Heksejagt

Szombaton egy nap alatt elolvastam az Eddát (tervbe vannak véve azok az északi mondák, amiket még nem olvastam, no meg a finnugorok, egyszerűen nem tudok betelni a témával), és annak hatására született ez a fic; nem ígérek semmit, de talán még lesz ilyen (valami kevésbé összecsapott, ezzel nem vagyok teljes mértékben megelégedve - magamat ismerve viszont ehhez már hozzá nem nyúlok).
Dánia szemszögű, vikingkori valami, és én állítom, hogy nem tudok vele E/1-ben írni. Azért megpróbáltam.

– Komolyan egy lány hagyott helyben ilyen csúnyán? – vigyorogtam Svédországra, míg a lábaimat az egyik zsákmányolt lábára dobtam, tudomást sem véve öcsénk szemrehányó pillantásáról. Valójában egyáltalán nem olyan helyzet volt, amin nevetni illenék; szeretőm átlyuggatva tért vissza a keleti hadjáratból, amire balga mód egyedül engedtem el, míg mi Norvégiával annak a vézna szásznak a grabancát akartuk elkapni. A vállába beletört a nyíl, el se tudott idáig jönni saját lábán, egy lóra kötözve küldték el az üzenettel, miszerint pár órán belül kileheli a lelkét. Így lett volna, ha nem lenne az én vérem, akit csak ritkásan fog a fegyver. Azóta sokat javult az állapota hála druidánknak, aki most morcosan ugyan, de még mindig körülötte szorgoskodott. Igyekezett kiszedni a Svédország vállába fúródott hegyet, és hűsítő borogatást tett a sebeire; becsületére legyen mondva, zokszó nélkül tűrte a kezelést, csak időnként rándult lányriogató fintorba az arca. – Szólj már!

– Nem lány.

– Fonva hordja a haját, és furcsa a ruházata, szóval az.

Svédország csak sértetten szusszantott egyet, de vitába nem szállt; tudta, hogy úgy is nekem van igazam. Abból viszont, hogy az a fehérnép kelet felől elverte, nem túl sok jóra lehet következtetni.

Norvégia közben tovább motoszkált, és mielőtt kiment volna tiszta vizet hozni a közei forrásból, még visszafordult rám pirítani.

– Hagy békén, pihennie kell. – Amikor nyelvet öltöttem rá, grimaszolt és felém legyintett. – Ne bántsd, és ne is érj hozzá.

– Én aztán nem bántom – mordultam rá, és amint látótávolságon kívül volt, rögtön ott termettem Berwald mellett; letérdeltem mellé, és a homlokára simítottam a kezem. Meglephette ez a gesztus, mert a szeme gyanakodva villant, ahogy megsimogattam az arcát. – Áruld el a nevét annak, aki bántott, és én teszek róla, hogy soha többé ne tehesse.

Csak megcsóválta a fejét, és nem válaszolt. Összedöntöttem a homlokunkat, az ajkunk egymáshoz simult, és ő félig leeresztett szemhéjai alól figyelt engem. Kit érdekelnek a falu normái, a déli erkölcsök, ha minden egyes alkalommal ugyanúgy kívánom, akarom és meg is kapom? Kit érdekel, ha Norvégia tud rólunk, ő nem számít, tudja meg csak az egész világ, hogy mi ketten megállíthatatlanok vagyunk és egymásnak teremtettünk… Éreztem, ahogy Svédország a derekamba markol,  közelebb ránt magához, és majdnem teljesen elvesztettem az egyensúlyom no meg a fejemet. Ő fuldokolva csókolt tovább, és feledve a sérüléseit, ott helyben magamévá akartam tenni.

– Megmérgezhették azt a nyilat… – A félrecsalódó pokróc mögött, melyet csak úgy hanyagul odaakasztottunk a bejárat elé Norvégia alakja jelent meg. Nehéz tálat cipelt és egy köteg gyógyfüvet; szinte már megszokás volt, hogy rajtakap minket. – Nem megmondtam, hogy…!

– Jól van! – pattantam fel, olyan hirtelen félrelökve Svédországot, hogy felszisszent. – Megyek már.

Undorodva, megvetően figyelt, és ha nem lettem volna olyan nagy harcos, még meg is szeppenek tőle. Sértettem felszegte az állát, a svédhez ment, és folytatta a sebei tisztítását. Szokatlanul rosszul leplezte a féltékenységét, a varázsige sem a megszokott duruzsolás volt most, olyan durván lökte oda a szavakat, hogy szinte félő volt, elvéti őket. Sokszor elgondolkoztam már rajta, mi haszna van neki ebből egyáltalán.

Rövid úton kizavart, amikor megpróbáltam segíteni neki, s a pillantása átkot ígért; én pedig elhatároztam, hogy meg fogom bosszulni Svédország sérelmét, és akármibe is kerüljék, megtalálom azt a boszorkányt.

Erre évekkel később került sor.

