta a szemét. Ennek az erődnek a megostromlásához Arthurnak sok emberre lenne szüksége. Többre, mint amennyit remélhetőleg nélkülözni tudna. És hogy bevegye… milyen badarság! Ez a hely nem hagyja magát bevenni.

Az ajtó nyikordult. Francis azonnal teljesen éber lett. Mégiscsak idejött egy betolakodó?

– François? – suttogta egy vékony hangocska és Francis ellazult.

– Á, csak te vagy, Mathieu… mi a baj?

– Aludhatok nálad? – kérdezte halkan Mathieu.

– Rosszat álmodtál?

– Nem, de félek.

Francis csendeset sóhajtott. – Gyere ide.

Mathieu keresztül tipegett a szobán és felmászott az ágyra. Hallgatott, amikor Francis sebesült karjával átölelte és a haját simogatta.

– Ne félj, Mathieu. Senki sem jut be ide.

– És ha mégis?

– Majd vigyázok rád. Hagyatkozz csak rám, petit prince.

Mathieu kicsit nyugodtabban hunyta le a szemét, magához szorította a maciját és ásított.

– Aludj – mondta Francis és mosolygott. – Holnapra már máshogy fest a világ.

*

Hideg szél süvített a csupasz sziklák körül. Arthur felpillantott az erődítményre, és ráncolta a homlokát. A tervben volt valami, ezt el kellett ismernie. A katonák egy része már felmászott a parton és legyűrte a fent állomásozó őrséget. Aztán a többiek ugyanazon az úton követik őket, míg az erőd személyzete békésen alszik. Eltekintve ettől az egyetlen gyengeponttól a város alig volt bevehető. De ha az egész seregnek sikerül megmászni a lejtőt anélkül, hogy Francis emberei észrevennék, jó esélyük van.

Arthur fújtatott. Az egész hadsereget fel a hegyoldalon. Hangtalanul. Koromsötét éjszakában. Milyen szórakoztatón hangzik. De belátta, hogy nem volt más választása, ha le akarja győzni Francist, el kell kezdenie valahol.

*

Francis felriadt, amikor Mathieu a ruhaujját cibálta. – François – suttogta, a hangjában pánik ült. – François!

– Mi a baj? – érdeklődött álmosan Francis és ásított.

– Itt vannak!

Az ásítása a torkában ragadt és a szívverése felgyorsult. – Mit mondasz? – kérdezte a belé kapaszkodó, remegő Mathieu-től.

– Nem hallod őket?

Francis hallgatózott. Lépéseket hallott, gyenge hangokat és messziről fegyverek csörgését. De hogy lehet ez? Hogy lehetséges, hogy az erődöt…

– Mit csinálunk most, François? – cincogta Mathieu.

– Először is nyugton maradunk – próbálta megnyugtatni Francis, habár neki magának is a torkában dobogott a szíve. – Minden rendben lesz. El kell innen menned. Én…

Elnémult, ahogy lépteket hallott a folyosón.

– François – nyöszörögte Mathieu. – Nem akarom, hogy…

– Maradj csendben – suttogta Francis, és az ágy azon felére tolta Mathieu-t, ami a falnak volt igazítva, és ráhúzta a takarót. – Maradt egészen csendben, és ne mozdulj. Bízz bennem, Mathieu.

– De…

Az ajtót belökték és a falnak ütődött. Arthur lépett be a szobába egy puskával a kezében, fölényes vigyorral az arcán.

– Francis, sajnálom, ha rosszkor jövök.

Érezte Mathieu-t maga mögött remegni és igyekezett úgy fordulni, hogy a takaró gyanús domborulatát eltakarja. Zilált haja alól felpislogott Arthurra és csettintett a nyelvével. – Azért tényleg, Angleterre, hogy nincs modorod, azt tudtam, de ilyen korai órán…

– Ilyen jól bevettem az erődöt – magyarázta Arthur önelégülten. – Veszítettél, Francis.

– No még ilyet – vágta rá Francis és színpadiasan felsóhajtott.

– Hogy is mondják nálad? C’est la vie.

– Milyen szépen mondtad, Angleterre, eltekintve a kiejtésedtől.

– Spórold meg a bölcsességeidet.

– Te voltál az, aki elkezdte.

