Emlékképek 14

Hoztam az utolsó fejezetet, holnap jön az epilógus. :)

Oroszország általában nem foglalkozott azzal a mocsokkal, amit a Néva kivetett magából; tavasz volt, és úgy tűnt, hogy a folyó ilyenkor a megszokottnál több szemetet hordott a hátán, elárvult szatyrokat, üres flakonokat, valamikor állattetemeket is, valamint olyan dolgokat, amiről jó érzésű ember inkább nem akarta tudni, mi volt egykoron.

Közvetlenül a folyó mellett sétált. Habos hullámok nyújtóztak felé, a sár minden egyes lépténél be akart nyelni a cipőjét, és undok cuppogást hallatott mindannyiszor, amikor tovább lépett. Még ha meg is próbálták gránitfalak közé szorítani a Névát, a Finn-öböl felől kérlelhetetlenül fújt a nyugati szél és feltornyozta a vizet. Valahol a távolban felsírt egy hajókürt, a földön pedig valami megcsillant. Ivan lehajolt és felvette.

Egy fémkarika volt; először azt hitte, hogy valami gépnek az alkatrésze, értéktelen vacak és el akarta hajítani, de aztán mégis ledörgölte róla a sarat. Egy egyszerű, ezüst jegygyűrű került elő alóla, persze megfeketedett az évek során, alig volt rajta olvasható a dátum, de ha kicsit erőltette a szemét… a fénynek fordította a gyűrűt és hunyorgott. Ezernyolcszázkilenc. Lehetséges lenne, hogy… Nem, ugyan már, ekkora véletlen nincsen, és kuncogott önnön butaságán.

Igen, látta, hogy Finnország azon a hideg, decemberi napon, amikor a hajója kifutott Szentpétervár kikötőjéből, valami csillogó holmit ad át a tengernek, de kicsi esélye volt annak, hogy ez az a gyűrű. Különben is, szerette magát azzal áltatni, hogy Tino megtartotta szép emlékként.

Zsebre vágta a gyűrűt és elvitte egy ékszerészhez, hátha újjá tudják neki varázsolni. Aztán egy szép, bágyadt augusztus végi napon ismét Tino ujjára húzhatta.

~*~

Mindig is kifejezetten kedvelte Finnországot; a fiú kedves és előzékeny volt vele, szorgalmas, de mégis volt benne egy olyan hatalmas, tekintélyt parancsoló erő, amiről talán nem is tudott, s ezzel ébresztett tiszteletet mindazokban, akik közelebbről ismerték.

Az ezernyolcszázas évek végét taposták, amikor is az egész birodalomban mindenkit jobban fogtak, mindenkivel szigorúbban bántak, s ezért Tino titokban neheztelt rá. Nem volt ahhoz szokva, hogy oroszok üljenek az ő vezetőségében is, korlátozzák a jogait. Úgy vélekedett, hogy ő nem ezt érdemli a hűségéért, a kitartásáért; ezt ki is csúszott a száján egyik este, amikor kettesben vacsoráztak Ivannal. A férfi úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél, ő pedig nagyon zavarba jött és mélyen elpirult – biztos volt benne, hogy az orosz rossz néven vette.

Kettesben sétáltak az egyik kis szigeten és halkan beszélgettek; mindketten a tiszti egyenruhájukat viselték, s ezért sokaknak egyszerre számítottak elérhetetlennek és gyűlöltnek. Tavasz volt, a város felébredt téli álmából, és rengeteg ember volt az utcán.

– Szép napunk van – jegyezte meg Tino csak hogy ne legyenek olyan szótlanok; Ivan bólintott, bár látszott, hogy nem teljesen jár ott, el van merülve a gondolataiban. Hirtelen megtorpant, felé fordult és megragadta a vállánál fogva.

– Ugye te nem akarsz elhagyni engem?

Finnország először csak meglepetten meredt rá, aztán idegesen felnevetett; nem szerette, ha Oroszország így nézett rá, az a szomorúság a szemeiben túl ijesztő volt és az, ahogy a vállába markolt, egyáltalán nem volt kellemes.

– Nem, nem foglak elhagyni – mondta egészen komolyan. – Hűséget esküdtem, nem adom fel.

– Te is csak ezért… –Ivan sértetten félrenézett, leeresztette a karjait, és tovább indult volna, ha a finn nem kapja el a kezét.

