Emlékképek 10

Fluff~
Azért remélem, hogy nem túl tömény, elég hosszú, de fluuuuff~ *le lehet ütni* SuFinék meg tovább bénáznak.
Általában nem szoktam egy-egy fejezetet külön valakinek ajánlani, de most megteszem: Tinnek sok szeretettel~

– Ti felnőttek olyan bénák vagytok – csámcsogta Sealand. Megint teli szájjal beszélt, ez egy olyan rossz szokás volt, amiről nagyon nehezen akart leszokni, így most mindenfelé répadarabok röpködtek. Tino más rágcsálnivalót nem volt hajlandó neki adni, és Berwald szíve sem enyhült meg. Azért a következő mondat előtt már lenyelte a falatot. – Már mint Norvégia és Dánia is olyan nehezen jönnek ki egymással, most meg ti is olyan furcsák vagytok a Pappával…

– Igen, igazad van… – motyogta zavartan, és felnézett a laptopon való pötyögésből. Éppen országa pénzügyeit próbálta átnézni; fele akkora hangerővel sem beszélt, mint Peter. – Én nagyon szeretnék nem fura lenni Berwalddal, de… így nem megy.

– Mindent agyonbonyolítotok. Tehát bénák vagytok – bólintott Sealand, mire másik apja átszólt a konyhából, hogy ne fárassza Tinót. A finn csak halkan felnevetett; remélte, hogy Berwald nem hallotta, amit az imént mondott, mert az igencsak kínos lenne.

A konyha egyértelműen Svédország felségterülete volt – nem nagyon engedte be oda a finnt, míg főzőcskézett, és ezt ő nem is annyira bánta miután látta, hogyan bánik a hozzávalókkal. Most éppen kint ücsörögtek a fiukkal a nappaliban és várták, hogy kész legyen az ebéd.

– Délután megnézhetnénk valamit – vetette fel Peter később, amikor már mind az ebédlőasztal körül ültek. – Amerika múltkor adott egy csomó most futó filmet, de egyedül nem olyan izgalmasak, és a Thort is odaadta, arra gondoltam, hogy azt mindenképpen veletek nézem meg, elvégre a ti istenetek volt.

– Biztosan a többiek szívesen megnéznék – mosolygott Tino. Miért is ne? Egész jó programnak tűnik estére. Arra már nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa Petert: az övé ugyan nem volt, mert őt csak befogadták. Felesleges, a Kalevala úgy sem kötné le.

Így történt, hogy kora estére összecsődítették az északi bagázst egy rögtönzött pizsamapartira. Kihúzták a kanapét, megpróbáltak felzsúfolódni rá mind a hatan, aztán Izland és Norvégia egy-egy fotelbe menekültek, mert Dánia könyöke szúrós volt. Christensen igen lelkesnek tűnt.

– Egész jó ötletei vannak ennek a gyereknek – kócolta össze Peter haját büszkén. – Kíváncsi vagyok, milyen filmet csinált rólunk Alfred, de Nor nem akarta velem megnézni.

Az említett felhorkant.

– Abból nem sül ki sok jó, ha valaki belekutyul a mitológiánkba – vélte, de azért elmart egy pattogatott kukoricás tálat a dohányzóasztalról, amit a svéd megpakolt mindenféle nassolnivalóval. Tino a részéről maradt a szalmiakkinál.

– Ugyan már, egy kicsit nosztalgiázunk legalább, talán Finnie-nek is jót fog tenni. – Rávigyorgott Tinóra, aki bizonytalanul viszonozta. – Svédország, siessél már, lemegy a nap!

Történetesen már úgy másfél órája koromsötét volt odakint. Berwald belökte a dvd-t a helyére, elindította a filmet, és maximális hangerőre csavarta a hangszórókat, majd helyet foglalt Tino és Peter között.

