Bonheur éphémère 2

Annyira be akartam fejezni az Emlékképeket, hogy teljesen félre is tettem ezt a fordítást... Nem tudom hogy vagytok vele, de nekem kell is hozzá egy hangulat. Na de most itt van a második fejezet, igyekszem a következővel nem ennyire megvárakoztatni benneteket~
És köszönöm a segítséget Lejlának, nélküle soha nem találom ki, hogyan hívják magyarul azt, amit Francis Matt orrára ragasztott. :D Kijával igyekeztünk a szééép, germán szerkezeteket kigyomlálni belőle... remélem, hogy sikerült. :))

Hol van Európa?

– Olyan szép hajad van, Mathieu – dorombolta Francis, és rövid copfba fogta a tincseket. Mathieu nem válaszolt, csak csenden ült, és becsületesen tartotta az ölében a medvéjét. – Így ni. – Francis összekötötte a nyakán egy szalaggal a copfot és masnit kötött. – Nagyon csinos vagy, Mathieu.

– Jean-Claude is kaphat egy masnit? – kérdezte és odatartotta Francisnak a macit. Francis nevetett, és átvette a plüssállatot.

– Természetesen. Ha szeretnéd, petit prince…

Egy másik szalagért nyújt, és egy masnit kötött a medve nyakába, míg Mathieu szótlanul figyelte.

– A te copfod sokkal szebben néz ki, François.

– Ugyan már – intette le Francis. – Ha megnő a hajad, akkor majd ugyanolyan lesz, mint az enyém.

– Megtanítod, hogyan kell masnit kötni?

Francis felnevetett. – Ó, Mathieu… tegnapelőttig azzal voltunk még elfoglalva, hogy megtanulj írni és olvasni, és most megint el akarsz kezdeni tanulni?

Mathieu megrántotta a vállát, és magához szorította a macit.

– Még gyerek vagy, Mathieu. Inkább játszanod kellene, mint folyton csak tanulni.

– Játszunk valamit? – kérdezte halkan.

– Miért ne? Mit szeretnél?

– Nem tudom.

Francis elgondolkozott egy pillanatra. – Menjünk ki – mondta aztán. – Még van időnk vacsoráig, és a friss levegőn megjön az étvágya az embernek.

Mathieu bólintott és lecsusszant a székéről. Francis ügyelt rá, hogy a legvastagabb kabátját és sálját vegye fel, mielőtt kimennének. Az ősz hideg volt, még ha derült és napos is. Néha vágyakozott hazája enyhe klímája után, de az idő nagy részében Mathieu elterelte erről a figyelmét.

– Nézd csak! – mondta Mathieu, míg védelmet keresve kapott Francis keze után, és felmutatott az égre. – Mi az?

Francis felemelte a fejét. Először azt hitte, hogy levelek kavarognak a levegőben rettentően gyorsan pörögve önmaguk körül. Lehajolt, felvett egyet az állítólagos levelek közül, és odanyújtotta Mathieu sima tenyerére. Két keskeny, egymástól elálló fele volt.

– Mi ez, François?

– Ezek a juharfákról lehulló magvak. Különlegesen vannak felépítve, hogy maguk körül foroghassanak, és lehetőleg minél messzebb repüljenek.

– Melyik a juhar?

Francis körbenézett, és egy pár lépésre álló fára mutatott. – Az ott.

Mathieu hátravetette a fejét, és felnézett a sok ágra, a ragyogóan piros levelekre.

– Szeretem ezt a fát – motyogta.

– Szép, igaz? – értett egyet Francis. – De a juhar másra is jó.

– Szirupot csinálni belőle?

– Igen, természetesen arra is. De még valamire… nézz csak ide! – mondta Francis, és a kezeibe vette a propellert. Szétválasztotta a közepén, kinyitotta az egyik oldalt a körmével, és ráragasztotta a kis szarvat Mathieu orrára.

– Mi ez? – kérdezte félősen és a levélre kancsalított.

– Na igen… a gyerekek boszorkányorrnak hívják.

– Tüntesd el – motyogta Mathieu, és megpróbált a saját orra elől visszahőkölni. Francis nevetett és lecsípte a levélkét.

– Ez semmi olyasmi, amitől félned kellene, Mathieu.

– Sokkal jobban tetszenek, ha repülnek – magyarázta halkan Mathieu és felnézett az égre, ahol még mindig pár kicsi propeller rezgett a levegőben. – Szeretnék én is repülni.

– Nos, petit prince – mondta nevetve Francis. – Attól félek, ez olyasmi, amit nem tudok neked megtanítani.

