Bonheur éphémère 3

Már illett hoznom, igaz? Elnézést a késésért, a következőt igyekszem még a szünetben hozni~

Mi a háború?

Mathieu a kikötőben állt, karjait átlógatta egy alacsony falon és figyelte a hajót, ami valamivel előrébb kötött ki. Egy deszkát fektettek a fedélzetről a partra, és a férfiak hordókat kezdtek legörgetni rajta. Mögöttük feltűnt egy magas alak és kutatóan körbenézett. Arca körül hamuszőke tincseket fújt a szél.

– François! – kiabált Mathieu és integetett, de a szél leszakította ajkairól a hangot. – Itt vagyok!

Szerencséjére Francis a következő pillanatban észrevette. A távolság ellenére látta Mathieu, ahogy nevet. Áttülekedett a férfiak között a pallón, a földre ugrott és Mathieu-höz futott.

– Mathieu, mon petit! – Francis magasra emelte, mindkét orcájára csókot nyomott és felállította a falra, hogy végignézhessen rajta. – Megnőttél.

– Rovátkáztam a bejárati ajtóra – mondta Mathieu és halványan mosolygott. Francis viszontlátásának öröme ellenére felismerte a boldog fellépés alatt az aggodalmat.

– Na azt megnézem magamnak…

– François, történt valami?

– Mi történt volna? – kérdezte élénken Francis, és leemelte a falról. – Úgy gondoltam, itt az ideje újra meglátogatni téged. Hiszen írtam neked… vagy nem kaptad meg a levelem?

– De – mondta Mathieu. Olyan sokszor elolvasta, hogy időközben szinte már megtanulta kívülről.

– Szóval, petit prince – mondta Francis és a keze után nyúlt –, megyünk? Rendben tartottad a házat, míg odavoltam?

Mathieu bólintott, és a fejét Francis kezébe hajtotta.

– Boldog vagyok, hogy újra itt vagy – jegyezte meg halkan.

– Én is, Mathieu, én is.

*

Arthur kinyitotta az ajtót, és rendesen megtörölte a talpát, mielőtt belépett volna. Nem lett volna szükséges, ismerte fel rögtön. Nem úgy nézett ki, hogy Alfred felsöpört volna azóta, mióta legutoljára itt járt.

– Alfred! Hol az ördögben bujkálsz?

Föntről dörömbölés és egy örömteli kiáltás hallatszódott, majd Alfred lerohant a lépcsőn.

– Arthur, hogyhogy itt vagy?

– Írtam neked, hogy jövök – mondta kedvetlenül Arthur. – Miért nem…

Félbehagyta, amikor Alfred a hasa köré fonta a karjait és szorosan magához ölelte. – Hiányoztál – mondta.

– Igen… Te is nekem – felelte Arthur és mosolygott.

– De most újra itt vagy – állapította meg elégedetten Alfred. – Játszunk együtt? Minden falovam tönkre ment…

– Micsoda? Az hogy történhetett?

– … csak egynek van még három lába, de már az sem áll olyan jól.

– Muszáj minden játékodat tönkretenned? – kérdezte Arthur, és eltolta magától. – Miért is csináltam neked?

– Hogy játsszak!

– És nem azért, hogy tönkre tedd.

– Ugyan, Arthur – mondta Alfred és nyilvánvalóan felnőttesnek próbált tűnni. Ez elég rosszul sikerült neki. – Először is gyere be. Akarsz valamit enni?

– Igen, örömmel. Az utazás hosszú volt és…

– Juhúú! – kiáltotta Alfred, és előre rohant a konyhába. – Főzöl!

Arthur mélyet sóhajtott. Amikor végére ért a hosszú utazásnak, és örült, hogy végre megérkezett egy olyan helyre, ahol örömmel fogadják, még neki kell magára főznie. De ha őszinte volt magához, ez nem számított. Alfred megeszi panasz nélkül, amit csinál; ezt nem sokan tették.

*

– François?

Francis meglepetten nézett fel és elmosolyodott, ahogy meglátta a fiút az ajtóban ácsorogni. – Cher Mathieu, mi a gond?

Mathieu félrebiccentette a fejét. – Van egy ragtapaszod?

– Miért? – kérdezte Francis megrettenve. – Megütötted magad?

– Nem én – magyarázta, és előhúzott a háta mögül egy plüssállatot. – Jean-Claude viszont igen.