– Állj fel – parancsolta Arthur és meglódította fegyverét.

– Á, Angleterre…

– Azonnal.

Francis sóhajtva lendítette át a lábát az ágy szélén, és megpróbált nem túl idegesnek tűnni. Szerencséjére Mathieu abbahagyta a remegést.

– Bocsásd meg nekem az öltözékem, de éppen aludtam. Ha bejelentetted volna magad, az alkalomhoz illően öltözködhettem volna.

– A ruhák teljesen mindegyek.

– Igen, az látszik – észrevételezte fejét csóválva Francis, ahogy megnézte magának a másik egyenruháját. Arthur valahogy kényszeredetten vigyorgott és addig emelte a fegyvert, mag a bajonett hegye Francis mellkasát bökte.

– Ne félj, Francis, futni hagylak. Talán attól is eltekintek, hogy fölégessem ezt a várost.

– Milyen kedves tőled – mondta ridegen Francis és mosolygott. – De gondolom a dolognak van egy bökkenője.

– Ahogy vesszük – ismerte el Arthur, és enyhén lehalkította a hangját. – Természetesen ellenszolgáltatást kérek cserébe.

– És miből áll ez az ellenszolgáltatás?

– Nem tudod kitalálni?

Francis félrebiccentette a fejét, és kényszeríttette magát, hogy ne nézzen a púpra a takaró alatt. – Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta ártatlanul.

– Ó, dehogynem, tudod te azt – felelte Arthur semmi jót nem ígérő ragyogással a szemeiben. – Lent megtaláltam annak a fiúnak a szobáját.

– Ó, Mathieu-re gondolsz?

– Ahogy hívják. Az ágya üres volt, de nem volt beágyazva. Rövid idővel azelőtt még ott volt.

Francis felhúzta a szemöldökét és megpróbált semmitmondónak tűnni. – És? – kérdezte.

– És? – ismételte Arthur és valamivel közelebb lépett. A bajonett Francis állának ütközött. – És úgy gondolom, hogy te pontosan tudod, hol bujkál.

– Je suis désolé, de fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Figyelmeztetlek, Francis. Nincs sok türelmem.

– Nem, ez elismerendően sosem volt az erősséged.

– Mondd meg, hol bujkál, és békén hagylak – mondta Arthur. – Vagy nem, a béke kicsit túlzásnak hat. Mindenesetre hagylak innen elmenekülni, rendben?

– Úgy tűnik nekem, nem érted a problémát, Angleterre – mondta Francis és felhúzta az állát, hogy kitérjen a bajonett elől. Izzadtság gyöngyözött a homlokán. – Nem tudom, hol bujkál Mathieu.

Maradj csöndben, imádkozott némán. Most egy hangot se.

Arthur a homlokát ráncolta. – És ezt el kellene hinnem neked?

– Elhiheted nekem, és békén hagyhatsz – fejtette ki neki a lehetőségeket Francis –, vagy leszúrhatsz, és magad meggyőződhetsz róla, hogy hihetsz nekem. Ugyanarra megy ki.

– Nekem. Neked nem.

– Mon dieu, oui. De gyorsan dönts, Angleterre, mert egyesek még aludni akarnak ma éjjel – mondta Francis és elnyomott egy ásítást. Egy pengével a torkában túl kockázatos lett volna.

Arthur szemei résnyire szűkültek. Nem ostoba, gondolta Francis. Szerette megvetni Arthurt, de semmiképp sem becsülte alá. Ezt a hibát csak egyszer vétette és többet soha. Habár… de, szigorúan véve ezen az éjjel újból alábecsülte Arthurt. Sosem gondolta volna, hogy be tudja venni ezt az erődítményt.

– A fiú itt volt – mondta határozottan Arthur. – De most már nincs az ágyában.

– Ha te mondod.

– Jól van hát – mondta Arthur, és lassan leeresztette fegyverét. – Ha elmenekült, nem jut messzire. Az embereim megtalálják. Ha nem… de ha mégis megtalálnád, elmondod nekem, igaz, Francis?

– Bien sûr – válaszolta szarkasztikusan. Egyáltalán nem bízott benne. Ilyen egyszerűen nem hagyná magát elutasítani Arthur.

