Emlékképek 11

Szerintem gyenge fejezet, de azért remélem, hogy tetszeni fog~

Éééés, egyébként befejeztem. Még három fejezet és egy epilógus van hátra~

Remélhetőleg ezek után végre olvasni is lesz időm valamikor.

Eljött a tél a maga zord hidegeivel és hófúvásaival – ők hozzá voltak szokva, a finn igazából már várta is, de Sealandet még a megszokottnál is több kabátba és sálba kellett bugyolálni, hogy meg ne fázzon.

– Téltábornok benézett hozzánk… – jegyezte meg álmatagon Finnország, míg havat lapátoltak odakint. Párja meglepetten pislogott rá a szemüvege fölött, ez a mondat egészen tinós volt, mintha már országként mondta volna. De csak egy pillanatig tartott, mert aztán már rá is nevetett Svédországra. – Jó lenne kimozdulni egy kicsit, unalmas folyton csak itthon ülni. Elmehetnénk sétálni, színházba vagy nem tudom, csak csináljunk valamit, mert megőrülök.

Ez a magatartás már sokkal jobban illet hozzá, mint a korábbi csak-idegen-embereket-ne hozzáállás, amit az utóbbi időben nyújtott. Hívták már a többiek is, hogy mozduljon ki, de egyszerűen sehogy sem volt hozzá kedve, most viszont úgy döntött, hogy elég volt az önmarcangolásból és történelemkönyv-bújásból, Peter pedig nagyon egyetértett vele, mert neki meg a sok múminból volt elege, amit Tino berakott háttérzajnak. Mindig összevitatkoztak azon, hogy vízilovak vagy trollok, amin a svéd titokban nagyon jól szórakozott.

Tino határozottan megkönnyebbültnek tűnt azóta a reggel óta, már nem riadtan viszonozta Berwald pillantását, ha véletlen-szándékosan rajta felejtette a szemét, már az ő tekintete is ellágyult inkább… igen, a régi Tino visszatérőben volt, és ez neki köszönhető. Kedves és előzékeny, édesen elpirul, ha egymáshoz érnek.

Igazából nem beszéltek semmit, hogy hogyan fognak haladni, ahhoz túlságosan zavarba jöttek, ha a szex került szóba, bár egyszer Svédország félig incselkedve, félig komolyan megjegyezte, hogy tényleg kettesben kell lenniük, mert Finnország még a végén nem tudja kontrollálni a hangját, és az igencsak kínos lenne. Főleg, ha utána Sealand még rá is kérdez a miértre, márpedig egy gyerek mindig megteszi…

Bár semmi gond, ott van Dánia felvilágosítónak, ő önként és dalolva vállalkozna a dologra.

A lényeg, hogy nem sürgetik a történéseket, mindennek lelke a spontanitás, ha úgy érzik, meg fog történni.

Sealand is látta a beállt változást a kapcsolatukban, amikor társasjátékoztak, és fogadott szülei egymás vállára hajtották a fejüket, és ilyenkor még Tino is szó nélkül hagyta őt csalni, vagy ha néha rajtakapta őket, amint csókolóznak. Ilyenkor mindig furcsa, mindenttudó kifejezést öltött az arca – ezek a felnőttek lehetetlenek – majd harsány gyerekhangon elrebegte, mit szeretne, mire ők szétrebbentek, a finn zavartan állt egyik lábáról a másikra, esetlenül átkarolva magát, míg másik apja tökéletes pókerarccal megérdeklődte, hogy mit óhajt. Peter örült neki, hogy fogadott szülei végre normálisan viselkednek, még ha ez azzal is járt, hogy egy picit elhanyagolták.

~*~

– Az a rohadék…

– Sea, ne beszélj így! – csitította. – Tudom, hogy nem a szíved csücske, de attól még nem…

A kisfiú durcásan fonta karba vézna karjait, és gyilkos pillantásokat lövellt a telefonra; éppen az imént hívta őket Anglia, és nem szolgált túl jó hírekkel. Eredetileg úgy beszélték meg, hogy egészen újévig a szüleinél maradhat, de változtak a tervek – habár bátyja nem részletezte, miben –, tehát lehetőleg még a napokban üljön fel egy gépre és repüljön haza, különben lesz nemulass. Finnország már az elején rájött, hogy nagyon rossz ötlet volt kihangosítania a beszélgetést fia kérésére, mert ahogy a két testvér meghallotta egymás hangját, rögtön igyekeztek túlkiabálni a másikat, és Tino nem volt annyira jó villámhárító. Az angol gentleman és a térdharisnyás, szelíd kisfiú, azért a sztereotípiáknak is van határa.