*

Arthur az új háza mögötti padon ült. Rengeteg lakhelye volt az angliai birtoka mellett, az egész világban szétszórva, és ebben a házban Alfredot szállásolta el. Eleinte egy ilyen kicsi fiú számára nevetségesen nagynak tűnt, de Alfred olyan gyorsan nőtt, hogy az már majdnem ijesztő volt.

– Arthur, Arthur, nézd csak!

A hangos, érthetetlen beszédre felkapta a fejét. Alfred rohant felé a réten egy bottal a kezében.

– Nézd csak, mit találtam!

– Nagyszerű, Alfred – mondta türelmesen Arthur és megsimogatta a fejét. Alfred szélesen rávigyorgott, és a nyelvével játszott a fogak közötti lyukon, ahol egy felső metszőfoga hiányzott. Mióta elvesztette a tejfogait, a kiejtése eléggé érthetetlen lett. A hangerejével próbálta ezt pótolni.

– És most mit csinálsz azzal a bottal?

– Ez nem bot! – magyarázta nyomatékosan Alfred. – Ez olyan puska, mint amilyen neked is van. Látod? Peng!

A jobb vállára emelte a botot, lehunyta egyik szemét, és meghúzott egy képzelt ravaszt. – Peng, peng! Bivalyra akarok vadászni, Arthur!

– Azt nem fogsz – mondta szigorúan Arthur. – Pontosan tudod, hogy csordától távol kell tartanod magad. Veszélyes közel menni hozzájuk. A végén még széttaposnak téged.

– Engem aztán nem! – intette le Alfred, és leeresztette a botot. – Mit csinálsz tulajdonképpen, Arthur?

– Mire gondolsz? – kérdezte ártatlanul.

– Ne tegyél már így! Előbb még a kezedben volt valami, és aztán a kabátod alá csúsztattad.

Arthur felvonta a szemöldökét és érezte, ahogy a kicsi, kemény tárgy nyomja a kabát alatt az oldalát. – Biztosan tévedtél.

– Jaja, Arthie – mondta szarkasztikusan Alfred, de aztán már el is vesztette az érdeklődését a titkolózás iránt. – Játszunk valamit együtt?

– Hogyhogy nem játszol tovább a puskáddal? – kérdezte Arthur.

– Teljesen egyedül? Az unalmas! Játssz velem, Arthur!

– Most dolgom van.

– Micsoda, Arthur, micsoda?

Arthur sóhajtott és felállt. – Jól van – mondta és mosolygott. – Mit akarsz játszani?

– Egy seriff vagyok – magyarázta izgatottan Alfred –, és van egy puskám, és te egy bankrabló vagy, aki pont most támadott meg egy bankot…

– De ha seriff vagy, kell neked egy csillag.

– Ó, természetesen! – kiáltotta Alfred és ledobta a botot. – Gyorsan hozom! Maradj itt, mindjárt itt vagyok újra!

Felugrált a hátsó ajtóhoz a lépcsőfokokon, és eltűnt a ház belsejében. Amint nem látta, Arthur a kabátja alá nyúlt, és elővett egy körülbelül öklömnyi nagyságú fafigurát. Egy még nem teljesen kész, faragott ló volt. Gondosan lefújt róla pár forgácsot, és egy kis fadobozba tette a pad alá. Nem volt megelégedve a faragásával, de fáradozott rajta, lassan újra gyakorlott lett benne. Megdöbbentő, mennyire megváltoztak a szokásai, mióta Alfred ott volt neki.

*

Az első történet

François nemrég megtanított engem olvasni és írni. Szép az írásom, mondja, de az írás olyan lassan megy. Akartam valamit olvasni, és megnéztem magamnak a könyveket, amik a polcán vannak. Nincs olyan sok. Egyet kivettem közülük és felütöttem, és képek voltak benne. Nem gondoltam volna, hogy François képeskönyveket olvas, mert azok a gyerekeknek vannak. De ezek furcsa képek voltak, nem tudtam pontosan felismerni, mik akartak lenni. Férfiak és nők voltak, de a rajzoló bizonyára nem volt olyan ügyes, mert elfelejtette a ruhákat. Talán azokat nem tudta olyan jól rajzolni. Az persze nem olyan szörnyű, ruhákat én se tudok olyan jól.

Mielőtt még tovább lapozhattam volna a könyvben, feltűnt François.

– Mathieu – szólt, és kicsit meglepettnek nézett ki. – Mit csinálsz ott?

