Mindenki csodálkozik rajtam...

Gondolom láttátok az új részt; ahogy megnéztem, bekattant valami és egyszerűen muszáj volt Ivannal alkotnom mintha nem folyton vele írnék. Azt hiszem, nem akarok többet az agyában turkálni. Nem terveztem, hogy ilyen lesz, tőlem szokatlanul korhatáros (kínzás és gyilkosság, csak hogy kitegyem a megfelelő figyelmeztetéseket), nem esti mese.
Egy részlet Oroszország naplójából.

Mindenki csodálkozik rajtam; nem értem őket, hiszen ismerik a történelmemet. Nem egy közülük kihasználta a gyengeségem, amikor kicsi voltam. Azt hiszik, ismernek engem. Félnek tőlem, és várják a megfelelő pillanatot, amikor majd rám vetik magukat ötöd-hatod magukkal – mert egyedül nem mernék – legyűrnek, szétmarcangolnak, és a saját vérembe fojtanak végezetül. Utána gyönyörűséges, gazdag tort ülnek a hullám fölött, isznak és vigadnak, s megtiport tetemem maradványait abban a reményben vetik majd a kutyák elé, hogy nem támadhatok fel újra. Pedig tudhatnák, megtanulhatnák már végre, hogy Oroszországot nem lehet megölni, hasztalan próbálkozni. Hasztalan csempésznek mérget a teámba, hasztalanul próbálnak elátkozott tárgyakkal elintézni, átok és rontás nem fog rajtam már rég. Mindannyiszor viszonzom, s ilyenkor az angyali, a sápadt maszk mögött számító mosoly leolvad az arcukról, és sikítva menekülnek előlem, szörnyetegnek neveznek, de utána legalább hetekre, hónapokra békén hagynak.

Én is voltam kisgyermek, még ha ezt szeretik is elfelejteni. Gyermek voltam álmokkal, vágyakkal, én is csillogó szemekkel hallgattam Anyánk meséit, én is féltem a mennydörgéstől, mert tudtam, hogy olyankor az istenek haragudnak ránk, s bocsánatot kértem tőlük. Egy időben még meghallgattak, aztán elfordultak tőlem, és csak sújtottak – én is így tettem, megtagadtam őket, egy új istenhez fordultam a régiek helyett, de ezzel nem sok minden változott. Ekkor hagyott el minket Anyánk mindörökre; legalábbis a többiek így hiszik. Én viszont tudom, mi történt, de sosem beszéltem róla.

Úgy hiszik, senki sem tudja, hogyan hal meg egy ország, a miértre természetesen vannak elméletek, mint ahogy mindenre. Egyszerre megáll a szíve vagy elfelejt lélegezni, esetleg felosztják, de ez semmi ezekből később újjá éledhet, ha van a népének elég hite. Anyánk esetében viszont nem a hit hiányzott, sokkalta szörnyűségesebb volt; elfogyott a népe, mi vettük el tőle azzal, hogy elkezdtünk növekedni, önállósodni, s ezt a többi nagyobb, erősebb nép kihasználta. Édesanyánk egy éjjel nem jött haza, elfogta egy idegen, megölte, s ezer darabra szedett testét ősi fákból rakott halotti máglyán elégette; hamuját a szélbe, folyókba szórta, eggyé lett a földjével. Az emléke megmaradt, a szél susogása volt az ő hangja, az esőcseppek az érintései, a simogatása, a délibábban ott remegett az alakja, de már nem volt valóságos, ő maga az enyészeté lett. És hirtelen ránk szakadt a felelőssége, az a végtelen felelősség, ami eddig az ő vállát nyomta, s nem volt ideje rá, hogy megtanítson minket elviselni – talán azt hitte, örökké él, a világ változatlan –, és mi ijedtünkben messzire, ezerfelé szaladtunk. Ránk szállt a varázsereje is, az ősi énekek és történetek; uralni tudtuk az elemeket, a természet mágiáját ki tudtuk aknázni.