A finnek az első fél órában nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a filmet nem neki találták ki. Az értelmetlennek tűnő verekedés egyszerűen nem az ő műfaja volt. Eleinte kedvelte Lokit, még ő tűnt a legnormálisabb szereplőnek az egészben, aztán neki is egyre logikátlanabbak lettek a lépései, így Tino elvesztette az érdeklődését az egész iránt, és a feje lassan Berwald vállára bukott, akin szokás szerint nem igazán látszottak érzelmek.

Christensen kétségtelenül nagyon élvezte a filmet, mert együtt üvöltött a csatakiáltásokkal, és bőszen rázta az öklét Loki felé. Lukas a biztonság kedvéért kivette a kezéből a popcornos tálat, amiből szemezgetett, nehogy beterítse vele vendéglátóik szőnyegét; ő is egészen érdeklődőnek látszott. Sigurđur viszont csak unottan majszolt mindennemű édeset és sósat, ami csak kartávolságon belül talált, de gondoskodó bátyja megfosztotta őt tőlük mondván, hogy még elrontja a gyomrát, ha mindent összeeszik. És ha már annyira felnőttnek érzi magát, igazán mutathatna jó példát Sealandnek, és ne zabáljon. Izland erre csak duzzogott, és tüntetően nem nézett rá lundája mögül.

Tino csak azért nem tudott elszunyókálni, mert a filmben végig mindenki kiabált, mint a fába szorult féreg. Megpróbálta nem annyira feltűnően párnának használni párja vállát, és majdnem felpattant ültéből, amikor Berwald karját érezte magán, de aztán engedelmesen simult az ölelésbe – úgy sem figyelt rájuk senki, és igazán viszonozhatná már az ügyetlen közeledési kísérleteket. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor felgördült a stáblista. Izland macskásan nyújtózott, felállt és elsompolygott a konyha irányába, mielőtt Norvégia megállíthatta volna.

– Na, hogy tetszett? – kérdezte Dánia csillogó szemekkel, míg fürgén felpattant, hogy lekapcsolja a dvd-lejátszót. Sealand rögtön elkezdte sorolni a kedvenc jeleneteit, a norvég pedig villanyt kapcsolt, hogy ne üljenek sötétségben. Christensen felajzottsága általánosam unott arckifejezésekben tükröződött vissza testvérein.

– Elmegy – mondta ki a maga ítéletét Svédország. Ennél több hozzáfűznivalója nemigen volt, mert összeszedte az üres tálakat, és miután visszanyomta a kanapéra a felállni készülő feleségét, hogy igazán nincs szüksége segítségre, maradjon csak nyugton, kikommandózott ő is a konyhába.

– Teljesen kiforgatta a mitológiánkat.

– Részletkérdés – legyintett Dánia. Egy kicsit lelombozta, hogy kis családja nem élvezte annyira Alfred alkotását, mint ő, de ezt igyekezett nem mutatni.

– Különben meg mióta vannak kínaiak az északi mitológiában? – tette fel az őt legjobban foglalkoztató kérdést a nagy doboz málnás-vaníliás jégkrémmel visszatérő Sigurđur. Így, a tél közeledtével csúcsosodott ki heveny édességfüggősége.

– Jaj, Ice, ne legyél már ilyen rasszista, csak mert neked nem jött össze a dolog Hong…

– Nem vagyok az – emelte meg kissé a hangját, pedig Tino kíváncsi volt, kivel nem jöttek össze a legfiatalabb skandináv dolgai –, egyszerűen csak nem kötött le a történet, és inkább az apróbb részletekre figyeltem. A díszlettel feltűnően el akarták vonni a figyelmemet.

– Nekem nagyon tetszettek a díszletek és a jelmezek – szúrta közbe Tino; úgy érezte, ezt a részét a filmnek meg kell védenie. – Inkább Loki zavart.

