Emlékképek 13

Hoztam a tizenharmadik fejezetet: egy kis DenNor az elején, megtudhatjátok, hogy mennyire hatott rám Böszörményi Gyula, valamint előkerül Ivan is és... majd meglátjátok~

A félresikerült karácsony után a szilveszter már szinte ugyanúgy telt, mint máskor is, bár most tekintettel voltak arra, hogy ott van Sealand, és nem itta le magát senki sem a sárga földig. Finnországot most viszont szokatlanul korán kezdte el kiütni az alkohol, de még idejében elvették tőle, így nem lett semmi baj.

Furcsa dolog, hogy főleg akkor veszik észre az embert, ha nem csinál meg valamit vagy hiányzik; idén alig volt olyan ország, aki nem köszönte meg a karácsonyi ajándékokat, amitől Finnország csak még rosszabbul érezte magát. Még mindig emésztette magát, hogy képes volt választott kötelességéről elfeledkezni, még ha a szarvasok nélküle is pontosan tudták a feladatukat, és idén sem maradt senki sem ajándék nélkül. Egyes varázslatok már a megálmodóik nélkül is működnek, nem kell nekik irányítás, s így volt ez a karácsonnyal is.

~*~

Norvégia egy takaró alatt kuporgott, a forró bögre köré kulcsolta az ujjait, és a kandalló tüzébe bámult; az imént még ott volt vele Dánia is, de aztán kiszaladt pár percre valamiért, és ő egyedül maradt a gondolataival.

Egyre jobban nem hagyott neki nyugtot Finnország amnéziája – már csak a saját tudásának bővítése érdekében is tudni akarta, hogy pontosan mi áll a háttérben azon kívül persze, hogy Oroszországgal kavartak. Lehet, hogy tényleg varázslat, s az ellen csak varázslat való, ezt mindenki tudja. De mi van, ha téved? Annak csúnya következményei lehetnek.

– Már megint emészted magad? – szólalt meg hirtelen a háta mögött Christensen, mire összerezzent, és majdnem magára öntötte a kávéját. A dán nem zavartatta magát, leült mellé, lazán átvetette a vállán a karját, és az ölébe húzta a lábait. Azt hitte, hogy párja el fog tőle húzódni, de meglepetésére közelebb fészkelődött hozzá, és a mellkasára hajtotta a fejét. Gyengéden simított végig a szőke tincseken, majd a gerince ívén.

Nem tudta volna megmondani, mikor volt utoljára ennyire boldog, s az volt a legszebb ebben, hogy már több hét óta tartott ez az állapot. A kapcsolatuk egészen gyengéd lett, már nem csak azért mentek át egymáshoz, hogy egy jót szeretkezzenek, majd összevesszenek, hanem elkezdték megbeszélni a problémáikat, vagy mint ahogy most is, egyszerűen csak összebújtak és hallgatták egymás nyugodt légzését. Norvégia egyre ritkábban tett arra megjegyzést, ha egy-egy csinosabb lányon rajta felejtette a szemét, és a kritikái is finomodtak. Néha még azt is hagyta, hogy a többi ország előtt megcsókolja, ami elég nagy előrelépésnek számított a kapcsolatukban.

És a válasz ott volt kimondatlanul: féltek, hogy velük is olyasvalami történik, mint Finnországgal és Svédországgal.

Észrevétlenül csúsztatta ujjait a norvég kötött pulóverje alá, és megcirógatta a puha bőrt. Lukas majdhogynem nevetve csapott rá a kezére.

– Hideg a kezed – nyafogta, mire a dán csak vigyorgott.

– Az azt jelenti, hogy jó szerető vagyok.

– Az utóbbi időben nem volt túl sok alkalmad ezt bizonyítani – jegyezte meg csipkelődve Norvégia. Igen, megegyeztek abban, hogy kivételesen megpróbálnak rendes párként viselkedni, mintha most ismerkedtek volna meg, nem sietik el a dolgokat, és rendesen randevúznak, de ez nem jelentette azt, hogy ne került volna szóba minden egyes alkalommal a szex. És Lukas egyre célzatosabban vezette erre a témára, ő pedig egyre nehezebben állta meg, hogy ne teperje le ott helyben. Bizonyára erre ment ki a játék.

