A Karácsony Szelleme

Finnország szokás szerint túl lelkes a karácsonyt illetőleg: hónapokkal előre kiengedi a palackból a Karácsony Szellemét, hogy mindenki kellő hangulatba kerüljön az ünnepekre. Azzal viszont nem számol, hogy hiba csúszik a számításaiba...
Világrengető dolgokra ne számítsatok, egyszerűen csak jött, hogy be kell fejeznem ezt az elmebetegséget. xD

Hollandia pipával a szájában, vigyorogva nézte az imént fogott szerzetet. A lény pici volt, alapjában véve egy bolyhos törpe aprócska szárnyakkal megtoldva, amik gyakorlatilag csak dísznek voltak a hátán, mivel pufók testét nem tudták megemelni. Valamiféle nem evilági anyagból állt, de a holland nem tudta volna megmondani, mi az. Mindenesetre ahhoz nem volt elég éteri, hogy ki tudjon szabadulni. Kétségbeesetten visítozott.

– Engedj el, kérlek! Én a Karácsony Szelleme vagyok, és nagyon fontos feladatom van! – adta a férfi tudtára, de nem sokat ért vele. Hollandia továbbra is vigyorgott és furcsán méregette. Elgondolkozva rágcsálta pipája végét, majd kivette a szájából, és egy csinos füstkarikával ajándékozta meg a szerzetet. A Karácsony Szelleme hisztérikus köhögéssel értékelte gesztusát.

– Hozzád hasonló lényt még sosem láttam… A karácsony szelleme, he? Azon gondolkozom, hogy vajon ha spanglit tekernék belőled, és elszívnálak, mi történne. Én azt mondom, próbáljuk ki. Ellenvetés? – Megrázta zsákmányát, aki még mindig köhögött. – Nincs? Nagyszerű!

Hollandia megajándékozta még egy beszívott vigyorral a Karácsony Szellemét, aztán egy a tarkójára mért ütéssel jobb létre szenderítette. Levitte a pincébe, és felakasztotta az egyik gerendára kiszárítás céljából.

*

Dánia már napok óta úgy érezte, valami nincs rendben vele. Ez nem azért volt, mert Norvégia már ezredszerre is kidobta, hanem egyszerűen levert volt. Még az alkohol sem segített rajta, pedig benyakalt belőle rendesen, minek eredményeképp igencsak másnaposan jelent meg az éppen aktuális értekezleten.

Már azon gondolkozott, hogy kitámasztja valamivel a szemhéjait, mert az lehetetlenség, hogy maguktól nyitva maradjanak, amikor lehuppant mellé Hollandia. Dánia ellenségesen pislogott fel rá; még mindig nem bocsátott meg a hülye narancsnak, amiért elverte párszor fociban.

– Van egy új, tuti anyagom – kacsintott rá, de nem úgy tűnt, hogy Christensen veszi az adást. Meglapogatta a vállát, ám arra sem nagyon reagált. – Úgy nézem, rád férne.

– Hagyjál békén – morogta. – A múltkoritól sem repültem, pedig megígérted.

– Áá – legyintett a holland. Közelebb hajolt hozzá, mintha bizalmas információt készülne megosztani. Talán az is volt, ki tudja. Németország valamiért mindig tett róla, hogy ne ülhessenek egymás közelében, és most is gyanakodva pislogott feléjük. – Mivel olyan jó barátom vagy, féláron adom. Csak most, egyszeri alkalom.

Dánia nagyot sóhajtott, és végül kinyitotta a tárcáját ennél szarabb már úgy sem lehet alapon, de Hollandia mintha már máshol járt volna. Egészen összerezzent, amikor megbökdöste a vállát, majd beszívott vigyort villantott rá.

– Akkor megegyeztünk?

– Meg. – Gyorsan kikapta a kezéből a kis csomagocskát, amit az asztal alatt nyújtott át neki és megvizsgálta. Nagyot füttyentett, és rögtön felélénkült.

*

Nem volt egyedül a nyomorával; ha körbenézett volna a teremben, akkor láthatta volna, hogy a legtöbb ország hasonlóan levert, és ennek semmi köze a másnapossághoz. Viszont amint elszívta Hollandia áruját, mindjárt színesebben látta a világot, könnyebb lett teste-lelke. Már nem is haragudott a hülye narancsra. Megfordította a zacsit, elolvasta a feliratot: Karácsony Szelleme. Ebből az anyagból mindenképpen kell még.

Egyre szélesedő jókedvében nem értette, miért szipog a befutó Finnország.

– Elmarad – hüppögte a fiú, és Svédország vállán vigasztalódott. – Elrontottam… mindent elrontottam, túl korán volt…

Berwald megértő, csöndes férj lévén vigasztalóan simogatta a haját. A vállán az ing már egészen átnedvesedett. Christensen kissé szédelegve, bizonytalan lábakon állított oda hozzájuk, és megveregette a finn vállát.

– Minden rendbe fog jönni – fűzte hozzá, csak hogy ő is mondjon valami okosat. Fogalma sem volt, miért bőghet Tino egy ilyen szép, rózsaszín délelőttön, amikor Hollandia girlandokat és angyalkákat akasztgat a szónoki emelvényre.