– Nagyon jó – mondta Arthur mosolyogva, és a mosolya félelmet keltett Francisban. Valami keserű, megfeszített rejlett benne.

– Angleterre… – kezdett bele, és próbált nyugodtnak hangzani. – Ha mégis van valami, amit…

Kiáltás tört ki belőle, amikor Arthur a puskát és kicsit körbelóbálta, és az ágyra szegezte. – Angleterre! Mi-mit…

– Valami baj van, Francis? – kérdezte Arthur és előrébb lépett. A puska elülső végén elhelyezett vashegy a takaró alatti domborulathoz közeledett. Francis felsikoltott, a fegyvercső után kapott, és sikerült félrefordítnia. A penge hangos csörömpöléssel csapódott a kőfalnak.

– Megőrültél? – bődült fel Francis és észrevette, hogy egész testében remeg.

– Hogyhogy? – biccentette félre a fejét Arthur. – Amiért a takaródat csak a biztonság kedvéért egy kicsit át akartam lyuggatni? Értelmetlen egy hálószobát anélkül elhagyni, hogy az ágyat tisztességesen át nem vizsgáltam, nem igaz?

Francis nehezen lélegzett. A csomag a takaró alatt újra remegni kezdett.

– Szóval Francis – mondta Arthur és egy vigyor kúszott az arcára. – Szabadna megkérdeznem, miért olyan fontos az a takaró?

– Egy szörnyeteg vagy, Angleterre – suttogta Francis.

– Az nem vagyok – válaszolta Arthur komolyan. – Ha az lennék, már lőttem volna.

Francis halk nyöszörgést hallott maga mögül. Mathieu-nak csendben kéne maradnia, gondolta kétségbeesetten, ám a következő pillanatban megállapította, hogy ez már nem tesz különbséget. Most már nem.

– No, Francis – mondta Arthur és leeresztette a fegyvert. – Mégis van fogalmad róla, hol bujkálhat a fiú?

Vesztett, gondolta Francis, de nem tudta felfogni. – Angleterre, kérlek… nem bánthatod.

– Hozd ki – ismételte meg. A puskát leeresztve tartotta, de még mindig olyan szorosan karolta magához, hogy az ujjperce fehéren dudorodtak a bőre alatt.

Francis az ajkába harapott, megfordult, és a kezét a takaróra fektette. – Ne félj, Mathieu – suttogta és félrehúzta a takarót. – Itt vagyok. Nem engedem, hogy bármi is történjék veled.

Mathieu feje feltűnt a takaró alól világos, kócos hajjal keretezve. Az arca piros volt a sírástól.

– Csak nyugodtan, Mathieu – mondta Francis megragadva a karját, és a térdére húzta. – Minden rendben lesz.

Arthur mozdulatlanul állt ott és nézte őket. Mathieu félősen viszonozta a pillantását, és megpróbált elbújni Francis mögött.

– Ez ő?

– Oui.

– Nagyon hasonlít Alfredre.

– Kire? – suttogta Mathieu Francisnak. Egész testében remegett.

– Ne hallgass rá, Mathieu. Minden rendben lesz. 

Arthur félrebiccentette a fejét. – Ismét alábecsültél engem, Francis – mondta és helytelenítően csettintett a nyelvével. – Az embereim bevették ezt az erődítményt.

– Angleterre, tudom, hogy vesztettem, de muszáj ezt a fiú előtt megvitatnunk?

– Yes, indeed. Közvetlenül rávonatkozik.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Francis és szorosabban ölelte magához Mathieu-t.

– Azt hitted, gyarmatbirodalom lehetsz – csóválta a fejét Arthur. – De nincs meg hozzá a tehetséged, Francis. Az időd lejárt.

– Hagyd abba a forró kása kerülgetését és mondd meg, mit akarsz!

– Nem nyilvánvaló, mit akarok? – érdeklődött Arthur és ránézett Mathieu-re, aki a pillantása alatt összemenni látszott.

– Ezt nem teheted – tört ki Francisból. – Angleterre, te…

– Megtehetem – válaszolta Arthur és megrántotta a vállát. – Én vagyok a győztes. Én diktálom le a feltételeket.

Francis rábámult.

– Mit akar, François? – suttogta félősen Mathieu. – Mit akar?

– Egy csatát megnyertél, de a háborút még nem.