A lánytestvéreimmel vándorolni kezdtünk. Ránk szakadt a többi nép keletről és nyugatról, elszakadtunk egymástól, amit sosem szabadott volna, amikor újra találkoztunk, már idősebbek lettünk, futottunk és menekültünk, aztán letelepedtünk a Volga mentén, a végtelen sztyeppék vidékén. Ez lett az új otthonunk, a folyó az éltetőnk. S újra ott ólálkodott körülöttünk ő, akinek a kezén száradt Anyánk vére, de már sokkalta erősebb volt, és Arany Hordának hívták; keleti volt, díszes kaftánt hordott, és hosszú varkocsokba fonta éjfekete haját. Kiválóan bánt az íjjal és a karddal, s ritkán láttam két lábbal a földön állni, mert mindig lovagolt; nem volt menekvés előle, mindenkit leigázott, de én mégis futottam. Sebesülten, félholtan bujkáltam a mocsarakban és lápokban, az elfeledett istenekhez fohászkodtam, hogy ne találjon rám, ám imáim ekkor sem talált meghallgatóra. Mások is jöttek északnyugat felől, a tenger mellől, s mind idősebbek és sokkal erősebbek voltak nálam. Beköszöntött a tél, s őket nem űzhette el a Tábornok, hiszen ők is a hideg gyermekei voltak, mint én. Egyikük hazavitt, egy rövid ideig gondoskodott is rólam; akkoriban varégnak nevezte magát, kereskedett és rabolt, hogy túléljen, de én ebből nem kértem: elszöktem tőle az első adandó alkalommal. Az Arany Horda kezei közé rohantam, aki könnyedén magáévá tudott tenni, megölt, aztán meggyógyított, mintha mi sem lenne egyszerűbb, játszott velem és megalázott, eleresztett, majd újból elkapott, hogy elölről kezdődjön a játéka. Tapasztalatlan és fiatal voltam, könnyedén rám tudott bármit kényszeríteni, nem tanultam a hibáimból. Több száz évig ült a nyakamon, én pedig átvettem a szokásait, az ő népének ruháit kezdtem hordani, titokban még a hajamat is megpróbáltam megnöveszteni, hogy az övéihez hasonló copfokba fonhassam, hogy végre  komolyabban vegyen – nem ment. Azokon az éjszakákon kívül, amikor eljött hozzám, hogy szórakozzon, nem sok közünk volt egymáshoz. Néha azt mondta hazug mosollyal, hogy szeret, mert így könnyebben megkaphatott, de akkoriban már senki sem szeretett engem, hiszen a nővérem és a húgom nyugatra menekült, mintha én nem is léteznék, elhagytak, itt hagytak neki. Kényelmes, kellemes érzés volt hinni az Arany Hordának, de aztán annál rosszabb csalódni, amikor ismételten bántott és megalázott. Egyszer azt mondta, én sosem leszek rendes ország, ahhoz túl gyenge vagyok, nincs meg bennem az a tartás, meghunyászkodom, ha üt, és sírok, mint egy kislány, könyörgöm és Tél tábornok után sikoltozom, holott ő ellene mit sem ér.

Alábecsült engem, s ez lett a végzete. Egy fagyos éjjelen meglátogattam a fakunyhójában – eléggé elkényelmesedett a nyugati tartózkodása alatt, valamelyest felhagyott a nomád életmódjával – úgy téve, mintha a szokásos adókat hoznám, vagy a kedvére akarnék tenni, hogy békén hagyjon egy időre. Pontosan emlékszem arra a számító vigyorra, ami az ajkaira kúszott, az a gúnyos, mindent tudni vélő arc, fölényeskedő, ahogy a derekamnál fogva magához rántott, de nem számított rá, hogy tőrt rántok, és a nyakához szegezem; a vigyora hamar vicsorba torzult, és én lelöktem a kerevetre. Nem számított rá, elkerekedtek a szemei, amikor a saját ruhájával kezdtem el fojtogatni. Talán csak alábecsülte a testi erőmet, elvégre akkoriban emberi mércével mérve nem néztem ki többnek, mint tizenöt. Direkt az ő kedvéért megtanultam az emberein, hogyan kell fojtani, s most is figyeltem, hogyan szökik el belőle sípolva, hörögve az élet, a szorítása a karomon is egyre gyengült, és egyszer csak már nem rúgkapált.

Aznap éjjel megtapasztalhatta, milyen érzés megalázva lenni, milyen érzés meghalni újra is újra, mert mindannyiszor ott voltam mellette, fölötte, és kivártam, míg újjáéled, nem kegyelmeztem neki, kezdtem élvezni, amit csinálok. Életemben először végre hatalmat éreztem, ezért nevettem, ő pedig kigúvadt szemmel bámult, amikor először felnyitottam a mellkasát, és kitéptem a még dobogó szívét. Forró vére végigcsordult a karomon, a remegő szerv pedig pár pillanatra megállt, majd kapkodva, ritmus nélkül újraindult, mire újra összeszorítottam, és figyeltem az arcát közben. Néztem, ahogy az arcára fagyott a rémület, míg én teljesen nyugodtan ültem a csípőjén, mosolyogtam, és néha olyat találtam mondani, hogy most tégy magadévá, ha tudsz. Az agyamra ekkor már réges-rég valami lila köd ereszkedhetett, különben nem bírtam volna azt a tengernyi vért elviselni –  úsztak bennük a drága szövetek, a drapériák, a kerevet –, ez több volt, mint egy háború. Meguntam, hogy bámul, hát kinyomtam a szemét, amikor levegőhöz jutott volna és ordítani akart, kitéptem a nyelvét. Beleittam a vérébe, undorító volt; magamtól is megundorodtam, hogy csak játszom vele, s nem cselekszem. Már rég eldöntöttem a sorsát; szétszaggattam a testét, ahogy azt ő is tette annak idején Anyánkkal, ezer darabba, hogy senki se rakhassa újra össze, aztán egy zsákba csomagoltam a hulláját, a hátamra vettem és elhagytam a házát.

