Krapula

... avagy Susie és a címadás. Ez a fic már ott csücsült egy másfél hete a füzetemben, szóval rávettem magam, hogy begépeljem. x3 És igen, SuFin~

Egy másnapos reggel semmihez sem fogható, időnként kellemetlen élményekkel ajándékozhat meg. Mint például, amikor rájössz, hogy ez nem is a te ágyad, ráadásul még meztelen is vagy, és ha akár csak egy kicsit is megemeled a fejed, veszettül hasogatni kezd.

Mit is csináltam tegnap este azon kívül, hogy tisztességesen leittam magam a sárga földig? Az agyam nem hajlandó dolgozni, az emlékeim alkoholgőzben rejtőznek. A pihe-puha, öblítőillatú párnába fúrom az arcom.

Ki a fene ágya ez?!

Erőszakkal fenyegetve magam kinyitom a szemem, és a karomra támaszkodva nagy nehezen megemelem a felsőtestem. Körbehunyorogok, de rögtön megbánom; a redőny apró résein át betörő apró fénynyalábok galád támadást intéznek a retinám ellen. Nagy nehezen leszűröm, hogy ez a hálószoba úgy néz ki, mintha egy katalógusból tépték volna ki, és hogy ez a nyugati szomszédomra vall.

Mert ki mással is lehettem volna tegnap, mint Svédországgal? Nem tudom eldönteni, hogy ez nevetséges vagy inkább pirító gondolat, és visszaejtem a fejem a párnára. A homlokom és a halántékom lüktet, de semmi gond, Tino, mindjárt megszokod. Jobbra nézek, és a lepedőn még ott vannak az árulkodó gyűrődések, miszerint ott aludt, csak rútul itt hagyott, miután rájött, mit műveltünk. Én azért vagyok még itt, mert még nem jöttem rá. Kihűlt helyére gördülök szánni való nyöszörgéssel – megérdemlem. A párnájába fúrom az arcom; igen, Ruotsi illatát ezer közül is felismerném, a sós tengerillat mellett van benne még valami beazonosíthatatlanul jellegzetes, ami csak az övé. 

Álljon meg a menet. Mi komolyan lefeküdtünk Svédországgal?

Saját felfedezésemet megjutalmazandón lefejelem szegény sokat látott párnát. Fáj, de nem bizonyítja az ellenkezőjét. Ahogy az sem, ha szitkozódom, haragszom magamra és megijedek.

Most mit gondolhat rólam? Itt is hagyott, nem csodálom. Közel hatszáz éven át éltünk együtt, és semmi, az égvilágon semmi nem történt közöttünk, most pedig a huszonegyedik század hajnalán szépen leiszom magam, és odadobom a testem. Szép életpálya. Könnyűvérű vagyok, most már ő is tudja. Bűntudatosan vinnyogok, amitől csak még jobban fáj a fejem, ha összegömbölyödök, úgy sem jobb. Közben a gondolataim egészen megélénkülnek, és kezdenek derengeni a történések.

Tegnap azzal az elgondolással ültem fel Turkuban egy hajóra, hogy én most bulizok egy jót (egyedül) és módszeresen lerészegedek. Stockholmban kiszálltam, kerestem egy hangulatos kis bárt, felhívtam Svédországot, hogy lenne-e kedve inni velem. Volt. Beszélgettünk, és egy ponton, amikor már nem igazán tudtam egyenesen tartani magam, készséggel felajánlotta a vállát. Átkaroltam, jobb kezem a mellkasára vándorolt, és az ingébe markoltam; a szíve kétségbeesett vadsággal vert, akár a ketrecbe zárt vadmadár. Megkérdeztem, miért dobog ilyen szaporán, és azt felelte, értem. Felemeltem a fejem a válláról, mélyen a szemébe néztem, és megcsókoltam. Ha valóban olyan kétségbeesetten szerelmes belém, ahogy azt a teste minden reakciója meséli, hadd adjak neki egy kis reményt. És én miért remegek meg, amikor az arcomra simítja a kezét, és viszonozza a csókot?

Fogalmam sincs, hogy jutottunk el a lakásáig. Talán nála is ittunk egy kicsit, mindenesetre én már akkor és ott elég részeg voltam ahhoz, hogy követelődzővé váljak, és végül naná, hogy az ágyban kötöttünk ki. A derekára ültem, lerángattam róla az ingét (az enyémet már útközben elhagytam valahol), aztán percekig nevettem azon, hogy képtelen vagyok rájönni, hogyan kell a trükkös övét kicsatolni. Sve megelégelte ezt, és fordított a helyzetünkön; vízszintesen már mindjárt a helyére került a táncoló világ, de az események innentől kezdve összefolynak.

Hogy lehettem annyira részeg, hogy ezt elfelejtsem?! A fejemre szorítok egy párnát és igyekszem megfojtani magam.

Valószínűleg szunyókálásba mérgelődhettem magam, mert arra riadok, hogy nyílik az ajtó. Nyöszörögve húzom össze magam az összegyűrt takaró alatt, a jobb lábfejem kilóg. Svédország bejön, lerak valamit az éjjeliszekrényre, és az ágy széle lejjebb süllyed egy kicsit, ahogy leül mellém. Érzem, ahogy a kezét habozva tartja fölém, és nem tudja eldönteni, hozzám érjen-e, míg én nem tudom eldönteni, felfedjem-e, hogy ébren vagyok.