– Egy csata elegendő nekem ahhoz, hogy kártérítést követeljek – felelte Arthur és újra felemelte a puskáját. – Ideadod nekem, vagy kényszerítesz arra, hogy erőszakkal vegyem el?

Francis nehézkesen nyelt és a puskacsőt figyelte, amit a mellkasának szegeztek. Nincs kiút, gondolta. Még ha bátor is lett volna (ami nem volt), nem sokat használt volna Mathieu-nek és neki. Vesztett. Nem volt más választása, mint engedelmeskedni Arthur feltételeinek.

– Szeretnék egy valamit tisztázni, Arthur – mondta Francis érezve, ahogy Mathieu mellette remeg. – Ezt a csatát megnyerted, de még semmi sem dőlt el. Most hagyom, hogy elmenjen veled, de amint mindenhol elpáholtalak, és a háború befejeződött, elhozom. Ügyelj hát rá, hogy tisztességesen bánj vele.

Arthur fújtatott. – Jól fogok róla gondoskodni. Tudod jól, hogy nem vagyok embertelen.

– Nem is vagy emberséges.

– Tudod, miről beszélek. Szóval?

Francis tudta, mire gondolt azzal a szóvallal. Most kell megtennie, gondolta és nyelt, a félelem felkúszott benne. Nem csak amiatt félt, hogy Arthur esetleg rosszul bánik Mathieu-val, még nem – attól félt, hogy csalódást kell okoznia a fiúnak.

– Ne haragudj rám, Mathieu – motyogta, míg odafordult hozzá és szorosan magához ölelte. – Viszontlátjuk egymást. Ez nem örökre búcsú.

– François? – kérdezte félénken Mathieu. – Hogy…?

– Most elmész Angleterre-rel, rendben? Légy jó. Tudom, hogy egy kedves fiú vagy, szóval… viselkedj jól. Hamarosan elhozlak, ez egészen biztos. Újra elhozlak.

– Nem akarom, François – suttogta Mathieu, és az arcát a vállába temette. – Mindig azt mondtad, hogy ez a… ez az Angleterre egy crétin.

Francis mosolygott. – Talán te jobban ki fogsz vele jönni, mint én – mondta és tudta, hogy ez nem volt egy meggyőző érv. – Próbáld meg, petit prince.

– De…

Francis azonban nem hagyta végigmondja. Eldöntötte, hogy ezt végigviszi. Egy idő után újra magához veszi Mathieu-t, próbálta magát is meggyőzni. Ez nem örökre szóló búcsú. Próbált ebben hinni, amikor felemelte Mathieu-t és letette a földre.

– Csak nyugodj meg. Minden jóra fordul.

Arthur az előtte álló álmos, rémült fiút mustrálta. Ettől eltekintve nagyon hasonlít Alfredre, gondolta. Jó lesz a két fiút egymás mellett felnevelni, biztosan. Nem igazságtalanság elvenni Francistól.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

A fiú a puskára pislogott, aztán a tekintete felvándorolt Arthuron. Az ajkai enyhén megremegtek, de nem tört ki közülük szó.

– Ezt már tudnod kellene, Angleterre – mondta a nagyon sápadt Francis, s ennek ellenére próbálta megőrizni a méltóságát. – Mathieu-nak hívják.

– Talán adhattál volna akkor egy jobb nevet, amit ki tudok ejteni – jegyezte meg Arthur és a homlokát ráncolta. A fiú egy tartás nélkülinek kinéző macit szorított magához és tehetetlenül bámult rá.

– Próbáld már meg – mondta Francis. – Vedd rá a fáradtságot.

– Ma… Math… Matthew.

– Nem Matthew. Mathieu.

– Matthew – ismételte Arthur és bólintott. – Ezt még Alfred is ki fogja tudni mondani.

– Mathieu-nak hívnak – mondta halkan a fiú. – Annyira azért nem nehéz.

– Légy boldog, hogy nem keresztellek át teljesen – válaszolta szigorúan Arthur. Mathieu összerezzent és remegni kezdett egy kicsit. Megijesztettem, gondolta Arthur letörten, még ez is.

– No… gyere csak, Matthew – mondta, míg a vállára akasztotta a puskát, és az egyik kezét odanyújtotta neki.