– Mi a baj? – kérdezte lágyan, mire csak dühös szusszantást kapott válaszul. – Az igazat mondtam. Még ha kényszerítenének, akkor sem hagynálak el, érted?

– A néped…

– A népemnek jó itt. Lehet, hogy az utóbbi időben nem ment olyan gördülékenyen minden, mint régen és vannak, lesznek is problémák, de ettől még nem akarunk függetlenedni tőled. Én…

– Akkor sem szeretetből teszed.

Finnországnak torkára fagyott a szó, fogalma sem volt, mit felelhetne erre – igen, eleinte kétségtelenül az a hűségeskü fűzte hozzá, amit az első országgyűlésen letett a cárnak, de lehetünk-e olyanhoz hűségesek, akit nem szívlelünk?

– Látod, még csak nem is tiltakozol, mert te is ugyanúgy utálsz, mint a többiek. Alig várod, hogy meggyengüljek és visszamehess Svédországhoz… – fröcsögte, s már-már féltékenységbe csapott át a hangjában csendülő keserűség. Hátat fordított a másiknak, mire a finn szinte riadtan kapott ismét utána. Száz évvel ezelőtt biztosan nem tett volna így, tétlenül hagyta volna, hogy vérig sértődötten elmenjen, de azóta megváltozott. Hiszen száz évvel ezelőtt még nem is itt volt, hanem Svédországgal, s utána jó hogy nem mert volna így kapni, de Oroszországgal más volt a helyzet, az ő uralma alatt lett csak belőle igazán férfi. Többé már nem volt puhány.

– Jézusom, dehogy utállak! – csattant fel kicsit élesebben, mint szerette volna. – És nem akarok visszamenni Svédországhoz.

– Ezt csak úgy mondod, nem gondolod komolyan – morogta Ivan a méregtől kipirulva. – Hazudsz.

Tino kezdte elveszteni a türelmét, és majdnem ismét felnevetett. Ó, miért annyira makacs Ivan? Hát nem nyilvánvaló? Nem mutatta meg ezerszer az ellenkezőjét, hogy kedveli a társaságát, szívesen van vele, örül, ha kis apróságokat hoz neki egy-egy útjáról, vagy könyveket ad kölcsön a legjobb íróktól? Úgy tűnt, hiába, ő nem értett az apró jelekből.

– Ide figyelj… – kezdett bele nagy hévvel. – Még a feltételezés is sértő, hogy azt mondod, hazudok. Nem szokásom hazudni, tudod jól. Nem utállak, sőt nagyon is kedvellek, még ha ezt te ezt képtelen is vagy elhinni.

– Nem kell ezt csinálnod.

– Persze, hogy nem kell. Azért mondom, mert tényleg ezt gondolom, őszinte vagyok veled. Viszont nem ilyen körülmények között szerettem volna elmondani ezt, de… – Most ő jött zavarba és elpirult. Egyáltalán nem akartam elmondani, meg akartam őrizni egy titoknak, mert kicsit szégyellem magam miatta. Bármit elmond neki, csak nyugodjon meg. Nem a tombolásától félt, hanem hogy egyszer a könnyeit kell látnia, azzal nem tudott volna mit kezdeni. – Szeretlek.

Oroszország egészen megdöbbenten nézett le rá; a finn egyre csak pirult, félrenézett, beharapta az ajkát, s az iménti határozottsága eltűnt. Amint kimondta, úgy érezte, hogy hiba volt. Már korábban is megfigyelte, hogy Ivannak rendszerint vannak hangulatváltozásai, most kifejezetten rossz kedve volt, és leginkább egy durcás, sértett kisgyerekre emlékeztetett, aki túlontúl őszinte és nagyon befolyásolható, nincs teljesen tisztában azzal, amit mond. Egy gyereknek pedig nem vallunk szerelmet.

– Komolyan gondoltad? – nyögte ki nagy nehezen, mire Tino bólintott. – Ó, édes istenem… – a kezeibe temette az arcát; ez nem éppen a legjobb reakció egy szerelmi vallomásra, és Finnország hirtelen nagyon elszégyellte magát. Minek is áltatta magát? Nyilvánvaló volt, hogy ő ezt nem viszonozza, csak azért, mert néha együtt töltöttek egy-egy (lassan száz év alatt már sok) éjszakát még nem szereti úgy… A vágy és a szerelem nem feltétlenül tartanak együtt. Butaság volt, ez csak politika, mocskos, aljas politika. El akart futni nagyon messze, hogy jó sokáig ne találkozhassanak Ivannal, mert biztosan fel fogja emlegetni ezt a félresiklott beszélgetést.