– Ja, ő engem is rendszeresen irritál – bólogatott a dán. – Egyszerűen annyira…

– Elrontották a karakterét – fejezte be a mondatot a finn, mire Christensen felhúzta a szemöldökét. – Eredetileg ő a legrafináltabb, legéleseszűbb isten, nem? Erre kaptunk valakit, akinek a cselekvései egyre logikátlanabbak lesznek a történet előrehaladtával, mert ő a főgonosz.

Dánia kénytelen volt elismerni, hogy valahol igaza van a finnugornak, de még ez sem igazán tudta lelohasztani a film iránt fellobbant szerelmét.

– De attól még jó volt, nem?

– Elment – vont vállat Tino észre sem véve, hogy férjét ismétli. Christensen megint vigyorgott, és furcsán felcsillantak a szemei.

– Jól van, tudjuk, hogy te úgy is mindig az Ármányos pártján állsz, téged is úgy találtunk.

– Engem? Biztos nem, rosszul emlékszel.

– Dede. – Bezsebelhetett egy szúrós pillantást Norvégiától, mire felnevetett és Finnország hajába borzolt. – Nyugi, csak húzom az agyad, mint mindig. Nem is találtunk, mert Svédország kajtatott a szoknyád után.

Tino erre rögtön rá akarta vágni, hogy nem is hordott szoknyát, aztán meggondolta magát; furcsa korok voltak azok, a fene tudja. És különben is, nyűgös volt a könnyed vitákhoz a dánnal. Berwald közben visszatért, és megpróbálta meggyőzni Petert, hogy késő van, és ilyenkor neki már ágyban a helye. A kisfiú eddig lelkesen hallgatta a felnőttek beszélgetését, s hol Christensennek, hol fiatalabbik apjának szurkolt.

– Álmos vagy – duruzsolta a fülébe, mire fia keresztbe fonta a karjait, és farkasszemet nézett vele.

– Nem – mondta, de nem tudott elnyomni egy ásítást. Lukas is szuggerálni kezdte.

– Dehogynem.

Nem volt többé helye az ellenkezésnek; Sealandet ott helyben elnyomta az álom, fogadott apja pedig felkapta és bevitte a szobájába.

– Hé, ez csalás volt! – kiabált utánuk Christensen. Lukas lemondóan sóhajtott és megcsóválta a fejét, Tino pedig nevetett rajtuk, amikor rájött, hogy a norvég keze is benne volt abban, hogy a kisfiú olyan hirtelen elaludt. Izland felköhögött, és összébb húzta magát a fotelben, mire Norvégia rámeredt, és kikapta a félig üres jégkrémes dobozt a kezéből.

– Hányszor mondjam el, hogy ne edd ki Svédországot a vagyonából? Attól még, hogy vendégségben vagy… és így is folyton beteg vagy.

– Én… – Bocsánatkérően pislogott Tinóra, aki csak könnyedén legyintett egyet, hogy rá se rántson. Felállt és elment visszatenni a fagyasztóba azt, ami megmaradt, és aznap már nem is került bátyja szeme elé. Christensen is lefekvéshez készülődött; könnyű puszit nyomott Lukas arcára, amit a férfi szemét lehunyva tűrt, majd közölte vele, hogy várja a vendégszobában, és miután Tinónak is adott egyet, hagyta magát a fürdőszoba irányába eltájolni. A norvég és a finn kettesben maradtak, ez utóbbi megszeppenten nézett a dán után.

– Na add a kezed!

Tinónak elkerekedtek a szemei, és riadtan szorította magához a kért testrészt; még élénken rémlett neki a múltkori vágás.

– Nyugi, most nem bántalak. – Odalépett hozzá, magához ragadta a kezét, és a lámpa alá vonszolta zsákmányát, hogy figyelmesen megvizsgálhassa a tenyerét, talán a vonalakat nézte annyira.

– Nem is tudtam, hogy értesz a tenyérjósláshoz – mondta csevegő hangon Tino. – Mit látsz?