– Szeretnék valamit olvasni.

– Ez nem neked való könyv – jelentette ki jóindulatúan François, elvette a könyvet tőlem, és visszatette a polcra. – Keressek neked egy könyvet, amit olvashatsz?

– Igen, kérlek.

Keresett és keresett, és hirtelen egy biblia volt a kezében.

– Ezt olvashatod, Mathieu.

– Mást nem?

– A többi könyv még nem neked való.

Voltaképpen nem egy biblia volt az, amit elképzeltem magamnak, de nem akartam semmit sem mondani François-nak, mert jót szeretett volna. Tehát elkezdtem olvasni, de aztán meguntam, így átugrottan egy részt, aztán jött valami érdekesebb két angyalról, és azt olvastam.

Éppen aludni tértek volna, aztán jött minden férfi Szodomából, öregek és fiatalok, és körbevették a házat. „Lót, Lót” kiabálták. „Hol vannak a férfiak, akik ma este hozzád jöttek? Add ki őket, meg akarunk velük ismerkedni!”

A legutolsó részt nem értettem, szóval megkérdeztem François-t.

– François? Mit akarnak?

François felvonta a szemöldökét, és elolvasta a vállam fölött az oldalt, és aztán becsapta a könyvet, és visszarakta a polcra.

– Elmagyarázom neked később – mondta. – Talán.

– Talán? Hogy megy ez a kapcsolattal?

Rám kacsintott. – Egy napon rá fogsz jönni, de most még túl kicsi vagy. Túl kicsi.

– Szeretném tovább olvasni – mondtam egészen halkan.

– Azt hiszem, ez a könyv sem való neked.

– Akkor mit csináljak?

François félrebiccentette a fejét, aztán mégis eszébe jutott valami – Adok neked egy könyvet – mondta és mosolygott. – Aztán leírhatod a saját történeteidet, petit prince. Mit szólsz?

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

– Menni fog.

Azt hiszem, igaza volt. François odaadta nekem a könyvet és én írtam. Ez itt az első történet. Ahhoz képest, hogy ez az első, úgy gondolom, nem is olyan rossz. 

*

– Megvagy, Arthur! – kiáltotta Alfred, és felé hadonászott a bottal. – Add meg magad vagy lövök!

– Jól van – mondta Arthur és felemelte a kezeit. – Megadom magam, seriff.

– Notehát. – Elégedetten ment oda hozzá. – Alfred seriff ismét kiemelkedő munkát nyújtott, és megmentette a világot a gonosz gazembertől… ááá!

Arthur kivette a kezéből a botot, félrehajította és nyögve felemelte Alfredot.

– Riadó! – ordította Alfred, és karjaival vezényelt. – Riadó! A hősünket legyűrték!

– A seriff alattomos csalók kezeibe került – magyarázta Arthur vigyorogva, és az ajtó felé hordozta Alfredet. – És most már szörnyen késő van, és enni kell, majd ágyba bújni.

– Nem akarok lefeküdni!

– Holnap majd meglátjuk, hogyan szabadul ki hősiesen Alfred seriff álnok elrablója fogságából.

– Ez tetszik – jegyezte meg Alfred, és mindjárt sokkal elégedettebbnek tűnt. Arthur mosolygott, kinyitotta az ajtót és bevitte. Nem mindig volt ilyen egyszerű meggyőzni őt, hogy mára vége a napnak.  

Arthur leültette a fiút a konyhában egy székre, és a tűzhely felé fordult. – Nagyon éhes vagy?

– Azon tűnődöm, hogyan fogok kiszabadulni – mondta Alfred anélkül, hogy figyelt volna rá. – Egy nagyon okos tervet fogok kitalálni, és aztán nagy hős leszek! – Elégedetten vigyorgott.

– Hát persze – mormolta Arthur szórakozottan, míg kenyeret és sajtot vett elő a szekrényből.

– Ó, alig várom a holnapot!

– Most viszont eszel először – jelentette ki határozottan Arthur. – A hősöknek enniük kell, hogy nagyok és erősek legyenek.

– Oké, Arthie…

– És utána le kell feküdnöd, hogy holnapra jól kipihend magad.

– Igenis, anyu – vigyorgott Alfred.

– Ha még egyszer anyunak hívsz, te hálátlan kölyök… – tette hozzá Arthur szigorúságot tettetve, de mosolygott. 

*

– François? – szólította meg Mathieu, és az álláig húzta a takarót.

– Igen?

– Valamit kérdeznem kell tőled.

Francis felhúzta a szemöldökét és mosolygott. – Mit, Mathieu?