– Valami rosszat mondtam, és most haragszol rám, igaz? Talán jobb lenne, ha mennék, én nagyon sajnálom, ha…

– Nem, nem, nem, nem! – kiáltott rá, és ismét a vállára tette a kezét, nehogy elmenekülhessen. Finnország megszeppent, és ő rögtön finomabb hangnemre váltott. – Csak meglepődtem, ennyi az egész. Még sosem mondtak nekem ilyet, el se tudtam hinni.

– Még sosem? – Tino hangja furcsán elcsuklott. – Nem értem, hiszen…

– Te kivételes helyzetben vagy, Tinuska – magyarázta Ivan melegen elmosolyodva, és kedveskedve megsimogatta a kézfejével az arcát. A finn egészen elfelejtette, hogy hol vannak, hogy más emberek is vannak körülöttük, akik talán rosszallóan néznek rájuk a gyengéd érintések miatt. – Félek, hogy a te szeretetedet is el fogom egyszer játszani, és akkor végleg egyedül maradok.

– De hiszen ott vannak a testvéreid, ők is szeretnek.

– Nem, már rég nem, félnek tőlem és megvetnek, csak ezt nem merik kimondani – csóválta meg szomorúan Oroszország a fejét. – Nem is annyira csodálkozom, hiszen annyi szörnyűséget követtem el ellenük.

– És Natalia kisasszony?

– A húgom nem tudja, mit csinál, az csak gyerekes rajongás. – Elfintorodott, amiről egészen kisfiús lett az arca. – Kiskorában is mindig rajtam csüngött, idővel el fog múlni.

– Nekem nem úgy tűnik.

– Ugye nem vagy rá féltékeny? – nevetett és összeborzolta Tino haját. A fiú túl gyorsan kezdett el tiltakozni, így lerítt róla az ellenkezője.  – Ejnye, pedig igazán nincs okod rá. – Körbe se nézett, csak egyszerre odahajolt hozzá és csókot lopott; Finnország meglepetten nyögött fel, de jól esett neki, felmelegítette a testét-lelkét a hűvös tavaszban, és elfeledkezett róla, hogy hol vannak. Pár járókelő megrökönyödve bámulta őket, hiszen milyen illetlenség fényes nappal az utcán csókolózni főleg két férfinak.

Ivan búcsúzólag még gyengéden megharapdálta az ajkait, aztán eltolta magától Tinót. Ha ez lehetséges volt, a kisebbik még vörösebb volt, mint pár perccel ezelőtt, és nagy zavarában még a felé kínált cigarettát is elfogadta.

~*~

– Nem láttad Finnországot?

Fogalma sem volt, hanyadszorra teszi fel ezt a kérdést, szinte már gépiesen jött a mondat az ajkára. Az aggodalom ott remegett benne, de ez a hangján nem érződött.

– Nem, a legutóbbi világtalálkozó óta nem futottam vele össze – felelte az éppen esedékes ország. – Miért kérded?

Svédország ilyenkor kitérő választ adott, mert nem akarta, hogy pletykálni kezdjenek róluk, így is túl sokat tudtak. Ezek után már ki tudja, ki akarja majd felhasználni ellenük az információkat, bármi megtörténhet…

Másnap reggelre, hogy beszélgettek Ivannal, eltűnt Tino; hagyott egy rövid, tömör üzenetet, hogy már nincs semmi baja, csak egyedül kell lennie egy kicsit, hogy gondolkozzon, nem kell érte aggódni, így is elég gondot okozott. Írhatta ugyan ezt, de Berwald ettől egyáltalán nem nyugodott meg, inkább csak még idegesebb lett főleg úgy, hogy fogalma sem volt, miről beszélt az orosszal. Aznap este már nem is kérdezhette meg, mert mire bement hozzá, már mélyen aludt, és nem volt szíve felébreszteni, ráadásul sokkal jobb színben volt, a láza is lement. Berwald végre mert abban reménykedni, hogy minden rendbe jön, erre…

