Rainy days

Tegnap végre volt erőm begépelni ezt a szöszt, szóval most megkapjátok~ Régóta akartam már velük írni. x3

– Anglia, miért esik nálad ennyit az eső? – A fiú védelmet keresve bújt mentora könnyű szövetkabátja alá, amint egyre több esőcseppet érzett meg meztelen alkarján. A londoni sétának befellegzett, pedig Amerika először járt itt, és nagyon szeretett volna látni minden híres épületet, amiről Anglia mesélt neki.

– Hogy legyen mit kérdezned – válaszolta mosolyogva, és megsimogatta a fejét. Alfred még jobban beférkőzött a kabátja alá, és olyan szorosan átölelte a derekát, hogy mozdulni is alig bírt. Csak akkor eszmélt fel, amikor a fiú nagyot tüsszentett; lefejtette magáról a vékony karokat, egy zsebkendőt nyomott a kezébe, majd kézen fogva őt elindult vele hazafelé. Előtte azért ráterítette a kabátját, nehogy megfázzon.

*

Hasonló kép, de a föld másik oldala, évszázadokkal később. Hatalmas vihar készülődött, sokadik fokú viharjelzést adtak ki a keleti part egész szakaszára, ám Amerika teljes lelkinyugalommal, szinte lelkesen rohangászott a fel-felerősödő szélben, a haragvó, esőt ígérő ég alatt.

– Siess már, Arthur, lemaradsz a javáról! – kiáltotta, de a hangját messze vitte az orkánná erősödő szél. Odaszökkent a férfihez, és ketten együtt megszenvedtek a használhatatlanná vált esernyővel, amivel az angol már percek óta hadakozott. Amerika nem is értette, minek próbálkozik – egyértelműen nem az ő viharaira tervezték azt az ernyőt.

– Ezek a mai ernyők… – sóhajtotta Anglia bosszúsan.

– Nem vagy cukorból – öltött rá nyelvet Amerika, mire a másik feljebb húzta a nyakán a könnyű, patrióta sálat, és szemrehányóan pislogott rá.

– Ha beteg leszek, te ápolsz – mondta ki az ítéletet az idősebbik. Alfred tudta, hogy ez felérne egy halálos ítélettel, Arthur a lehető legrémesebb beteg. Levette hát a farmerdzsekijét, és kedvese vállára terítette.

– Azzal nem járnék túl jól – vigyorgott, míg csak úgy mellékesen átkarolta Anglia vállát, hogy még véletlenül se panaszkodhasson a férfi a hűvösre. Megszaporázták a lépteiket, és ugyanazzal az önzéssel kapaszkodtak egymásba, mint egykoron.