Salmiakki

Oké, eredetileg ma az Emlékképeket akartam befejezni, csak aztán Lejla megjegyezte, hogy még nem látott önző Tinót, legfeljebb csak ha a szalmiakkijáról van szó, szóval megírtam ezt a szavaira. Örüljetek, van új szösz. xD

Tino igenis tudott önző lenni, még ha ezt kevesen is tudták róla. Mindenki kedvesnek, előzékenynek és bőkezűnek látta, de Eduard ismerte a másik oldalát is. Hogyne ismerte volna, hiszen a legjobb barátok voltak már időtlen idők óta.

A finnen kívül csak egy olyan ország akadt, aki önként és dalolva megette a szalmiakkit: Észtország. Talán a furcsa ízlésük miatt voltak ennyire összetartóak, ki tudja, mindenesetre a fiatalabbik is kétpofával zabálta a különös édességet, ha úgy adódott. És tegnap éjszaka történetesen úgy adódott.

Eduard vakon tapogatózott reggel a szemüvege után, de nem találta meg az éjjeliszekrényen. Így hát kibotorkált az ebédlőbe, ahol is Tino már az asztalnál ücsörgött, és békésen kortyolgatta a reggeli kávéja mellé a kakaóját egy finn zászlós bögréből. A fején ott csücsült az észt szemüvege, az asztal közepén pedig ott árválkodott három szalmiakkis doboz tökéletesen üresen.

Ó, a fenébe, el kellett volna tüntetnie a nassolás nyomait! Persze neki nem azon járt az esze… Tino még csodálkozott is éjjel, hogy mitől ilyen élénk, hát most megkapta a választ.

A finn sandán rámosolygott, amint észrevette, majd felállt és odament hozzá. Vádlón megbökdöste a mellkasát.

– Te voltál az az éjjeli manó, aki megdézsmálta a vésztartalékomat, igaz? Amennyiben jót akarsz magadnak, most szépen leszaladsz a boltba és hozol – fuvolázta ártatlanul. Észtország szenvedve felnyögött; semmi kedve sem volt rohangálni így korán reggel (kilenc óra volt igazából, nem is értette, Finnország hogy ébredt fel előbb), de egy nyűgös Tino nem sok jót ígért.

– Igenis, te szalmiakkitündér – szalutált, mire Finnország felnevetett, és megnyomta az orrát.

– Ha sietsz, még kaphatsz jó reggelt puszit.