Jó, nyilvánvaló volt, hogy a finnek mennyire bűntudata volt – jogosan ugyan, de a svéd tudta, hogy megérdemelten kapta vissza, hiszen ő sokkal rosszabb volt vele, többször is megcsalta… Akkor is, amikor Dánia és Norvégia összevesztek és Christensen hozzá rohant, mindig tárt karokkal fogadta, mintha még belé lenne szerelmes, talán üldözték a régi érzést, ami sosem jön vissza. Vajon hányszor törte össze Finnország szívét? Az édes kibékülések valahogy mindig elfeledtették velük, de mégsem érte meg, amikor előtte hónapokra összevesztek. Tino olyankor sírva kiabált vele, hogy ő nem Christensen, ha akarna sem tudna olyan lenni, mint ő, és ha a dánt akarja, akkor inkább vegye rá a bátorságot és szakítson vele, mert ő ezt nem bírja, nem bírja elviselni, ha nem csak az övé, ha mással is együtt van, az olyan, mintha kiadná minden kis titkukat. Ő így képtelen benne megbízni, még ha szeretné is teljesen odaadni magát neki.

Svédország ilyenkor némán hallgatta, meg sem próbált ellenkezni, mert Finnországnak igaza volt, megértette, hogy fáj neki, és mindannyiszor megígérte, hogy soha többé nem csalja meg, mert nagyon szereti őt, és aztán megpróbálta finoman magához húzni a finnt, de ő ellökte magától, a svéd pedig hosszú ideig még hozzáérni sem mert. Végül Tino volt az, aki részegen hozzábújva megmentette a kapcsolatukat. Legalábbis egy időre.

~*~

Tino ott volt, ahol valahogy senkinek sem jutott eszébe keresni: Helsinkiben. Bement a hivatalba, megkereste a főnökét és elnézést kért, amiért olyan sokáig volt távol, elmondta, hogy minden rendben van, a jövő héten már tud is dolgozni, és úgy mellesleg, már az orosztudása is tökéletes.

Semmi sem volt rendben.

Hazament, kétszer ráfordította a kulcsot a zárra, aztán ledőlt az ágyra. Azt hitte, most végre képest lesz magát tisztességesen kibőgni, de a könnyek valahogy nem jöttek. Csak maga elé meredt, vagy a gyűrűjét bámulta – Ivan megkérte rá, hogy viselje csak a biztonság kedvéért, aztán megtette, amire kérte. Nem is fájt, ahogy elvett tőle mindent, ami az övé, az egykor iránta érzett szerelmet, minden vele kapcsolatos érzelmét, habár utána Finnország nagyon üresnek érezte magát. Az elméje tudta, hogy ki volt neki egyszer Oroszország, de a lelke nem.

Furcsa gondolatok jutottak az eszébe, ahogy ott egyedül vegetált az ágyon. Az országa nélküle is ugyanolyan olajozottan működött, míg odavolt – persze tudta, hogy ő legfőképpen az eszmét testesíti meg, a népét. Tőle aztán nem nagyon függ a gazdaság – még a GDP-jét sem tudja tisztességesen kiszámolni –, hacsak nem csinál valami nagy hülyeséget… Mi lenne, ha egyszerűen eltűnne? Igen, hiányozna a barátainak, de később biztosan beletörődnének a halálába, talán még meg is értenék. De Svédország… Svédország, Svédország, Svédország! Könnyek szöktek a szemébe, ahogy rá gondolt, hogy valószínűleg most ront el véglegesen mindent, ő képes lenne még oda is követni, magával rántaná.

Próbaképp megvágta magát borotvapengével – seb eltűnt, mintha nem is létezett volna. Valószínűleg a méreg se hatna, az különben is gyötrelmes egy halálnem. Lőfegyverrel meg akkor minek próbálkozni? Emlékezett rá, milyen halálos lőtt sebből feléledni, olyankor külön érezte a golyó útját a húsában, a vérében, és napokra ki volt ütve. Mint amikor egyszer orosz ruletteztek Ivannal, mert túl forrófejű volt, ráadásul Karélia volt a tét, de ő vesztett, mert Oroszország mindig nyer…

Egyszerre rádöbbent, milyen szánalmas dolgot forgat a fejében, és rettenetesen elszégyellte magát. Öngyilkosság? Mégis milyen jogon gondolkozik ezen, ki ő, hogy véget vessen saját életének?

Bizonyára jobban érezni magát, ha megszabadulna az utolsó dologtól, ami még Ivanhoz köti.

Elment és a tengerbe hajította a gyűrűt.

