A félénk

Esetlen Franada a láthatáron~
(Mostanában semmivel sem vagyok megelégedve, amit írok. Valaki vágjon már hozzám egy kis ihletet.)

– Olyan kis félénk vagy – nevetett halkan Francis, ahogy összedörgölte az orrát párjával. Érezte a bőrén a kanadai pírját.

– Én mondtam, hogy velem nehéz – suttogta Matthew, és hangjába nem kevés mentegetőzés vegyült. Lesütötte a szemét, s összefűzött ujjaikra bámult.

– Van időnk – mosolygott rá, majd eleresztette a kezét, hogy megsimogathassa az arcát. Kanada lélegzete még ennyitől is elakadt, amiben valószínűleg az is közrejátszhatott, hogy kevés olyan ember volt, akit ennyire közel mert engedni magához.

Franciaország hagyta, hogy a fiú elhúzódjon tőle, amikor úgy érzi, elég volt; nem akarta még véletlenül sem, hogy kényszernek érezze a közelségét és az öleléseit. Hiszen tényleg van idejük, akkor meg minek elsietni? Kétségtelenül sok türelem kellett Kanadához, de nem bánta. Minden megérte a lágy, hálás mosolyokért, látni, amint a lilás szemek boldogan ragyognak, ahogy a tekintete elfelhősödik. Csüngtek egymás szavain, és nem is volt mit tagadni rajta Francisnak is jól esett, hogy valaki végre ismét rajongva, szerelmesen néz rá. Nem akarta elrontani ezt az esélyét, egyszer már elég volt.

Kanada felhúzta maga elé a térdeit, átölelte őket, míg az állát a térdére ejtette, úgy bámulta Franciaországot.

– Valami baj van? – kérdezte kedvesen Francis; ez a póz felidézte benne az egykori elhagyatott, védelemre szoruló gyereket.

– Nem, miért lenne?

– Elárul a testbeszéded.

– Mindig így szoktam ülni – motyogta, s mintha parancsra mozdult volna, leeresztette a földre a lábait. A franciának feltűnt, hogy egy kicsit feszültebb lett.

– Ülj csak úgy nyugodtan, ahogy kényelmes, nem azért mondtam.

Matthew bólintott, mocorgott egy kicsit, majd egy díszpárnát ölelt át.

– Lehet egy kérdésem, Francis? – szólalt meg kis hallgatás után.

– Természetesen.

– Miért pont én? – bukott ki belőle. – Bárkit megkaphatnál, én…

Megszeppenve elhallgatott, amikor Franciaország hirtelen felnevetett – már megint sikerült butaságot mondania és nevetségessé tennie magát.

– Gyere ide – tárta ki karjait, s Kanada habozva ugyan, de engedelmesen simult az ölelésbe. – Te különleges vagy. Ne, ne ellenkezz – tette a mutatóujját a fiatalabbik ajkára –, hidd el, hogy így van. Te vagy az, aki képes volt nekem visszaadni a szerelmet. Hálás vagyok érte. – Megsimogatta Matthew arcát, és egy félhosszú, homokszín tincset csavart az ujjára. – Kérdezhetek én is valamit?

Kanada bólintott, majd a vállára hajtotta a fejét.

– Miért nem becsülöd többre magad?