– Nem igaz! – nyöszörögte Finnország, aztán mindenkit ellökött magától és bőgve kirohant. Hollandia táncolt hozzájuk, és fittyet hányva a bent élő dohányzási tilalomra rágyújtott. Svédország gyanakodva szimatolt a levegőbe; fenyő és mézes süti jellegzetes illatát érezte, szinte hallotta felcsendülni a karácsonyi dalokat, s észre sem vette, ahogy mosoly kúszik az arcára.

– Látod, megmondtam! Hatásos a szer, még ez a menthetetlen fapofa is vigyorog tőle – jelentette ki a holland büszkén. – Megszenvedtem érte, elhihetitek, nem volt könnyű elfogni a kis fickót, de…

Berwald észbe kapott, és megrázta a fejét, mire nyomban tisztán látott mindent.

– Ugye ez nem az, amire gondolok? – kérdezte gyanakodva, s tekintete pattogott Dánia és Hollandia között, ugyanis nem tudta eldönteni, melyikük a gyanúsabb. – Ha ezt Tino megtudja…

– Miért tudná meg? Ez az én legújabb, saját fejlesztésű anyagom – kacsintott rá. Páran feléjük fordultak, mire bocsánatkérő vigyort villantott rájuk, és halkabbra fogta a hangját. Még a végén ők is kérnek, és neki alig marad. – Mivel a kedves Christensen öccse vagy, kaphatsz te is féláron. De el ne mondd senkinek!

– Nem kell – mordult Svédország, és eltolta a holland kezét zacskóstul, öngyújtóstul. Finnország biztosan még jobban kiakadna, ha megérezné rajta a fű illatát… És ekkor eszébe jutott, hogy nem ártana kicsi felesége után menni, mert még ki tudja, mit művel a karácsony elmaradása feletti bánatában. Felállt, de megszédült a furcsa, zöld-piros füsttől, amit Hollandia eregetett, és meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. Éppen ebben a pillanatban tért vissza a terembe Tino.

– Teeeeee – sziszegte hosszan elnyújtva, és remegő kézzel mutogatott Hollandiára. Kapott egy beszívott vigyort, ami csak még jobban felbőszítette. – Teee – ismételte meg, s értetlen pillantásoktól kísérve odacaflatott a germánhoz jól megbökdösni a mellkasát. – Te tettél tönkre mindent – mondta ki a vádat. Hatást nem sokat gyakorolt, csak a vádolt kezdett el bizonytalanul inogni; egy ideje már nem állt biztos lábakon, talán túladagolta magát. – Elkaptad, igaz? Elkaptad, rituálisan meggyilkoltad, erőszakot tettél rajta, kifilézted és feldaraboltad, majd kiszárítottad a Karácsony Szellemét, csak hogy neked jó legyen! – kiabálta, és ebben a pillanatban igencsak emlékeztetett egy felfújtra. Az arca kipirult, remegett egész teste a haragtól.

Hollandia szerette volna elmagyarázni, hogy kicsit túlreagálta a dolgot, hiszen nem ennyire brutálisan történt a dolog, tulajdonképpen egész humánosan végezte be a kis bolyhos törpe, és különben is, nem csak neki jó (bár mint tudjuk, nagy smucig egy pasi, tehát szépen lehúzta mindenki pénztárcáját, aki tőle vásárolt), nézzen csak rá Dániára, de esélye sem volt. Finnország ökle lendült, és ő roppant esztétikus módon kiterült a padlón. Az elfogyasztott füst minden testnyílásán át szivárogni kezdett, s nemsokára az egész termet megtöltötte a zöld-piros-ezüst pára, ami karácsonyi illatokat hozott magával. Az országokat már nem érdekelte, hogy eredetileg világrengető problémákat akartak megbeszélni, a legtöbben felálltak, és tágra nyílt szemmel bámulták a jelenséget. Néhányan mélyeket lélegeztek, letüdőzték, és szintén szédelegni kezdtek, mint az imént Svédország. Tino csak állt a holland fölött, még mindig kicsit remegett a felháborodástól, aztán körbenézett, és elrikkantotta magát.

– Mire vártok? Nyissátok ki az ablakokat, még megmenthetjük a karácsonyt!

A legtöbbször nem sokan hallgattak a kicsi finnre, de most habozás nélkül megtették, amit kért. Látták, hogyan járt a rebellis Hollandia, s nem szerették volna megtudni, valójában milyen erős is Tino. Gyorsan odarohantak hát az ablakokhoz, szélesre tárták őket, és tisztulni kezdett a leverő. Ha elnéztek a parkoló irányába, láthatták, hogy a parkolóban hatalmas máglya ég; Finnország rakta a Hollandia kocsijában talált anyagokból, nehogy kárba vesszen a sok munka. Sajnos azt azonban nem figyelt oda, hogy mi minden mást is vet még tűzre.

Mindenki egyetértett abban, hogy sosem volt még ennél vidámabb karácsonyuk, Tino pedig boldog volt, hogy a gikszer ellenére idén sem marad el a szeretet ünnepe.