– Szóval szeretnéd, ha bizonyítanék?

– Egy szóval se mondtam ilyet – pislogott ártatlanul, s ezt megcáfolandóan mégis magára rántotta a dánt az inge gallérjánál fogva. Éhesen kapott az ajkai után, hogy aztán hagyja magát a kanapén hátradönteni. A pokróc időközben leesett a földre, a dohányzóasztalt félrelökték, a kávé pedig kiborult, de ez egyiküket sem érdekelte. Norvégiát már cseppet sem zavarta, hogy Dánia hideg kezei kalandoznak a ruhái alatt.

Ha nem csörren meg a telefon, akkor ki tudja, meddig jutnak. Norvégia fürgén kivette Dánia zsebéből, és még ugyanazzal a mozdulattal kinyomta volna, ha Christensen nem veszi el tőle.

– Igen? – szólt bele, és érződött a hangján, hogy nem szívesen teszi. Felült, bocsánatkérő pillantást vetett az övével játszó Lukasra; kétszer is vissza kellett kérdeznie, mert eléggé megzavarta a koncentrációban. – Svédország az, téged keres – nyújtotta a norvég felé a mobilt. Ő nem sok jót ígérő arckifejezéssel vette át, bizonyára azon volt, hogy minél hamarabb lerázza, és Dánia jót szórakozott volna a helyzeten, ha nem ijesztette volna meg az az aggódó hang.

Figyelmesen hallgatta a beszélgetésüket; Norvégia időközben lehessegette magáról, és komótosan öltözködni kezdett, és párja egy kis fáziskéséssel követte példáját és begombolta az ingét. Lukas szinte dühösen vágta le a telefont, és erőszakosan rángatta vissza a nadrágját.

– Az az idióta… nem megmondtam neki, hogy ne csinálja?

Dániának kérdeznie sem kellett, rögtön tudta mi történt: visszatértek Finnország emlékei.

~*~

Egy ideje hallott valakit; nem tudta honnan, először csak a képzelete szüleményének tartotta, butaságnak, még ha ahhoz túl élénk is volt. Suttogás a sötétben, egy régről ismerős hang. Furcsa volt önmagát kívülről hallania, aztán az a valaki megszólította egy hideg, januári estén, amikor a fürdőszobában tollászkodott.

– Fehér…

Tudta, hogy nem lehet senki más sem rajta kívül ott, hiszen bezárta az ajtót (hogy minek, az rejtély), amikor eljött fürdeni, és halványan rámosolygott a tükörképére, ahogy szárogatta a haját – és a tükörképe nem viszonozta. Pislogott, hitetlenkedve megrázta a fejét, de az üveg mögött álló alak nem mozdult utána, inkább nekidőlt a keretnek, és keresztbe fonta a karjait. Tino megrökönyödve tátogott, hátrált egy lépést, és a törülközőjébe kapaszkodott.

– Az hagyján, hogy a legutóbbi alkalom óta még köszönni is elfelejtettél, de még a születésnapomra sem emlékszel? Szégyelld magad. – Az alak a tükörben rosszallóan ciccegett és megcsóválta a fejét. Tino a mosógépbe ütközött; támasztéknak kiváló.

– Fogalmam sincs, hogy ki vagy… – dadogta. Biztosra vette, hogy most következik be, amitől félt: mivel még mindig nem jött vissza minden emléke, szépen lassan megőrül és az őrület egyik jele, amikor saját magaddal beszélgetsz, és a tükörkép önállósítja magát. De valóban ő volt? A másik Finnországnak egy árnyalatnyival sötétebb volt a szeme és a haja, a szemei még jobban emlékeztettek Oroszországéra, és valahogy sokkal soványabbnak tetszett, ami elég előnytelenül állt neki. Próbálta bebeszélni, hogy csak az árnyékok játszanak vele és fáradt (ugyan mitől? Nem csinált semmit, csak ült otthon), nem valóság, amit lát, de egyre nehezebb volt elhinni. A másik még önmagnál is elevenebbnek tűnt. – Nem ismerlek.