– Amint elrendeződnek otthon a dolgok, biztosan visszajöhetsz hozzánk – mondta csitítólag, és előzékenyen félrenézett, és keresett neki egy zsebkendőt, amikor látta, hogy könnyes a szeme. Ha Anglia csak sejtené, mennyire kötődik hozzájuk… Peter szipogott, nagyot trombitált, majd megtörölte a szemeit. Valami érthetetlen dolgot motyogott az orra alatt.

– Mi a gond? – lépett oda hozzájuk Berwald; az imént ért haza, még a kabátját se volt ideje levetni, de a kiabálásra rögtön hozzájuk ment. Tino némán a telefon felé intett és remélte, hogy férje ennyiből is megérti.

– Még a szülinapodon se lehetek itt… – duzzogott tovább Peter. – És Arthur minden évben eljátsza ezt, olyan rosszul érzem magam miatta.

– Semmi gond. – Tino felállt, odalépett hozzá és megölelte, míg Berwald a másik oldalról tett így, mire Peter halkan felnevetett.

– Pappa, menj arrébb, hideg a kabátod!

– Bocs – motyogta és elsomfordált levetkőzni.

– Ha szeretnéd, előre hozhatjuk a szülinapomat, és akkor te is itt lehetsz – javasolta a finn.

– Még ma estére? Akkor tortád se lesz…

– Jaj, ugyan már! – borzolt bele a hajába. – Nem kell nekem torta, elég az is, ha ti itt vagytok nekem.

– Még tudunk csinálni – jegyezte meg a visszatérő Berwald; tökéletesen nesztelenül került Tino mögé, így az nagyot ugrott, amikor hátulról gyengéden átölelte, és puszit nyomott az arcára, aztán a legkevésbé sem férfias módon kuncogott, és a vállára hajtotta a fejét. – Ha segítetek.

– Jaj, menjetek már… - nevette, és kibontakozott az ölelésből.

– Egy torta rendel Isänak! – rikkantotta Sealand, és már repült is a konyhába, hogy előkerítse a tálakat és további eszközöket. Finnország mosolyogva nézett utána.

– Milyen aranyos ez a gyerek… – Visszafordult férjéhez. – Nem kell, igazán. Látom, hogy nagyon fáradt vagy…

– Nem probléma.

Így kötöttek ki mindhárman a konyhában; ahhoz képest, hogy Svédország többes számban értette azt a sütésben való segédkezést, csak Peter kapott a kezébe eszközöket, Tino csak nézhette, ahogy keverik a tésztát, majd a krémet hozzá. Találomra mondott egy tortát, igazából teljesen mindegy volt neki, mit kap, és nevetve nézte, ahogy apa és fia összehangoltan dolgoznak. Végül övé lett a mosogatás, mert folyton az útban volt, és így legalább ő is hasznossá tette magát.

Estére kész is lettek. A hűtőben a tejszínhab is csodásan rádermedt a süteményre, s habár általában nem voltak annak hívei, hogy akárki is édességet vacsorázzon, most az egyszer engedtek ebből. Hármasban elköltötték vacsorának, miközben nevettek és viccelődtek; Tino végre teljesen felszabadultnak érezhette magát, mintha sosem lett volna balesete.

~­­*~

– Mit szeretnél születésnapodra? – kérdezte éjszaka Berwald, amikor már lefektették a kisfiút aludni, és végre szelíden összebújhattak a meleg ágyban sok-sok takaró alatt. Tino elgondolkozva nyújtózott el az ölelésében, és arcát párja nyakába fúrta; pontos elképzelései voltak, hogy mit szeretne, de azt nem merte kimondani. Most is meztelenül feküdtek egymás karjaiban, még ha nem is történt semmi olyasmi, amit már nagyon szeretett volna.

– Találd ki, rögtönözz. Jó vagy benne – vigyorgott fel rá sandán. Svédország erre csak hümmögött, majd alig érintve csak végighúzta az ajkát Finnország nyakán, mire az felnyögött és megdermedt; aztán belé kapaszkodott, és egy hirtelen mozdulattan átvetette a csípőjén a lábát. – Ha ezt csinálod, attól még nem fogom tudni…

Megkereste az ajkát és megcsókolta; a férfinek még mindig ugyanolyan bódító illata és íze volt, mint legutóbb, valami, amit nem lehetett megszokni, vagy elfeledni, mert régről ismerősen az emberrel marad. Nemcsak, hogy megőrjíti, hanem egyben az emlékeit is felkavarja, nem is olyan rossz ötlet, hogy most rögtön…