Francis felhúzott szemöldökkel mustrálta a macit, amit Mathieu odatartott neki. Az vékony gyapjúcsíkot hagyott maga után a padlón.

– Mi történt?

– A hátán felszakadt a varrás.

– Mutasd csak – mondta Francis, és odanyújtotta a kezét. Mathieu bólintott, és odament a fotelhez, amiben Francis ült. – Hmm… itt nem használ a ragtapasz – magyarázta jóindulatúan és megtapogatta a szakadást, ami a plüssállat hátán végighúzódott. – Ezt meg kell varrnunk.

– Muszáj? – kérdezte Mathieu félősen.

– Ne aggódj, mindjárt megcsinálom, és Jean-Claude-nak biztosan nem fog fájni… nocsak. – Meglepetten tapogatta meg a maci hasát. – Olyan, mintha lenne benne valami.

– Oui – motyogta Mathieu szégyellősen. – Beledugtam a könyvemet.

– A könyvedet? Hogyhogy?

– No igen… egyszer azt mondtad, hogy az ingóságaimat együtt kell tartanom. A könyvem és Jean-Claude az én két ingóságom.

– De hogy ha a medvét összevarrjuk, nem fogod tudni többé kivenni belőle.

– Emiatt szeretnék inkább egy ragtapaszt.

Francis felnevetett és visszaadta a macit Mathieu-nek. – Jól van, várj egy kicsit, adok neked egy tapaszt.

Megfordult, keresgélt a fotel melletti asztalon álló kis bőröndjében. Végül néhány kötés alatt megtalálta, amit keresett. – Itt van, petit prince. Gyógyítsd csak meg kis barátod.

– Ő nem a barátom – válaszolta komolyan Mathieu. – Te vagy az én barátom, François. Jean-Claude csak egy plüssállat.

Francis nevetve simogatta meg a fejét.

– Mi az ott, François?

– Mire gondolsz?

Mathieu félrebiccentette a fejét és a kötésre mutatott, ami Francis feltűrt ruhaujja alól kilátszott. A felkarját fedte, és éppen a könyöke fölött végződött.

– Áá, az? – legyintett Francis. – Semmiség. Menj a szobádba Mathieu, és gondoskodj a medvédről.

– Megsebesültél? – pislogott Mathieu.

– Non… oui. De csak semmiség…

– Mit csináltál?

Francis egy ideig bámulta, majd mélyet sóhajtott. – Ülj le ide hozzám, Mathieu – mondta és az ölére mutatott. Mathieu tétovázva bólintott és felmászott a térdére.

*

– Ez finom volt, Arthur – mondta Alfred elégedetten és megdörzsölte a hasát, ami az inge alatt finoman domborodott. – Pont mint mindig!

– Örülök, hogy ízlik – válaszolta mosolyogva Arthur.

– De tényleg! Ez valóban…

– Ha azt akarod elérni, hogy ne kelljen a mosogatásnál segítened, inkább add fel most.

– Ó, ember – mormogta Alfred, de azért készségesen lecsúszott a székről és megfogta a tányérját. Arthur felhalmozta a sajátjára az evőeszközöket, és kinyitotta a konyhába kivezető ajtót.

Az ajtó mellett a ház falán egy régi vízszivattyú volt és egy fatál. Arthur megerősítette a pumpa nehéz, nyikorgó fogantyúját. Már majdnem kifulladt, de nem akarta kimutatni. Alfred a szaggatottan vízsugár alá tartotta a koszos tányérokat, míg félig-meddig tiszták nem lettek.

– Kész – hirdette ki egy idő után, és az utolsó kést is letette az ablakpárkányon lévő tányérokra.

– Jól van – mondta megkönnyebbülten Arthur, szuszogott és megtörölte a homlokát.

– Álmos vagy?

– Nem, nem, hová gondolsz?

– Az jó – szólt elégedetten Alfred. – Én ugyanis egyáltalán nem vagyok fáradt.

– Igen, azt meghiszem – nézett le rá fejcsóválva, de nem tudott egy mosolyt elnyomni. – Hát jól van. Mivel ez az első estém itt, még egy kicsit fennmaradhatsz.

Alfredból spontán örömujjongás tört ki.