– Érteni éppenséggel értek hozzá, de annyit elárulok, hogy a jóslás áltudomány, és az ember tenyere csak a legritkább esetben mutatja tisztán a jövőt, megbízhatatlan. – Végighúzta a mutatóujját a finn életvonalán és hümmögött.

– De mit mond? – erősködött.

– Csak a szokásosat. – Norvégia elégedettnek tűnt az eredménnyel, mert szépen sorjában behajtotta Tino ujjait, egy picit megszorította a kezét, aztán elengedte. – Fejfájás, furcsa álmok? Továbbra is rendben behegednek rögtön a sebeid?

– Igen, igen – motyogta. Hazudott volna, ha azt mondja, nem csalódott, amiért nem mondott neki semmit a norvég arról, hogy mit látott a vonalakban és mit keresett annyira közöttük, de talán jobb volt így. – Ez a gyors regeneráció is valami országos dolog?

Norvégia bólintott.

– Régóta megvan az a gyűrű?

Tino zavartan a kezére nézett. – Gondolom… Ivan azt mondta, hogy vele közös, de gondolom Berwaldtól kaptam igazából… – Norvégia már elfordult tőle, amikor eszébe jutott valami. – Lukas… mi fog történni, ha nem jönnek vissza az emlékeim? – bökte ki azt a kérdést, ami már egy jó ideje gyötörte; a svédtől nem merte megkérdezni, és a norvég érdeklődése a frászt hozta rá.

– Te csak azzal foglalkozz, hogy minél hamarabb megtaláld őket.

– Lehet, hogy ha…

– Nem tudom – köszörülte meg a torkát, hogy végre a másikba fojtsa a szót. – Jó éjszakát, Finnország.

~*~

Dánia tényleg úgy tervezte, hogy rögtön elmegy fürdeni, de aztán elhaladt Sealand szobája mellett és megállt; nézte, ahogy Svédország jól betakargatja a kisfiút, nehogy megfázzon alvás közben. Aztán persze egymásba botlottak az ajtóban.

– Milyen gondos apuka lett belőled így a sokszázadik évre – vigyorgott rá, amit a svéd csak egy fáradt szemvillanással viszonzott. Christensen fegyelmezte egy kicsit az arcát. – Hogy haladtok Finnországgal?

Berwald megrántotta a vállát; haladtak meg nem is, Tino legalább már nem rezzent össze annyira, ha hozzáért, de most is annyira megfeszült, amikor átölelte… A dán már a hallgatásából is kiválóan tudott olvasni és nemtetszése jeléül hümmögött.

– Azt elmondtad neki, hogy mi volt Oroszországgal? – Fejrázást kapott válaszul. – Pedig az kellemetlenebb lesz, ha ő jön rá. Legalább már megcsókoltad azóta?

– Nem.

– Nem-e? Elfelejtetted tán, és meg kell mutatnom, hogyan kell? – mosolyodott el ravaszkásan, mire kapott egy szeretetteljes legyintést a tarkójára.

– Meg ne próbáld – morogta Svédország, de azért egy halvány mosolyt nem tudott elnyomni.

– Ha gondoljátok, vigyázhatunk holnap Sea-re kicsi Norral. De aztán jót ne halljak rólatok!

Ugyanúgy összeborzolta búcsúzólag Svédország menthetetlenül kócos haját, mint ahogy azt Finnországgal tette, merő véletlenből a felső ajkára adott puszit, mert a másik belefordult, majd dudorászva elment zuhanyozni.

~*~

– Egy kicsit átjössz hozzánk, mit szólsz? – ragyogott másnap délelőtt Sealandre a dán, amikor indulni készülődtek. A kisfiú felvonta a szemöldökét, és ekkor kísértetiesen hasonlított Angliára.

– Alig voltam Isäval és a Pappával és máris elraboltok… – öltötte rá a nyelvét, mire Christensen színpadiasan megforgatta a szemeit.