– Elutazunk egyszer Franciaországba?

– Hogyhogy?

– Mindig annyit mesélsz róla… – válaszolta halkan Mathieu. – Úgy tűnik, nagyon szereted.

– Ó, oui – mondta Francis és nevetett.

Mathieu félredöntötte a fejét. – Hol van Franciaország?

– Európában.

– Hol van Európa?

– Ha a hajóval elég messze utazol a tengeren abba az irányba, amerre a nap felkel, Európába jutsz.

– Elutazunk egyszer oda? – kérdezte Mathieu.

– Az egy hosszú és veszélyes utazás, Mathieu. Még túl kicsi vagy hozzá. És különben is… itt a helyed. Te ide tartozol.

– De te Európához tartozol, nem? – érdeklődött halkan Mathieu. – Vissza akarsz menni, ugye? Nemsokára.

Francis lenézett rá és sóhajtott.

– Hogy lehet az, hogy semmit sem lehet előled elhallgatni, Mathieu?

– Tehát így van? – kérdezte.

– Igen, így van. Hamarosan visszamegyek Franciaországba. Sok dolgot rendbe kell hozni.

– Magaddal viszel?

– De Mathieu… Már mondtam, hogy a te helyed itt van.

Mathieu boldogtalanul nézett rá, és Francis megsimogatta a fejét. – Ugyan már, petit prince. Visszajövök. Elég nagy vagy, hogy egy kicsit gondoskodj magadról, ugye?

– De tényleg visszajössz?

– Természetes, hogy visszajövök – ígérte Francis. – És addig is boldogulsz. Már nagy fiú vagy, nem igaz?

– Oui – motyogta Mathieu.

– Jól van – mondta Francis és mosolygott. – Tégy róla, hogy Francis bátyád büszke lehessen rád.

*

– Alfred! – kiáltott be a házba Arthur, de senki sem felelt. Sehol semmi nem mozdult. Homlokát ráncolva lépett a nappaliba, de ott sem látott senkit.

– Alfred, gyere elő! Vége van a játéknak. Egy hős vagy, sikerült megszöknöd. Most már gyere elő, fontos dolgot kell mondanom. Alfred!

Ismét nem kapott választ. Jól van, gondolta sóhajtva Arthur. Akkor tovább kell játszania a játékot, míg meg nem találja Alfredot. Elgondolkozva nézett körül és észrevette, hogy az ablaknál a függöny lágyan mozog. Odament és egy rántással elhúzta az anyagot.

– Meg vagy!

– Peng! – kiáltotta Alfred, és egy bottal hadonászott Arthur felé. – Peng! Eltaláltalak! Most el kell esned.

– Később – mondta komolyan. – Valamit mondanom kell, Alfred.

– Mégis mit? – kérdezte Alfred és vigyorgott. – Ha meg akarod magad adni, akkor…

– Nem, nem akarom. – Arthur megragadta a vállát, a kanapé felé tolta és leült ő is mellé. – Valamit mesélnem kell neked.

– Mit?

– Ma este hazautazom.

Alfred vigyora csak lassan tűnt el az arcáról. – Micsoda… hogyhogy?

– Már rég vissza kellett volna mennem – mondta Arthur és kerülte a tekintetét.

– Miért csak most mondod ezt? – kérdezte Alfred gyámoltalanul. – Ma este… akkor még van pár óránk!

– Nem akartam elrontani a kedvedet – motyogta, de még mindig nem tudott ránézni. – Hamar… hamarosan vissza fogok jönni, Alfred. Hős vagy, ugye?

– De… – kezdte volna, ám Arthur felállt.

– Ha elmentem, megnézheted azt a ládát a ház mögötti pad alatt – mondta. – Van ott egy meglepetés számodra. De csak akkor, amikor már…

– Egy meglepetés? – kérdezte Alfred és felugrott. – Milyen meglepetés? Meg akarom…

– Nem, most nem fogod megnézni – jelentette ki szigorúan Arthur, és karjánál fogva visszatartotta. – Amint elmentem, már mondtam.

– Ó, Arthur… – mormogta Alfred és felpislogott rá, aztán hirtelen átölelte a lábait. – Gyere vissza hamar – mondta.

– Természetesen úgy lesz – mondta megnyugtatóan és megsimogatta a fejét. Nem fog sokáig távol maradni. Addig is játszhat Alfred a falovacskákkal, amiket tegnap este még készre faragott.

(Az idézet a közepén a Bibliából származik: Szodoma és Gomora története.)