– Non – mormogta Mathieu.

– Kérlek, Mathieu – mondta halkan Francis. – Nem lehet rajta változtatni.

– Nálad akarok maradni, François.

– El foglak hozni, petit prince. Nem maradsz örökre Angleterre-nél, csak egy kicsi időre. Mielőtt még észrevennéd, már itt is vagy nálam. Megígérem.

Arthur úgy döntött, nem mond ellent. Amikor Matthew még mindig nem mozdult meg, odalépett hozzá és megragadta a vállánál. – Gyere – mondta és próbált barátságosnak tűnni. – Nem bántalak. Elviszlek magamhoz, ott megismerheted a bátyádat. Nem szeretnéd?

– Non – suttogta Matthew reszketve. És aztán hangosan felüvöltött, és átölelte Francis lábait maga mellett.

– Mathieu – kezdte Francis és nem mozdult.

– Add nekem – szólította fel Arthur, de Francis mintha nem hallotta volna. A belé kapaszkodó Matthew-t nézte, és úgy tűnt, mintha a könnyeivel küszködne.

Arthur tett még egy lépést előre, és felemelte Matthew-t. Nem volt egyszerű, mivel a fiú úgy kapaszkodott Francisba, mintha az élete múlna rajta. Talán azt is hitte, hogy valóban az élete forog kockán, gondolta Arthur. Vajon mit is mesélhetett Francis a gonosz Angleterre-ről?

Nem szabadna, hogy érdekeljen, gondolta, ahogy fékezni igyekezett a maga körül csapkodó fiút. Nem az ő dolga, mi volt Francis és Matthew között. Ezek ketten már a múlt részei. Mostantól Arthur veszi át a feladatot, hogy felnevelje Matthew-t. Egyszer felismeri majd a fiú, hogy így volt jobb neki. És az legkevésbé sem zavart Arthurt, mit tart a dologról Francis.

Így vélte.

Az ajtóhoz fordult. Matthew ott lógott a vállán, és még mindig hangosan sírt. Arthur megsimogatta a hátát, de sikertelen volt a megnyugtatására tett próbálkozása. Röviddel, hogy elhagyta volna a szobát, megejtette azt a hibát, hogy még egyszer esküdt ellenségére nézzen. Francis ott állt középen és utánuk bámult. Mezítláb volt, hálóruhája gyűrött, és engedte láttatni szőrös lábainak egy részét. Az arca megkövültnek tetszett, az állát napos borosta fedte. A haja kócos loknikban esett széles vállaira. Néma könnyek folytak végig az arcán, és nem vette a fáradtságot, hogy letörölje őket.

Arthur azt kívánta, bár tudná gyűlölni, vagy legalább megvetni, mint ahogy mindig is tette. De nem tudta. Ehelyett lassan megfordult, és elment.

C’est la vie. – Ilyen az élet.

Je suis désolé. – Bocsánat.

(1759 – a franciák és britek észak-amerikai harca teljes erővel zajlik. Quebec városát (ott van Kanadában, még a mai napig francia nyelvterület, tudtátok?) már három hónapja ostromolják. A brit hadsereg vezetőjének, James Wolfe-nak a terve a következőképpen néz ki: fel kell hajózniuk a Szent-Lőrinc folyón a városig, és néhány katonának fel kell kapaszkodnia a szirt keskeny útján, hogy legyűrjék az őröket. Aztán a többiek követik őket, és döntő csatát vívnak az Abraham-síkságon. Egy nagyon merész terv, ami látszólag mégis sikerült – ha nem is úgy, ahogy azt én megírtam. Magát a csatát kihagytam, és a britek erődítménybe való benyomulásával folytattam, mert nem tudtam, hogyan kellene kicsi-Mathieu-val (mostantól kicsi-Matthew) egy csatatéren bánni. Magyarázzuk tehát az alkotói szabadsággal.

Az első forrásom szerint Quebec volt a franciák legerősebb támaszpontja, a második szerint pedig a város elég rosszul volt megerősítve… mint ahogy mondtam, teljesen zavart vagyok. A legjobb, ha nem is hallgattok rám, hanem megkérdeztek egy töritanárt.)

A következő fejezetben már Alfred is ott lesz~ Igyekszem vele, de nem ígérek semmit.