~*~

A rádióban mintha olvastak volna a gondolataiban, mert valahogy végig olyan dalok szóltak, amik tökéletesen ráillettek a helyzetükre. Vagy csak beleképzelte, tulajdonképpen teljesen mindegy volt, de a Never let you go után határozottan elege lett és kikapcsolta. Egy darabig hallgatta a motor zúgását, ám ha sokat vezetett, nem sokáig bírta, meg tudott tőle őrülni. Találomra belökött egy cédét a lejátszóba – metál volt, így legalább a dob-és gitárnyúzás mellett nem tudott semmire sem gondolni.

Világtalálkozóra sietett, amit ki tudja milyen megfontolásból Tallinnban rendeztek, és csak azért jött át komppal kocsistól, hogy ne kelljen senkit ugrasztania maga elé a reptérre. Az utóbbi két hétben sok ideje volt gondolkozni, még Svédországgal is beszélt, megmondta neki, hogy időre van szüksége, és ő ezt elfogadta. Nem akart abba belegondolni, hogy esetleg már nem akarja a kapcsolatukat, addig húzza az időt, míg végképp elüldözi magától… az is lehet, hogy úgy mindketten jobban járnának, nem lenne több szerelmi bánat, csak végtelen üresség és magány. Talán könnyebb lenne. De valóban ezt akarja? Képes lenne rá? Ugyan…

Elegánsan leparkolt az épület előtt, elsőre sikerült beállnia normálisan a két vonal közé. Utána csak ült a vezetőülésen és maga elé bámult; nyugodtan megtehette, mert meglehetősen korán ért oda, nem kellett sietnie. Időközben lejárt a lemez, berakott egy másikat, de rögtön ki is kapcsolta, amikor a Remember yesterday felcsendült. Miért kell minden egyes nyomorult svéd dalnak olyan tökéletesen ráillenie a helyzetükre? Előbb vagy utóbb tényleg becsavarodik…

Valaki kopogtatott az ablakon, mire felkapta a fejét; Észtország volt az, és arról érdeklődött, hogy minden rendben van-e, Finnország pedig fürgén bólogatott és visszanyelte a könnyeit, aztán megígérte, hogy tíz perc és bemegy, csak nem találj pár iratot. Eduardot nem lehetett becsapni, még ha hagyta is magát elküldeni. Izlandot viszont már nem tudta lerázni, a fiú még be is kéredzkedett az autójába a szemerkélő eső elől. Tino nem is annyira ellenkezett ez ellen, és pár pillanat erejéig Sigurđur nyakába akart ugrani, mert olyan rég látta. Aztán leküzdötte ezt a kísértést.

Csak nyugalom, a világvége már rég megtörtént, és túlélték…

– Ne haragudj, hogy nem tudtam elmenni hozzád… – kezdte Izland habozva –, de éppen…

– Semmi gond – vágott közbe. – Tényleg. Örültem, hogy egyel kevesebb ember ugrált körülöttem, rossz volt hallgatni. Azt hitték, alszom, holott csak nagyon kábult voltam a láztól, és hallottam mindent, amit beszéltek rólam. Norvégia felsorolta az összes lehetőséget, hogy mi történhet, ha túl későn jöttek vissza az emlékeim, és egyik sem volt túlságosan szép. Nagyon megrémített…

– Felejtsd el, amit a bátyám mondott, nagyon borúlátó tud lenni – mondta Sigurđur, és ügyetlenül megveregette a vállát. – Most már jobban vagy, igaz?

– Persze. – Tino bizonytalanul bólintott és rámosolygott, a fiatalabbik pedig viszonozta. – Minden rendbe fog jönni.

Csendben ültek egy darabig, aztán Izlandnak egyre jobban mehetnéke volt és fészkelődött, egyre sűrűbben pillogott ki az ablakon; Finnország követte a pillantását, és felderült az arca.

– Várnak, igaz? – kérdezte élénk, csevegő hangon, mire az izlandi elpirult, amiről valahogy feltűnőbbek lettek a szeplői; elkapta a pillantását a facsoport mellett ácsorgó esernyős alakról. – Ó, jártok? Úgy örülök neki, igazán aranyos pár vagytok, jó hogy végre te is találta magadnak valakit. Menj csak, nem tartalak fel. – Jót kuncogott Izland ellenkezésén, aztán a keze után kapott, amikor kiszállt és finoman megszorította. – Kiitos hyvää, Islanti.