– Üljünk le egy kicsit – indítványozta Arthur, és egy pár lépéssel ott termett a közelben álló padnál, ahol a keményre járt föld a ház fala közelében átment fűbe. Alfred utána szökdécselt és csak beszélt.

– Köszönöm, Arthur! Még annyi mindent tudunk csinálni, ha tovább fennmaradhatok! Játszunk a falovaimmal?

– Nem azt mondtad, hogy tönkretetted az összest?

– Nem tönkretettem, ők mentek tönkre.

– Az ugyanazt jelenti.

– Vagy lehetne…

– Ülj le – mondta Arthur, leereszkedett a padra és a horizontot figyelte. A nap már kezdett lenyugodni.

– Ülni? Milyen unalmas – morogta Alfred.

– Valami fontosat kell neked mondanom.

Alfred felfigyelt. – Valami fontosat? Olyasmit, amit csak egy hősre bízhatsz?

– Valamit, amit csak egy nagy, okos fiúra bízhatok, aki rendesen leül mellém, hogy ne őrüljek meg a ficánkolásától.

– Nem ficánkolok – válaszolta Alfred nyomatékosan, és felmászott Arthur mellé. – Ez felesleges energia.

– Alfred – szólította meg Arthur, és ő elnémult, ahogy meglátta az arcát.

– Igen? – Megpróbált minél felnőttesebbnek tűnni. – Mi az, Arthur?

*

– Mi történt, François? Megsebesítetted magad?

– Én aztán nem – mormolta Francis, és egy karját Mathieu köré fonta, aki elfordította a fejét, és megpróbált az arcába nézni. Amikor nem sikerült neki, feladta, és megnyugtatóan simogatta meg a maciját.

– Nem írtam meg a levelemben, hogy miért jövök.

– Non – mondta Mathieu.

– De nem is kérdezted.         

– Azt hittem, egyszerűen csak hiányoztam.

A sértettség a hangjában megilletődött nevetésre bírta Francist. – Az is, Mathieu, természetesen hiányoztál is. De volt még egy ok, ami miatt a lehető leggyorsabban el kellett jönnöm Európából hozzád.

– Hogyhogy?

Francis halkan felsóhajtott, és megsimogatta Mathieu haját, mintha már előre meg akarná nyugtatni. – Jelenleg háború dúl Európában.

*

– Jelenleg háború dúl Európában.

Alfred Arthurra meredt enyhén nyitott szájjal. – Az mi? – kérdezte aztán homlokát ráncolva.

– Mi?

– Ez a háború.

Arthur zavartan nézett rá és sóhajtott, amint megértette. – Valami olyasmi, amit egy olyan gyereknek, mint te, még nem kellene ismernie – válaszolta halkan. – Ez a legrosszabb, ami a magunkfajtával történhet.

– Mi az? – kérdezte tanácstalanul Alfred, míg megpróbálta felfogni. – Egy fajta betegség vagy mi?

– Nem, az… vagyis igen, talán betegségként írható le – motyogta Arthur és figyelte a lenyugvó napot. – A háborúban a korábbi barátok a legszörnyűbb ellenségekké válnak, és a szomszédjaid megpróbálnak megsemmisíteni. Ha csak érted vagy ellened vannak, semmi köztes. A háború tűzvész, gyilkosság és halál.

Alfred kerekre nyílt szemekkel nézte, és Arthur megragadta a kezét. Még hideg volt a szivattyú vizétől. Azt kívánta, bár ne kellene elmesélnie mindezt Alfrednak, de már kezdettől fogva világos volt, hogy ezt valamikor meg kell tudnia. Ha most nem, később késő lehet.

– A háború gyűlölet.

*

– A háború gyűlölet – magyarázta Francis még mindig simogatva Mathieu haját, aki dermedten ült az ölében. – Nem több mint tiszta gyűlölet, Mathieu.

– És a karod? – kérdezte halkan Mathieu, és pillantása a Francis karján lévő kötésre vándorolt. Francis halkan felsóhajtott.

– Angleterre ellen harcoltam és megsebesültem.

– Ki ez az Angleterre?

– Ó, nehéz azt elmondani – nevetett fel keserűen Francis. – Egy crétin, annyi biztos.

– És te most háborúzol vele?

– Oui – mormolta Francis és megfogta Mathieu kezét. – És éppen ezért foglak biztonságba helyezni.

– Biztonságba? – ismételte riadtan Mathieu. – Eljön ide?