Hideg fagyos tél volt az akkori, mint mondtam; meglehetősen nehéz volt száraz fát találni, de nekem sikerült, s máglyát raktam a befagyott folyó partján, a nyári ingoványoson. Gyönyörűséges halotti máglya volt az, hogy azért egy szemernyi tiszteletet adjak neki, s tüzet is csiholtam alá, hogy ne fázzék. Lassan jártam körbe és körbe az ég felé nyúló lángokat, az ajkamra ösztönösen bukott az ősi ének, ami minden országban ott lakozik mélyen, nagyon mélyen eltemetve, a legfeketébb mágia, ami csak létezik, amiről a nagy varázslók se mernek álmodni, mert olyan szörnyűséges. Senki sem tanította, mégis ismertem. Tiltották, mert természet ellen való bűntett meggyilkolni valakit, főleg ha az egy ország, tiltott dolog megakadályozni a visszatértét, de én meg akartam tenni. Egyszerre volt gyönyört keltő és félelmetes érzés, hirtelen picinek éreztem magam az átokkal szemben, egy pillanatra talán még fel is akartam adni, de már nem volt vissza út. A szavak maguktól jöttek az ajkaimra, még ha be is akartam csukni a számat, éreztem magamon az ismeretlen, idők előtti lények pillantását, akik érdeklődve figyeltek, mert felébredtek a szavaimat hallva, le akartak rám csapni. Akartak engem ezért a tettért.

Elhamvadt a máglya, hajnal lehetett, de a hosszú, téli éjszakákon csak rövid időre tisztelteti magát a Nap, és nekem elszállni készült az a csöppnyi erőm is, ami még megmaradt, pedig még nem voltam teljesen kész. Amint hamuvá lett minden, ami egykoron az Arany Horda volt, szelet keltettem, ami elvitte messzire a porát, mintha sosem létezett volna. Megérdemelte, nem éreztem miatta bűntudatot, csak elégtételt, hogy sikerült revansot vennem rajta Anyánkért. Már nem árthatott senkinek.

Széjjel szakította ez a tett a lelkemet, ezzel járt, de én büszkén viseltem; nem bántam meg. Ott helyben összeestem a hóban, fetrengtem és szakadatlanul ordítottam, mint egy vadállat, mint ő.

Ezzel leráztam magamról a rabigát – többszörösen is megérte. Tőle tanultam meg uralkodni a körülöttem lévőkön, akár már csak egy pillantásomból tudták, hogy várok el tőlük, vagy ha nem, akkor megtapasztalhatták a következményeket. Félreértés ne essék, nem akarok én senkinek sem rosszat, csak ők ezt képtelenek felismerni. Nem szeretek másokat bántani, ha nem érzem szükségét, ha nem érdemelték ki. Azt akarom, hogy szeressenek, igen, vissza akarom kapni azt a régi szeretetet, ami összefűzött bennünket a testvéreimmel, de csak vért látok, tengernyi vért. El akarom legyezni a szemem elől a vörös ködöt, de képtelen vagyok rá egyedül.

Olyan nagy kérés lenne?

Nem akarok többé mérgezett teát inni, vagy kést érezni a hátamban, fémgolyót a szívemben. Azt akarom, hogy valaki végre megöleljen, félelem nélkül bújjon hozzám, kényszer nélkül omoljon a karjaimba, ne rettegjen tőlem.

És már megint eltértem a tárgytól.

*

Ivan lecsapta a tollát, és hitetlenkedve bámult az előtte heverő könyvecskére; az elmúlt két órában csak írt és írt, néha meg-megállt, felnézett a pislákoló gyertyára – pont mint a régi időkben, akkor is gyertyafény mellett írt, mert nem volt más – csak hogy bizonyosságot nyerjen. Mosolygott vagy éppen fintorgott attól függően, hogy éppen mit vetett papírra. Rég vette már elő ezt a könyvet, a naplóját (milyen furcsa még kimondani is, hogy neki van ilyen), mindig olyan nehezére esett nekiveselkedni, hiába volt jó érzés kiírni magából minden baját. Egy időben nem is merte, mert megfigyelték és ellenőrizték. Utálta, ha beleolvasnak a legtitkosabb gondolataiba, senkinek semmi köze sem volt hozzá.

Egy ideig még nézegette a lerótt sorokat, a szinte már-már gyerekesnek mondható, elegánsan jobbra döntött betűket, végigpörgette a könyvecskét, aztán egy hirtelen jött elszánt mozdulattal becsapta – nehogy már ostoba nosztalgiázással menjen el a drága idő! Még a sok a dolog… Átkötötte jó szorosan egy bőrszalaggal, hogy a megszökni készülő lapok ki ne eshessenek, aztán keresett neki a polcon egy jó kis helyet; mindig máshová tette, paranoiás volt. Most két vaskos, realista regény között landolt (díszkötéses példányok, mert könyvekre mindig is sokat adott ki), ott aztán senki sem fogja keresni.

Fél óra múlva már el is felejtette, hogy ő valaha naplót írt.