Vallomás

Ez a szösz már régóta itt csücsül a gépemen, csak valahogy nem került fel, mert kis butuska, de kivételesen még én is szeretem~

– Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – A feje fölé emelte és összedörgölte az orrukat a kutyával, mire az boldogan végignyalt az arcán. Finnország prüszkölve felnevetett. – Jaj, te!

Hanatamago lelkesen csóválta a farkát, ugatott és addig ficergett Tino kezeiben, mígnem a fiú leeresztette a mellkasára.

A finn a frissen sarjadt, zöldellő fűben feküdt, és élvezte a koranyárias napsütést. Szokása volt a kiskutyával beszélgetni, mert Hanatamagónak mindig mindenhez volt valami hozzászólni valója, véleménye, még ha nem is értették egymás nyelvét (nem úgy, mint Svédországgal – a közös nyelv itt megvolt, de ó, mennyit szenvedett, mire szóra tudta bírni, és akkor is csak tőmondatokat volt képes kipréselni magából… ijesztő volt, vajon mi tehet valakit ilyen szótlanná?). Mint ahogy most is; szemrehányóan ugatta meg Tinót.

– Azt mondod, hogy ezt Svédországnak kellene mondanom? Felesleges, ő úgy sem viszonozza – mondta elpirulva. Elmerengve nézett fel a tisztakék égre, és a feje alá rakta a kezeit. Aztán felnevetett, mert Hanatamago újabb rohamost indított az arca ellen; a hangját messze vitte a lágy szél, és Svédország ellépett a nyitott ablaktól. Már eleget hallott.