– Nem tudom, de mindent feltételezek róla. – Francis újabb keserű nevetést hallatott.

Mathieu az ajkát harapdálta. – Hová akarsz elvinni? – kérdezte csendesen.

– Egy erődítménybe valamivel beljebb az országban, egy napi lovaglásra sem innen. Az a legerősebb építmény a környéken.

– És ott biztonságban vagyok?

– Természetesen – mondta Francis, és megnyugtatóan csókolta meg Mathieu kezét. – Ott fogok maradni veled, legalábbis egy időre. Aztán döntök.

– Mikor lovagolunk el oda?

– Korán reggel.

Mathieu elgondolkozva rágcsálta az alsóajkát. – Nem indulhatnánk azonnal? – érdeklődött halkan.

– Olyan gyorsan nem fog ideérni Angleterre, Mathieu. Erre az egy éjszakára még időt hagyhatunk magunknak.

– Én inkább most azonnal indulnék – motyogta Mathieu és magához szorította a medvéjét.

Francis egy pillantást vetett a kötésre a karján és sóhajtott. – Jól van – egyezett bele, és hagyta, hogy Mathieu lecsusszanjon az öléből. – Ha nagyobb biztonságban érzed magad… különbséget amúgy sem tesz.

*

– És most? – kérdezte halkan, szokatlanul megszeppenten Alfred.

– Csak ne lógasd az orrod – mondta szilárdan Arthur és megsimogatta a haját. – Nem fogom hagyni, hogy Francis akár csak a hajad szálát meggörbítse. Itt fogsz maradni, és vársz a levelemre. Ha azt írom neked, hogy biztonságba kell helyezned magad, akkor azonnal megteszed. Ugyanez érvényes akkor, ha több mint két hétig semmit sem hallasz rólam.

– És ha igen? – érdeklődött reménykedve Alfred. – Ha hallok felőled?

Athur mosolygott. – Akkor az azt jelenti, hogy kordában tudom tartani Francist – magyarázta. – És ez fog történni, Alfred. Soha nem fog tudni hozzád előrenyomulni.

– Jól van akkor – mondta Alfred és Arthur dereka köré fonta karjait. – Légy egy hős és győzd le Francist, mert ha nem, érted kell mennem és hősiesen megmentenem.

– Azt nem fogod…

– Csak egy tréfa volt, Arthur – mondta Alfred és rávigyorgott, de aztán megint elkomolyodott. – Győzöl, ugye?

Habár Arthur tudta, hogy soha nem kellene olyan ígéretet adnia, amiről nem tudja, megtarthatja-e, most megtette. – Természetesen én győzök – válaszolta megnyugtatóan.

– Akkor jól van – mondta Alfred, ásított a következő pillanatban, és a fejét Arthur vállára hajtotta. – Akkor nem kell… nem kell aggódnom.

Arthur ott maradt ücsörögni a padon és megsimogatta Alfred fejét, mialatt tovább figyelte a napnyugtát. Egyet nem mondott meg egyenesen neki, és biztos volt benne, hogy azt Francis is elhallgatja a maga kisöccse elől (feltéve, ha egyáltalán mesélt neki a háborúról). Európában minden csak Francis és Arthur körül forgott. De itt most egyes egyedül a kistestvéreikről volt szó. E harc a vesztesének otthon talán nem kell területi veszteséggel számolnia, ennek fejében viszont egy gyarmatot veszt el. Egy védencet.

És ez a vesztes nem én leszek, gondolta eltökélten Arthur. Újra Alfred felé fordult, aki időközben elaludt mellette. Túl sokáig maradt fent… Egy mosollyal az ajkán felemelte kistestvérét és bevitte a házba.

Mindent meg fog tenni, hogy a végén ne ő legyen a vesztes.

(Történelmi háttér: a hétéves háborúban járunk (1756-1763). Noha a háború Európában kezdődött (Poroszország Ausztria ellen), kiterjedt a brit és francia gyarmatokra is a világ kürül (India, Észak-Amerika). Nagy-Britannia és Franciaország kihasználták a hadiállapotot, hogy a hosszú ideje lángoló konfliktusukat az észak-amerikai egyeduralom miatt megvitassák. Többet erről a következő fejezetben.)

A ragtapasz természetesen csak egy kis baki, ebben az időben még nem nagyon volt ilyesmi. :)