– Tino… – sóhajtja halkan. Vajon ő mennyire emlékszik a tegnap estéből? A tétovaságából ítélve talán nem is sok mindenre.

Arra jutok, hogy a legjobb választás a tudatlant játszani; hirtelen felülök hát, ami nem tesz jót szédülő fejemnek, és azzal jár, hogy a takaró derékig lecsúszik rólam. Ahogy az elhagyott egyensúlyom után kutatva Berwald vállába kapaszkodok, találkozik a tekintetünk; elpirul, és félrenéz, engem pedig elárul az arckifejezésem. Ennyit a tudatlanságról. A fejem rettenetesen hasogat, és enyhe hányingerem van.

– Hoztam gyógyszert – nyújt felém egy pirulát és egy pohár vizet; hálásan elveszem, és csak most tűnik fel, ahogy egymás után nyelem a nagy kortyokat, mennyire ki volt száradva a torkom. Vízcseppek gördülnek végig a nyakamon és a mellkasomon. Svédország feltűnően zavarban van, és tapintatosan a falat bámulja.

– Mi, tegnap… – kérdezném tétován, de végig sem kell mondanom, Ruotsi bólint. – Oké… – motyogom. Egyszerre nyugtat meg és bizonytalanít el ez a tudat.

Nézd a jó oldalát, Tino: legalább nem egy idegen. Molesztálom a takaró szélét, hátha eszembe jut valami értelmes gondolat. Mit mondasz az exednek (az elméletbeli exednek) egy ilyen éjszaka után? Ne haragudj, nem láttad a ruháimat?

A legjobban az aggaszt, mit is mondhattam neki az éjjel folyamán, mert valószínűleg még a szokásosnál is jobban megeredt a nyelvem. Biztos elejtettem neki ilyeneket, hogy szeretlek…

Szeretem egyáltalán? Mint barátot, biztosan, rivalizálás ide vagy oda. Szerelemmel? Vonzódom hozzá, az biztos, mert rólam aztán nem mondható el, hogy csak úgy, érzelmek nélkül valakivel…

Az is lehet, hogy egyszerűen csak túlcsordult bennem a meghatottság, amikor azt mondta, miattam zakatol annyira a szíve.

Norvégia egyszer kikotyogta – nem túl józanon, szerelmi bánatosan – hogy biztos forrásból ismeri Svédország hozzám fűződő érzelmeit, mire én nem voltam hajlandó hinni neki, és kínomban nevettem. Tegnap pedig játszottam ezekkel az érzelmekkel.

– Mindenre emlékszel?

Berwald ismét bólint, és úgy érzem, nem bántja. Nem bánja, hogy játszok az érzelmeivel, holott tudja, hogy ebből úgy sem lesz semmi.

– Nem baj, ha most elmegyek zuhanyozni? – cincogom végül.

– Nyugodtan. – Feláll, és a szekrényből elővarázsol nekem egy köntöst; ha azt felveszem, biztosan fel fogok bukni az aljában. Szinte kimenekül a szobából, amikor kimászok az ágyból, és azt hiszem, mindkettőnknek jobb így. Egyikünk sem így képzelte ezt a reggelt.

A hideg víz meglepően jót tesz másnapos fejemnek, és megszemlélve magam a tükörben nem csodálom, hogy Sve rám sem akar nézni. A hajam egy szénakazal, azután pedig, hogy megmosom, ázott-patkány szerű vagyok, amit csak hangsúlyoz a szürke felső, amit kirakott nekem; figyelmes tőle, hogy tart rám méretezett ruhát (ami valószínűleg Noré). Becserkészem a tegnapi farmerem, elcsenek tőle egy közepesen feltűnő nyári sálat, hiszen ilyen színes nyakkal mégsem mehetek emberek közé. Svédország reggelivel vár, amit visszautasítok, valószínűleg semmit sem bírnék leerőltetni a torkomon. Minél hamarabb el akarok indulni haza, hogy ne legyen annyira kínos, de az előszobában elkapja a csuklóm, és nem ereszt.

– Lehetne, hogy máskor is… találkozzunk?

Elpirulok, szóra nyitom a számat, de csak ennyit tudok kipréselni magamból: - Így?

– Nem, mint egy randevú.

A szürkés, absztrakt mintákkal tarkított járólapra bámulok, a minták összefolynak. Talán még józan sem vagyok teljesen. Aprót bólintok.

– Hát akkor… majd hívlak, vagy hívsz te, amelyikünknek eszébe jut, megvan a számom, igaz? – hadarom, majd hozzáfűzök egy erőltetett nevetést. Rettenetesen zavarba hoz, hogy olyan reményteljesen bámul. Nekem úgy sem lesz elég bátorságom felhívni, neki szintúgy, akár el is felejthetjük… Alig jutok eddig a gondolatmenetemben, amikor közelebb lép hozzám, lehajol és megcsókol; az ajkai simák, engesztelő puhasággal simulnak az enyémre. Viszonoznám, Berwald viszont elhúzódik tőlem.

Ez a valóság, tényleg megtörténik.

– Ráérsz hétvégén?

Rábólintok. Elvesztem a hidegkék szemekben.

Már rég elvesztem.