– Estére itthon lesz, Mr. Kirkland, áll az alku?

– Áll, csak ne hívj így! – csapott az idősebbik tenyerébe, aztán jutott csak eszébe, hogy talán a szüleitől is engedélyt kellene kérnie. Berwald már alapból tudott a dologról, és Tinónak sem volt semmi ellenvetése, így a másik három skandináv vitte magukkal fogadott fiukat, ők pedig megint kettesben maradtak.

Tino arra gondolt, hogy valami könnyed regényt fog olvasni, amiben szó sem esik politikáról, pénzügyekről vagy történelemről, mert ezekből most egy jó időre elege lett. Végül miután áttúrta az egyik könyvespolcot a sok közül kikötött egy pszichológiakönyvnél, és szörnyedve olvasott mindenféle elmebajról, aztán körülbelül húsz oldal után észrevette, hogy érdekli a téma, és még érti is a szakszöveg ellenére. Nem egy könnyűolvasmány volt, de legalább valamennyire elterelte a figyelmét.

Egy kicsit ideges volt; tudta jól, miért maradtak megint kettesben, és ő tényleg nagyon szeretett volna végre valami rendes lépést tenni felé, de fogalma sem volt, hogy egyáltalán képes-e rá. Pedig itt az alkalom! Egyszer ő is biztosan meg fogja unni, hogy itt szerencsétlenkedik, és…

Befészkelte magát a kanapéra egy tábla csoki társaságában, és azzal próbálta bátorítani magát, hogy felidézte magában, milyen érzés, amikor megöleli Berwald – igen, lehet, hogy összerezzen tőle, és néha a frászt is ráhozza, de mégis… Az ölelésétől mindig gyorsabban és szabálytalanabbul kezdett verni a szíve, és ez nem volt egy kellemetlen érzés, sőt! Izgatottá tette, ilyenkor mozdulni sem mert, még a végén hülyeséget csinál. De mitől is félt igazából? Hiszen mégiscsak egy pár volnának, akkor pedig természetes, ha csinálnak ilyeneket… meg még ilyenebbeket. Biztosan összeszokott szeretők voltak, és erre a gondolatra furcsán bizseregni kezdett mindene. Ha csak elképzelte Berwaldot meztelenül…

Valami hangos csörömpöléssel ért földet és Tino összerezzent. Annyira elmerengett, hogy észre sem vette, amikor nyújtózkodtában levert egy vázát. Megpróbálta a szétszóródott cserepeket valamennyire összetakarítani. Valószínűleg hallhatta a hangot a konyhában mosogató Berwald is, mert egy pillanatra elhalt a vízcsobogás.

Tino káromkodott egyet, amikor megvágta magát az egyik élesebb darabbal, ám mire az ajkához emelte volna véres ujját, a seb már beforrt. Az országlét áldása, ahogy megtudta Norvégiától, éljen.

– Sajnálom, de haragudj, Berwald, nyújtóztam egyet, és egyszer csak ott volt, nem akartam leverni… – kezdett el magyarázkodni a finn, de kiderült, hogy csak a falnak beszél, mert a svéd csak a végén dugta ki a fejét a konyhaajtón.

– Tessék?

– Meggyilkoltam az egyik vázádat. A virág sem élte túl – jelentette Tino, és felemelte a bűnjel gyanánt az 

egyik virág törött szárát.

– Hagyd csak.

– De… – kezdett volna vitatkozni Tino, de aztán ráhagyta inkább, és kiment a konyhába párjához, hogy szerezzen egy kissöprűt és egy lapátot. Gyorsan összetakarította a maradványokat, és egy szebb jövőt kívánva nekik útjukra engedte őket a kukába.

– Nem akarok a terhedre lenni – magyarázta, mikor Berwald enyhén megrovóan nézett rá. – Mivel tehetném jóvá?