Nézte, ahogy a két fiatal találkozik, beszélgetnek egy keveset a facsoport mellett, közös esernyő alatt, majd Hongkong a kezét nyújtotta Izlandnak és bementek az épületbe. Finnország boldog volt, hogy legalább nekik összejött.

~*~

Tino elgondolkozva kavargatta a kávéját, és nézelődött a helyiségben; lassan ez a kis kávézó lett a törzshelyük, minden kis egymásra találásnak a színtere. Valahogy mindig itt kötöttek ki, ha Helsinkiben beszéltek meg találkát.

Már nem is számolta a heteket, amióta nem találkoztak, de egyszerűen nem bírta tovább, látnia kellett Berwaldot. Elszorult a torka arra a gondolatra, hogy esetleg elküldi a fenébe – nem mintha nem érdemelné meg. Annyi ideig játszott vele, kérette magát, mint holmi szűzlány (mintha nem vesztette volna el vele a szüzességét már jó kétszáz éve), aztán az ötvenes években összejöttek, boldogok voltak, de kétezerre valami elromlott, s végül ott tartottak, hogy mindketten máshoz futottak gyávaságukban. Sosem hitte, hogy pont velük megtörténhet.

Míg várakozott, feltűnésmentesen belehallgatott az emberek beszélgetéseiben; ha akarta volna, akár a gondolataikat is hallja, hiszen a hozzá tartoztak, a népe hangját minden ország hallja, ha nagyon figyel, de ezt a képességet sosem szerette használni. Ő neki is mindenféle butaság jutott az eszébe, nem örült volna, ha valaki turkált volna az agyában. Néha viszont kifejezetten jó volt a népe szeretetét érezni, mintha mindannyian egyszerre ölelték volna át.

Mögötte két kamasz éppen a svédekről beszélgetett; a fiúnak meglehetősen fülsértő hangja volt, s a lány az esélytelenek nyugalmával csitította.

– Elegem van ezekből a hülye svédekből! Minek tanuljuk még a nyelvüket is? Van nekem jobb dolgom is, mint rendhagyó igéket magolni, csak mert a tanár meg akar húzni – dühöngött, és Tino elképzelte hozzá, ahogy vadul gesztikulál.

– Css, halkabban, zavarunk másokat. Nyugodj meg légy szíves, menni fog, ha nem hisztizel miatta. Tök olyan az egész, mint az angolban, azt meg tudod, nem? – Szinte már-már jókedvűen mondta ezt, valószínűleg nem először és nem is utoljára hallotta ezeket a mondatokat. Talán titokban nagyon jól szórakozott barátján.

– Persze, te könnyen beszélsz – mordult a másik, de azért csökkentett a hangerején. – Ott van az egész családod gyakorolni, nyáron még át is ugorsz a szomszédba…

– Éppen ezért nem szeretem, amikor így beszélsz róluk.

– Bocs – hunyászkodott meg a fiú –, de tényleg nem sok hasznát látja a többség a svédnek. Igaz itt vannak nem messze, de tudnak angolul, helyette tanulhatnánk valami hasznosabb nyelvet kötelezően, itt vannak például az oroszok, cirka százszor annyian, hozzájuk is ugyanúgy kötődünk és…

– Ha az orosz lenne a kötelező, te ugyanúgy tiltakoznál – nevetett társa, és Finnország szinte látta maga előtt a nyakigláb kamaszt, ahogy durcásan rakja keresztbe a karjait.

Igen, a finn és a svéd nyelv közötti háború talán sosem fog véget érni, de így van ez jól. Mindig kell valami a rendszerbe, amit lehet szidni.

Belekortyolt a kávéjába; pocsék volt hidegen, túlságosan hagyta elhűlni. Azon merengett, hogy rendel egy újat, amikor befutott Svédország. Ahogy meglátta, rögtön kiment minden más a fejéből, s nem tudta levenni róla a pillantását, mohón figyelte minden egyes mozdulatát.

– Sveri… – suttogta köszönés helyet.

A svéd motyogott valamit az anyanyelvén, nem is nézett a szemébe, aztán leült vele szembe, és kínkussba fulladtak.

– Miért nem beszélünk sosem finnül? – bukott ki belőle, pedig nem azért találkoztak, hogy ezt megvitassák. Mindenesetre még mindig jobb volt, mintha csöndben ücsörögtek volna.

– Tudsz svédül – jött a felelet, mire a mögöttük lévő asztalnál felborult egy szék, mert a nem is olyan rég a svédeket szidó fiú felpattant.