Felnyögött és hátra hajtotta a fejét. Svédország ajka megtorpant, a keze tovább cirógatta a másikat; nagyon jól tudta, hogy egyikük sem akarja abbahagyni, de elég lelombozó tény volt, hogy nincsenek ténylegesen kettesben, és hiába a kiváló hangszigetelés, valamennyi akkor is kihallatszódhat, Tino is rájött, hogy nehezen kontrollálná a hangját. Csalódottan engedte el végül párját, de azért még bosszúból nagyon finoman beleharapott a svéd nyakába, s elégedetten zsebelt be egy elakadó lélegzetet. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy ő is van olyan hatással kedvesére, amit a nagykönyvben megírtak, ha nem is mondja, a teste elárulja. Legalább már eljutott odáig, hogy nem veti rá magát minden egyes alkalommal, ha csókolóznak, most már inkább Berwald az, akinek jobban kell türtőztetnie magát, mert nem bír magával…

A lehető legártatlanabb mosollyal lökött még egyet finoman a csípőjével, majd elhúzódott tőle. Várt, míg normalizálódni kezdett mindkettejük légzése, addig úgy sem fognak tudni normálisan beszélgetni, míg a szó szoros értelmében egymáson jár az eszük.

– Tudod jól, hogy mit szeretnék – suttogta összefűzve ujjaikat. – Ám azt nekem egyedül kell elérnem. Te nem szerezheted vissza helyettem az emlékeimet, akármennyire is igyekszel, de az, hogy így itt vagyunk, segít… – Egy pillanatra meg mert volna rá esküdni, hogy mosolyogni látja a svédet, aztán ráfogta a fáradtságra és a sötétségre. – Ne gondolkozz ezen, nem kell ajándék. Csak kettesben töltjük a napot, ennyi, oké?

~*~

Persze semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezték; december hatodikat reggelén átugrott hozzájuk Dánia, és azzal a lendülettel el is rabolta Tinót, hogy ők ünnepelnek, így az egész skandináv bagázs kiegészülve Észtországgal elment korcsolyázni. A dán-norvég páros hamar leszakadt a csoportról, és fogócskázni kezdtek, Izland egy darabig harmadik keréknek sündörgött körülöttük, de aztán ráunt és csatlakozott Eduardhoz. Berwald úgy dél körül kiszállt volna a közös buliból, de a többiek nem hagyták; ugyan ne most kezdjen el már antiszociáliskodni, mondták neki, hanem örüljön ő is a kicsi felesége születése napjának. Így aztán meglehetősen későn értek haza.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen hektikus lesz ez a nap… – sóhajtotta Finnország hazaérvén, míg roppant bájos módon megszabadult csizmáitól. Svédország kérdezés nélkül segítette le róla a kabátot, amit ő egy kicsit zavartan fogadott, aztán az ablakhoz sietett, hogy gyertyát gyújthasson; hófehéret, mint mindig, emlékül arra a napra, amikor független lett.

– Elfáradtál?

– Egy kicsit, de még fiatal az este, nincs kedvem aludni, szóval egy zuhany és… – Elharapta a mondatot, a svéd pedig mindenféle gondolkozás nélkül vágta rá, hogy csatlakozik, aztán amikor eljutott a tudatáig, mit mondott, nagyon zavarba jött és gyorsan félrefordult; Tinónak talán nem is esett volna le, ha nem látja elpirulni. Szerencsétlenül, kínos hallgatásba süppedve álldogáltak az előszobában, mígnem a finn megköszörülte a torkát és rábólintott.

Különös volt, hogy amikor együtt szaunáztak, egyáltalán nem zavarta a meztelenségük, talán mert az a hely számára annyira szentül és sérthetetlenül tiszta volt, de egy fürdőszoba már más. Csak állt ott bután és bámulta Berwaldot, ahogy lassan levetkőzik, fehér bőre szinte világít neonfényben; amikor eszébe jutott, hogy neki is követnie kellene a példáját, még jobban elpirult, és ügyetlenül elkezdte kigombolni az ingét. A svéd egy ideig figyelte a szerencsétlenkedésért, aztán elfordult, hátha azzal segít rajta.

– Ha nem szeretnéd, nem kell… – motyogta halkan, mire Tino halovány idegességgel a hangjában remegősen felnevetett.

– Nagyon is szeretném – vallotta be. Habozva odalépett hozzá, finoman megérintette a bőrét, majd a keze lesiklott a hátán; Berwaldé volt a legszebb, legtökéletesebb férfitest, amit valaha látott, és őrülten kívánta, de ezt nem merte volna kimondani, nem tudta hogyan megfogalmazni. Igen, a svéd teste is tele volt régi sebhelyekkel, szörnyű sérülések emlékeivel, de ezek egyáltalán nem csúfították el. Finnország csak attól rémült meg, hogy mi lesz, ha meglátja, mennyire sovány és milyen erőtlennek fest; igen, az utóbbi pár napban volt már, hogy ruhák nélkül aludtak, de akkor sötét volt. Egy pillanatig magára akart kapni valamit, hogy elrejtőzzön, ám ekkor Berwald felé fordult, és hirtelen támadt hévvel megcsókolta elvéve ezzel előle a menekülés lehetőségét.