– Táncolj velem – javasolta, mire Tino megrökönyödve meredt rá.

– Én nem tudok táncolni.

– Dehogynem.

– Bot lábam van – érvelt Tino.

– Tudom – csúszott ki Berwald száján a túl őszinte válasz. Tino elvörösödött.

– Hát akkor?

Berwald erre nem szólt semmit, csak felé nyújtotta a kezét. Tino még pirosabb arccal elfogadta azt, és enyhén bosszúsan konstatálta, míg Berwald magához húzta és hangosabbra csavarta a rádiót, hogy ő lett a lány.

Nem is igazán táncoltak, inkább csak ringatóztak, és valahogy mégis jó volt ez így; a finn nem is értette, hogyan rémülhetett meg ettől a férfitól, aki sosem tett ellene semmit, egyedüli vétke az volt, hogy nem tudta jól kifejezni az érzelmeit. Semmit sem kényszerített rá, holott megtehette volna, mint Ivan, volt hozzá felette hatalma. Tino képtelen volt neki nem hinni.

Valami Abba szám jött a rádióban. Tino igyekezett nem mutatni, mennyire unja már őket; meg sem tudta volna számolni, hányszor hallotta ezt itt, de mivel éppen táncoltak rá, nem szólt semmit. Aztán hirtelen megpörgette Berwald, mire Tino egy meglepett hangot hallatott és a svéd vállába kapaszkodott, nehogy elessen, aki erre elkapta a derekát, és finoman a föld felé döntötte. A finn zavarában vihorászott és lehunyta a szemét.

– Ugye felkapni nem fogsz? – suttogta. A svéd motyogott valamit és ölbe kapta, mire a finn kapálózva tiltakozott. – Tegyél le! – nevetett.

– Mit kapok cserébe? – kérdezte teljesen komolyan Berwald.

– Amit csak akarsz – válaszolta Tino, aztán az ajkába harapott, hogy ne kezdjen el lány módjára sikítozni, ahogy a táncpartnere pörögni kezdett vele. Erősen kapaszkodott a nyakába, nehogy leessen, de erősen tartották; végül Berwald lerakta a földre és összedöntötte a homlokukat. Az arcuk egészen kipirult; eddig még sosem voltak ilyen közel egymáshoz.

– Szóval mit szeretnél? – mosolygott Berwaldra Tino. Az nem is gondolkozott, csak kicsúszott a száján az első gondolat:

– Csókot.

Tino meglepetten pislogott, majd egy kis habozás után teljesítette a kérést, elvégre megígérte; félrebiccentette a fejét és megcsókolta a svédet. Szorosan a nyakába csimpaszkodott és lehunyta a szemét, hagyta magát elbódítani, és egy hang a fejében folyton ismételgette, hogy Ruotsi, Ruotsi, Ruotsi, mintha régi emlékek kavarodtak volna fel, ez az ember tényleg maga Svédország, az illata, az íze, azok a mozdulatai, ahogy közelebb húzza magához. Már egy csókból is kiderült, hogy összeszokott páros voltak. Tino mohón túrt a hajába, és a keze lesiklott az oldala mentén. Végül Berwald volt az, aki előbb észbekapott, és kicsit eltolta magától Tinót, hogy kapjanak levegőt. A finn elfelhősödött tekintettel nézett fel rá, és beharapta az alsóajkát.

– Erre emlékszem… – motyogta rekedten, és az arcát Berwald mellkasába temette. – Magára az érzésre… Lehet még, Sveri? Egy kicsit…

– Persze. – Óvatos puszit nyomott a finn szájára, és magával húzta a kanapéra. Tino most habozás nélkül az ölébe ült, átkarolta a nyakát és a vállára hajtotta a fejét. Berwald megsimogatta a haját és halványan elmosolyodott. – Sverinek hívtál. 

– Zavar?

– Nem. Mindig úgy hívtál régebben – motyogta Berwald elpirulva.