– Látod, drágám? Pont erről beszéltem! Még az országunkat is újra magukévá tennék, ha lehetne.

Finnország riadtan rezzent össze, és pillantott hátra a nyakigláb kamaszra, aki barátnőjét maga után rángatva távozott. Elpirult, míg Svédország meglepetten pislogott, és szólásra nyitotta a száját, de végül csak feljebb tolta lecsúszott szemüvegét.

– Ne-ne haragudj, már egy tíz perce erről beszélgettek, hogy minek a svéd, és én nem akartam, hogy halljad esetleg a kirohanását, én nagyon… – hadarta Tino zavartan a félig teli csészéjébe bámulva. Beleöntött még egy adag cukrot, és vadul kavarni kezdte jobb kézzel, meglehetősen ügyetlenül.

– Anteeksi, Tino.

Berwald igenis beszélt finnül, még ha ezt néhányan meg is kérdőjelezték; azért tanult meg annak idején, hogy imponáljon Tinónak, és hiába tűnt néha úgy, hogy elfelejtette, csak nem merte használni, szégyellte az akcentusát, mert párja egyszer nevetett rajta.

– Semmi gond. Csak jól esne néha, ha… – elharapta a mondatot és elpirult.

– Döntöttél, igaz? – kérdezte Berwald izgatottan és előre hajolt. Tino remegősen bólintott és hagyta, hogy a férfi magához húzza a jobb kezét.

– Veled akarok maradni örökre, ha… ha még akarsz engem, és nem taszítottalak el végleg magamtól – elcsuklott a hangja és az ajkába harapott. – Meg tudsz bocsátani?

– Igen. – Az ajkához emelte a finn kezét, és egyenként finom puszit nyomott az ujjaira; párja erre annyira zavarba jött, hogy majdnem elrántotta onnan. – Te nekem?

– Természetesen – ragyogott rá megkönnyebbülten Tino, és az arcára simította a tenyerét, mire a svéd lehunyta a szemét, és elmosolyodott. – Nincs több titkolózás és félrelépés. Soha, soha többet.

Svédország egyetértőn bólintott, és Finnország másik keze után nyúlt; Tino túl későn kapcsolt, nem tudta elhúzni előle, és fájdalmasan felszisszent, amikor a férfi a kézfejéhez ért. Felpattantak a szemei és gyanakodva meredt az ügyetlen kötésre; már előbb is feltűnt neki, hogy a finn a jobbjával játszik a kanállal, holott balkezes. Lassan, gyengéden magához húzta és megfordította, hogy megnézhesse a tenyerét.

– Mit csináltál?

– Reggel megszaladt a kés, ahogy szeltem a kenyeret… Semmiség – motyogta zavartan, de nem erről árulkodott az, hogy olyan erősen harapott az ajkába, hogy a vér is kiserkent. Nem volt hozzászokva a fizikai fájdalomhoz, nem is tűrte olyan jól, mint régen, de azért összeszorította a fogait, ahogy a svéd sorban kinyitotta az ujjait. A kötés félrecsúszott, és látni engedte a tenyere közepén vöröslő csúnya, duzzadt vágást. Nem volt túl szép látvány, talán elrontott valamit, amikor lefertőtlenítette. Alig bírta mozgatni tőle az ujjait.

– De miért nem gyógyult be rögtön?

– Nem tudom, fogalmam sincs! Biztos csak lelassult a regenerációm az utóbbi időben, majd rendbe jön. – Vissza akarta rántani magához a kezét, mert a seb újra lüktetni kezdett a fájdalomtól, de párja nem hagyta. – Jézusom, ne nézz így rám, Sveri, megijesztesz… nincsen semmi gond, ez csak… ez csak egy kis gyengeség, nem is csoda a történtek után.

– Nem – suttogta Svédország. – Nem az. 

Ha emlékeztek még rá, a második fejezetben Ivan dudorászott valamit: a Never let you go volt az Dima Bilantól, mert nekem nagyon RusFin a szövege.  2006-ban ezzel a dallal indult Oroszország az Eurovíziós Dalfesztiválon, a második helyezést érte el. Kija kérte, hogy valaki hallgasson Remember yesterdayt a Hammerfalltól; szintén egy olyan dal, ami nagyon illik a sztorihoz. :)

Kiitos hyvää, Islanti. - Köszönöm, Izland. 

Anteeksi. - Bocsánat.