Tino végül egyáltalán nem bánta, hogy hagyta magát a zuhany alá húzni; a víz mintha lemosta volna minden gátlását, habár jéghidegnek érezte, és ösztönösen bújt közelebb a szeretett férfihoz.

– Ne légy ideges – cirógatta meg az arcát; Tino nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel halkan, mert egyáltalán nem akart idegesnek látszani, de az tény, hogy nagyon izgult. Azt kívánta, bár ne itt lennének, mert annyira elgyengült, hogy tartani se igazán bírta magát, végig a svédre támaszkodott.

Úgy bánt vele, mintha ő lenne a legkülönlegesebb ember az egész világon; a zuhany után gyengében törülközőkbe bugyolálta, aztán az ágyon folytatták azt, amibe belekezdtek.

 

~*~

– Hé, hová mész? – motyogta bágyadtan és a keze után kapott. A svéd finoman megszorította, csókot lehelt rá és megígérte neki, hogy egy perc és visszatér, csak elszív egy szál cigarettát. Tino lustán a hasára gördült és közben nagyot nyújtózott; az endorfin még ott száguldozott az ereiben, érezni vélte magán Berwald kezeit, és biztos volt benne, hogy roppant bugyuta képet vághat. Már nem zavarta a meztelensége, és az sem, hogy párja őt bámulja a cigarettája fölött, inkább viszonozta. Szerette volna, ha a férfi visszafekszik mellé, és a cigijét szuggerálta, hogy gyorsabban hamvadjon. – Szerintem észre se veszed, de mosolyogsz. Nem úgy, ahogy szoktál, hanem természetesen.

Svédország megrökönyödve pislogott; igen, Tino és az ő megszokott, felszabadult őszintesége, ami annyira jellemző volt rá szeretkezés után.

– És nagyon jól áll – tette hozzá vigyorogva. A svéd zavarba jött, gyorsan lepöckölte hát a hamut a tálkába. Finnország lassan lóbálta a lábait, és ahogy felkönyökölt a vánkosra, valami megcsillant a bal kezén. Berwald elnyomta a cigarettáját, habár még a felét sem szívta el, és visszaült Tino mellé. Kedvese közelebb mászott hozzá, átölelte a derekát és a bőréhez simította az arcát. Annyira jó volt a közelsége, az illata, legszívesebben örökre itt maradt volna. Svédország beletúrt a hajába, míg szemügyre vette Finnország balján a gyűrűt. Nem emlékezett rá, hogy valaha látta volna ékszert viselni leszámítva egy-kettő régi talizmánt és egy kis ezüstkeresztet – bár egy időben, nagyon régen mintha hordta volna azt a gyűrűt, amit egyszer készített neki, de azt sem rendeltetésszerűen, mert egy vékony bőrszíjra fűzve volt a nyakában.

– Szabad? – kérdezte. Finnország felnézett rá, aztán a pillantása a gyűrűre esett és bólintott, ahogy visszaejtette a fejét a svéd combjára. Nem igazán értette, mit akar vele, de nem is volt kedve felfogni, amíg ilyen közel lehetett hozzá. Berwald levette róla az ékszert, és az utcáról beszűrődő fénybe tartotta. Tino nagyon szerette volna, ha inkább vele foglalkozik.

– Mit nézel rajta annyira?

– Sose hordtad.

Finnország feltápászkodott és vállat vont.

– Azóta rajtam van, hogy felébredtem. – Még sosem nézte meg tüzetesebben az ékszert, Svédország viszont szinte rögtön megtalálta azt, amit keresett rajta: egy évszám. Nyúlt volna a szemüvegéért, de a finn kikapta a kezéből. – Ezernyolcszázkilenc? Akkor nem…

– Azt mondtad, hogy a Névába hajítottad.

– Igen, biztosan. – Merengve forgatta ujjai között az elegáns ezüstöt, és Berwald vállára hajtotta a fejét. – Akkor ebben legalább nem hazudott Ivan, tényleg az övé. – Letette az éjjeliszekrényre, s ehhez félig-meddig át kellett másznia párján, aztán visszafordult hozzá és megcsókolta; a férfi hagyta magát hátradönteni a párnők közé, s elfelejtette megkérdezni, hogy azon kívül, hogy nagyon jó volt, az emlékein segített-e, de Tinónak láthatóan nem volt kedve beszélgetni. Most nem.

Mire másnak reggel felébredt, a gyűrű már eltűnt, de Finnországot nem izgatta különösebben.