– A Sverige becézése, nem? – Ismét megcsókolta, ezúttal már bátrabban. – Aranyos.

Így ültek egy ideig, egymást átölelve és csókolódzva; Tino különös módon nem annyira zavartatta magát, a keze észrevétlenül betévedt Berwald fölsője alá, aztán máshova is, mire a svéd rendszerint gyengéden lefogta, és próbálta türtőztetni magát, hogy most ne menjenek tovább. Tino egyszer csak hátradőlt a kanapén és húzta magával őt is, mire Svédország megtámaszkodott fölötte és a nyakába temette az arcát.

– Csak az emlékeid miatt csinálod, igaz?

– Tessék? – Tino nem akarta értelmezni a kérdést, nem most és nem itt, főleg úgy, hogy még magának sem tudta volna megválaszolni; talán is-is, mert annyira jó és ismerős érzés volt ilyesformán vele lenni. – Én…

Kapott még egy könnyed homlokcsókot, majd a svéd felállt és kimenekült a konyhába. Tino semmit sem értett, de bosszúsan konstatálta, hogy valamit nagyon elrontott.

~*~

Határozottan rosszul aludt éjszaka; most nem ölelte át Berwald és hiányzott nagyon, forgolódott és nyöszörgött, néha a másikba ütközött közben, hogy aztán pirulva félreforduljon tőle.

Igen, kétségtelenül nagyon elcseszte a dolgot, rámenős volt, és most teljesen jogosan hiszi azt Svédország, hogy csak az emlékei miatt van vele…

Úristen, egyáltalán mit gondolhat most róla? Egy kis csókolózás után teljesen rámászott, szinte leteperte, mint valami kiéhezett vadállat. Biztos megsértődhetett, belegázolt az önbecsülésébe, teljesen jogos, ha most azt akarja, hogy hozzá se érjen egy jó ideig…

Igaz a kanapén szunnyadt el egy lökött talkshow társaságában, másnap kora reggel Berwald mellett ébredt a hálószobában, normális pizsamában. Berwald volt olyan kedves és becipelte, még át is öltöztette, és most békésen aludta mellette az igazak álmát, pedig eddig mindig ő ébredt fel előbb. Az arca egészen nyugodt volt, a napi gondok árnyától mentes. Finnország fölé hajolt, leheletfinoman megcirógatta, majd felkelt, hátha egy zuhany segít rajta. Vagy legalábbis lenyugszik tőle.

Fene azt a kényelmes kádat! Inkább teleeresztette forró vízzel és belefeküdt, relaxált egy kicsit és nem gondolt semmire, csak lebegett. Lehunyta a szemét, elmerült a habokban, aztán arra riadt, hogy nyílik a fürdő ajtaja, egy bágyadt, félálomban leledző, pizsamás Berwald benéz, hogy aztán rögtön be is csapja az ajtót. Tino felült és átkarolta a térdét.

– Bejöhetsz…

Svédország várt egy kicsit – talán hogy időt adjon neki magára kapni valamit –, majd belépett, és zavartan ácsorgott a küszöbön; nem volt rajta szemüveg, de mégis lesütötte a szemét. A finn elmosolyodott, mert nagyon aranyosnak találta a svéd zavarát és intett neki, hogy jöjjön beljebb.

– Csukd be az ajtót, kimegy a meleg. – Berwald engedelmeskedett, s egy pillantást se vetve párjára a mosdókagylóhoz lépett és meglötykölte az arcát vízzel, míg Tino szemérmetlenül bámulta. Ha csak egy kicsit több bátorsága lett volna, most felállt volna, átölelte volna, hogy aztán megkérdezze, csatlakozna-e hozzá, de ez esélytelen… még hogy Berwald ijesztő kettejük közül, haha, persze!

