Locsolkodás

Hoztam nektek egy frissen íródott FinHun szöszt~ Kérdéseket megelőzve: nem, Tinóéknál nem dívik a locsolkodás, de szerintem tetszene neki ez a szokás. xD
És elnézést, hogy nem tudtam valami normálisabb dolgot hozni, de ennek is örültem, hogy sok nap kínlódás után végre tudtam valamit alkotni.

Azt hitte, idén megússza szárazon – már csak azért is, mert ott északon mások a szokások, Tinót ismerve biztos van annyira vallásos és patrióta, hogy inkább a sajátjait gyakorolja. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy nem utazott haza az ünnepekre, és annyira érdeklődött a magyar húsvéti szokások iránt.

No igen, a fene gondolta volna, hogy gyakorolni is fogja.

Hozzászokhatott volna, hogy minden év húsvét hétfőjén arra ébred, hogy valaki nyakon önti, hiszen a szomszédjai oly figyelmesek, de ezt azért nem várta volna. Félálomban volt, hason feküdt, és úgy tervezte, ezen az állapoton nem is változtat egészen fél tizenegyig. Aztán eltűnt róla a takaró, hűvös fuvallatott érzett, majd valami végigcsordult a hátán. Rögtön felpattant a szeme és egészen éber lett. Olyan hirtelen fordult meg, hogy kiverte Tino kezéből a poharat. Pechjére még a megmaradt víz is ráborult, s immár a haja és derékig mindene teljesen vizes volt.

– Igazad volt, ez tényleg poén. – Finnország annyira nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. – Nem is kell hozzá egy vödörnyi, elég ha…

Elhallgatott, amikor észrevette, milyen gyilkos pillantást vet rá Erzsébet.

– Nem mondtam, hogy vállalkozok kísérleti alanynak. – sziszegte a lány, s szemei vészjóslóan villantak meg. Tino zavartan túrt a hajába és heherészett.

– Én csak arra gondoltam, hogy ez egy szép szokás és jó lenne…

– Úgy gondolod?

Magyarország villámgyorsan mozdult; megragadt Finnország csuklóját, aki erre elvesztette az egyensúlyát és beborult mellé az ágyba. A meglepetést kihasználva könnyedén fölé gördült, így a finn pont arra a részre került, ami teljesen nedves volt. Erzsébet elégedetten nyugtázta, hogy Tino felszisszent, ahogy a háta a vizes lepedőnek nyomódott.

– Szóval szerinted vicces dolog eláztatni az embert korán reggel a saját ágyában? – szegezte neki a kérdést.

– Az ágy nem volt szándékos – pislogott ártatlanul Finnország. Finoman kiszabadította a kezeit a lány szorításából. – Azzal nem számoltam, hogy tiltakozni fogsz.

– Még csak locsolóverset sem mondtál, mégis mire számítottál? – biggyesztette le az ajkait Erzsébet.

– Á, értem, tehát ez a gond? – Finnország édesen rámosolygott, és Magyarország füle mögé tűrte a kiszabadult gesztenyebarna tincseket. – Tulin…

– Nem finnül – vigyorodott el párja ravaszul. – Csak magyarul fogadom el, ha már emlékeztetni kellett.

Tino kiszenvedett magából nagy nehezen egy versikét, összekeverte a tárgyas ragozást az alanyossal, de nem ez volt a lényeg; Erzsébet elég jónak ítélte ahhoz a produkcióját, hogy csókkal jutalmazza. Meglepetten rebbentek szét, amikor az ajtó megnyikordult.

– Úgy látom, elkéstünk – vihogott egy ismerős, rekedtes hang a küszöbön. Magyarország felült, míg Finnország a könyökére támaszkodva nézte meg magának a látogatókat. Meglehetősen szalonképtelenül festettek, erről Gilbert kaján vigyora és Roderich megrökönyödött arckifejezése árulkodott. – Azt hiszem, mehetünk haza, az öntözés már megvolt erre az évre. – Itt pillantása Erzsébet átázott, testére tapadó hálóruhájára vándorolt. – És láthatóan zavarunk.

Tino alig bírta megfékezni a lányt, hogy ne vágjon valami keményet a jól szórakozó poroszhoz – egy hímzett díszpárna így is az arcában landolt.