*

A falu érkezésünkre megélénkült, a fegyvercsörgést hősi énekek fogadták, és istenítettek minket a gazdag zsákmányért.

Nos, egy zsákmányt még Svédország elől is eltitkoltam.

A boszorkány, akiről kiderült, hogy mégsem fehérnép, nehéz zsákba csavarva feküdt egy halom prém tetején – jó alaposan megkötöztem, nehogy elszökjön, és oda legyen a meglepetés.

– Megbánod azt, hogy szemet vetettél arra, ami az enyém – sziszegtem a fülébe, amikor leszaggattam a ruháit, és átkutattam mindenét; a haszontalannak ítélt dolgait szertehajigáltam, a varázsláshoz használt tárgyait félreraktam Norvégiának, a vadászkését megtartottam magamnak. Eleinte kiabált, de nyomban abbahagyta, amint szájba vágtam; vért és a fogait köpködte a földre. Biztos voltam benne, hogy pár óra múlva kutya baja sem lesz. Alaposan gúzsba kötöttem, a száját betömtem úgy egy ronggyal, hogy csak éppen kapjon levegőt, és fölötte térdepelve, érdeklődő utálattal szemléltem a még gyermekinek nevezhető, riadt arcot, a lila szemeket. – Megbabonáztad őt, igaz? Rohadt kis finn boszorkány…

Értenie kellett, amit mondtam, hiszen közülünk valónak tűnt. Éreztem, ahogy a félelem sugárzik belőle, szinte sütött. Ragyogóan kiterveltem: megkapja, amit akar, megkapja magát Svédországot egy éjszakára, de egy pillanatát sem fogja élvezni. A bátyám felszabadul a bűbájolása alól, belátja, hogy nincs benne semmi különleges, és később maga a boszorkány fog menekülni előle. Megtanulja, hogy nem szép dolog elvenni azt, ami a másé…

Miután megbizonyosodtam róla, hogy semmiképp sem tud szabadulni, fogtam magam és megkerestem Svédországot, hogy tisztességesen leigyuk magunkat – ital nélkül ugyan nem fog megjönni az étvágya másra.

– Van számodra egy ajándékom – hajoltam hozzá közelebb, amikor már a tűz mellet ültünk, és az elméjét már kellőképp elhomályosította a sör. Bizalmasan a térdére helyeztem a kezem, nem bírtam megállni, hogy ne simítsak végig a feszes, erős combokon; abból, ahogy rám nézett, tudtam, hogy nem kellene sokat fűznöm ahhoz, hogy ott a csillagok alatt enyém legyen sokadszorra is. Ennek viszont később volt itt az ideje, hiába tapadt olyan vágyakozón az ajka az enyémre. Eltoltam magamtól, felrántottam a karjánál fogva, és a közeli sátorhoz vonszoltam. A bejáratban előre toltam, hadd láthassa rögtön a meglepetését. Megtorpant, a szemei döbbenten elkerekedtek, a füle és az arca is vörösre gyúltak – ahogy vártam. Leeresztettem magunk mögött a ponyvát.

– Elkaptam a boszorkányt, aki megátkozott, és most a tied. Azt teszel vele, amit akarsz.

Svédország lélegzetvisszafojtva bámulta a tartógerendához kötözött fiút, és lassan, macskásan felé lépdelt; már meg akartam érdeklődni, hogy tetszik a meglepetése, amikor hirtelen elvágta a köteleit. A boszorkány úgy csuklott a földre, akár egy rongybaba, szétbomlott haja az arcába hullott, ahogy előre bukott a feje.

– Mégis mit művelsz?!

– Azt csinálok vele, amit akarok – felelte, ahogy felmart egy medvebőrt, és a fiú hátára terítette. – Te mondtad.

– A lelked mélyéig megbabonázott, igaz? Feloldozhatatlanul, azt hiszi, de én ki fogom belőle szedni az ellenigét, Odinra mondom – sziszegtem, és leoldoztam az övemre fűzött finn kést. Jól van hát, ha ez kell, akkor majd a saját fegyverével vágom ki a szívét, hátha akkor elmúlik. Okos volt addig, míg nem árulta el a nevét, de az ostobaságra vallott, hogy hagyta magát a saját földjén elfogni – amely már természetesen hozzám tartozott. Le akartam rombolni azt a látszólagos ártatlanságot, amit felépített maga köré, hogy Svédország rá se nézzen többet, és ne ellenkezzen, amikor kezet emelek rá. Meg akartam ütni mindkettőjüket, de valami visszatartott – a csalódottság. Keserű érzés telepedett a szívemre, amikor láttam, hogyan igazgatja el a boszorkányon a medvebőrt, és hallottam, amint megígéri neki, hogy holnap elengedjük. Ő még csak arra sem méltatta a bátyámat, hogy rá emelje a pillantását, de jobb is így, csak még jobban megbolondult volna tőle.

Meg akartam alázni a boszorkányt – és a végén én éreztem magam a legmegalázottabbnak.