A férfi villámgyorsan kész lett, és már el is tűnt. Tino nagyot sóhajtva dőlt hátra még egy fél órára; ez a nap már úgy is kárba ment, látta előre, akkor meg minek sietni? Lehet, hogy megint nagyon nyomulósnak tűnt, talán a tegnap történései után megint nem fogja magát tudni türtőztetni. Érdekes, amikor Ivannal volt, sosem történt ilyen, inkább ő volt az kettejük közül, aki megállt és kérette magát, pedig az ő csókjai is kellemesek voltak… Berwaldra meg rávetette magát az első adandó alkalommal mint valami rozsomák. De legalább kiderült, hogy belé szerelmes, mert ha ilyet tesz, akkor az azt jelenti, nem?

Nagy nehezen kirimánkodta magát a kádból, megtörülközött, és keresett magának egy köntöst, mert váltásruhát bezzeg elfelejtett hozni. Mezítlábasan végigtrappolt az egész házon, de végül a hálószobában találta meg férjét; az ágyon ücsörgött és egy könyvbe mélyedt. Felpillantott a finnre, figyelte, ahogy a fiú macskás léptekkel közeledik hozzá, leül mellé, majd átkarolja magát.

– Ne haragudj… – kezdett bele egy nehéz sóhajjal.

– Sajnálom – motyogta Berwald félretéve az olvasnivalóját.

– … a tegnapi miatt. Hogy olyan hirtelen rád másztam. Talán nem kellett volna, de… nem csak az emlékeim miatt csináltam. Szeretném, hogy tudd, hogy fontos vagy nekem, akármennyire is össze vagyok zavarodva és félek a jövőtől. Nem akarom, hogy annyit várj rám, igazságtalanság lenne. Szeretlek – suttogta egészen halkan, s közben nem mert a másikra nézni; elcseszett egy szerelmi vallomás volt, ám kényszerítette magát arra, hogy kimondja. Még jobban összehúzta magát, szipogott is, de igyekezett valamennyit megőrizni odalévő méltóságából, elvégre mégiscsak országból van, a szemei mégis nedvesek voltak, a sírás határán állt. 

– Nem akarlak emiatt a hülye baleset miatt elveszteni, annyira kedves vagy hozzám…

– Css, Tino. – Berwald egy óvatos mozdulattal magához húzta, megnyugtatóan kezdte el a hátát simogatni, és a hajába puszilt. – Nincs semmi gond. – Lehajolt, az ajkai a finn arcát súrolták, mire az felsóhajtott és a kezét a tarkójára simította. Eldőltek az ágyon, Finnország közelebb fészkelődött hozzá. – Szeretlek.

Tino kicsit már boldogabban kuncogott fel; alig pár milliméterre volt csak egymástól a szájuk és az, hogy a svéd lélegzetvételét érezte a bőrén majd megőrjítette. Amikor végre megcsókolták egymást, igyekezett türtőztetni magát, és nem annyira rámenős lenni, szorosan átkarolták egymást, a keze egy pillanatra betévedt párja fölsője alá, aztán elváltak és összedöntötték a homlokukat.

– Ha ezt folytatjuk, úgy járunk, mint tegnap… – jegyezte meg Finnország kipirultan, de gyanúsan sanda vigyorral; könnymaszatos volt az arca, de már legalább nem szipogott, és határozottan megkönnyebbültnek tűnt.

– Nem baj. – Svédország megcirógatta az arcát, és a füle mögé simított egy tincset. – Viszont nem bánnám, ha kettesben lennénk.

Tino bólintott és viszonozta az érintést.

– Mikor hozták vissza Sea-t?

– Későn, már aludtál. – Továbbra sem hagyta abba a simogatást, így párjának eléggé nehezére esett koncentrálnia arra, amit mond. – Nem akartalak felébreszteni.

Még összebújtak egy kicsit, csókolództak, aztán Svédország lehámozta magáról igencsak bújóssá vált kedvesét, és elment reggelit készíteni a családnak.