Rossz szokás

Nézzétek, kibírtam, hogy magyarul adjak címet! 

Reggel született szösz, RusFin, mert az már rég volt~

A lustán gomolygó, fehéres füst bántotta a szemét és fintorgásra bírta; mindig ez történt, ha valaki mellette dohányzott. Legszívesebben kikapta volna Ivan kezéből, és eltaposta volna, de ezt meglehetősen udvariatlan dolognak tartotta. Különben is, ő mondta, hogy nem zavarja.

– No mi van, elvitte a cica a nyelved? – mosolygott rá Oroszország.

– Csak visszatartom a lélegzetem – motyogta Finnország az orra elé tartott keze mögül. – Én nem mérgezem magam, mint egyesek.

– Ne legyél már ilyen ártatlan! – nevetett fel társa halk-kedélyesen, és elővette a zsebéből a cigarettásdobozt. – Mintha te nem szívtál volna el pár szálat.

– Ó, egy egész ültetvényt szívtam el miattad – bökdöste meg a mellkasát vádlón Tino –, de leszoktam.

– Rám gondoltál közben? – biccentette félre a fejét.

– Igen, mivel éppen meg akartál gyilkolni.

– Ne haragudj… – motyogta az orosz és félrenézett. – A parancs… És annyira vissza akartalak szerezni.

– Tudom – szakította félbe a sokszor hallott magyarázkodást. – Nem haragszom.

Elhallgattak egy fél percre; Tino már meg sem lepődött, hogy ennél a témánál lyukadtak ki, és ez egy kicsit frusztrálta.

Ivan igyekezett nem a szomszédjára fújni a füstöt, ám akárhogy is fordultak, a szél valahogy mindig felé fújt. Finnország elgondolkozva bámult a messzeségbe, és az ajkát ütögette a mutatóujjával.

– Az az igazság, hogy most úgy elszívnék egy szálat – vallotta be. – A nosztalgia kedvéért.

– Úgy tudtam, hogy megint ráveszlek – vigyorgott Oroszország, és már adta is a kezébe. – Mindig beleviszlek a rosszba, az elsőt is tőlem kaptad.

Ráhajolt a lángra, aztán megszívta a cigarettát és felköhögött.

– Letüdőzni azért még nem kell – lapogatta meg a hátát Ivan. – Csak szépen lassan…

– Már nagyon rég volt – sóhajtotta Tino, és az égnek eresztette a füstöt. – Lehet, hogy elfelejtettem, hogyan kell.

Ivan jót kuncogott. – Nem hiszem, hogy lehetséges lenne.

Finnország rámosolygott, majd azt javasolta, hogy versenyezzenek, ki tudja távolabb fújni a füstöt.

Nosztalgikus érzések támadtak benne, ahogy a nikotin és a többi méreg bűnös-nyúlós lassúsággal elárasztotta a tüdejét, felfutott az ereiben, és szétáradt a testében. A régi esték Szentpétervár utcáin vagy Ivan szobájában, amikor egymásnak adták a maguk sodorta szálat… Akkor még az orosz sem volt láncdohányos. Aztán a befagyott mocsarak, a közös csatatér az elfeledett tündérvilág jegén, és az a rengeteg hó… Mennyi minden megváltozott, de mégis minden Ivanhoz kötötte. Az arcába fújta az utolsó slukkot, és elnyomta a csikket a kirakott hamutálban. Csúnyán nézett az oroszra, amikor az el akarta hajítani a magáét.

– Ne szennyezzük még jobban a környezetet. – Ivan nem ellenkezett, így az ő csikke is odakerült Tinóé mellé. Finnország felé nyújtotta a kezét, összefűzte az ujjaikat.

Csak maga miatt szokott le – de ettől még a régi idők emléke nem halványult, és Ivantól ugyanúgy elfogadott egy-egy cigarettát.