– Ugyan, tudnod kéne, hogy ezzel nem mész semmire – mondta unottan a tükörbéli. – Csak nem akarsz rám emlékezni.

– Én tényleg nem emlékszem… – suttogta Tino elgyötörten. – Ki vagy?

Ő rezignáltan felsóhajtott és a szemét forgatta. Akkor kezdjük elölről, Fehér úgy is nehéz eset, mindig is a lehető legkevesebbet gondolt rá, mert azt hitte, hogy ezzel még jobban elnyomja… de ez most egészen őszintén hangzott.

– Kezdjük akkor elölről – gügyögte. – Leülni.

Tino futó pillantást vetett az ajtóra; elmehetne, elmenekülhetne előle, itt hagyhatná ezt az őrültet, de képtelen volt mozdulni és túl kíváncsi volt arra, hogy mit mondhat. Talán segíthet, talán akar neki segíteni…

És kitalálta a gondolatait, hogy nem fog elmenni; érezte, ahogy kutakodik bennük, amikor önkénytelenül végigpörgette az elmúlt hónapok eseményeit, mindent, amire csak emlékezett.

– Vagy úgy… – szólt elgondolkozva, és még egyszer végigmérte a zavartan toporgó, rémült Finnországot; a fiú felült a mosógépre, védekezően átkarolta magát és a falnak vetette a hátát. Mintha ugyan árthatna neki egy tükörkép, ki hallott már ilyesmiről? Le sem vették egymásról a pillantásukat, s a másik fele mesélni kezdett kegyetlen őszinteséggel a múltról, az egykori jelenről, hogy mennyivel jobban jártak volna, ha a papucs Svédország helyett Oroszországot választja, ha már kezdetektől fogva hozzá csatlakozott volna, és nem tagadja le a felé táplált szerelmét. Sőt, mi lett volna, ha sosem mentek volna nyugatra, ha megmaradtak volna örökre pogányoknak, és akkor minden hetedik évben megküzdhetnének a testük uralmáért, mert hogy képzelte annak idején, hogy elzárja előle a lehetőséget, lakatot tesz a rossznak ítéltetett felére, pedig nem kerülheti el az újbóli találkozást. Finnország hirtelen úgy érezte, hogy ennek a szörnyű, kegyetlen tükörképnek minden szava igaz, még sosem voltak vele őszintébbek.

Mert saját magunk mindig őszinte velünk – legbelül legalábbis.

Tükörképe újra és újra felvázolta, milyen lenne, ha visszamennének Ivanhoz, aki már kezdetektől fogva megbecsülte, és Tino egyre jobban megrettenve hallgatta, mint aki nem kap levegőt és szabadulni akart tőle, mindörökre.

Aztán egyszer csak emlékezett; mint aki a mélyről jön fel, egyszerre ott volt minden, ami hiányzott, a szétesett mozaik összeállt a szavak hatására. Ó, és milyen szörnyűséges, milyen gyönyörűséges kép is volt az! Visszakapta önmagától minden emlékét, a történelmét, az elfeledett pillanatokat, amiket nem is vesztett el igazán, mert mindvégig ott voltak vele, benne, mélyen eltemetve, csak fel kellett őket hozni…

Megértette, hogy akit a tükörben lát, az is ő, még ha máshogy is néz ki, még ha más is a jelleme – egy másik énje, nem idegen, és mégis rettegett tőle. Rettegett attól, aki igazán hasonlított egy országra. Látta maga előtt az összes csatát, amit vívott, a tengernyi kiöntött vér hirtelen ott volt a kezein és lassan, undorítóan csöpögött, amivel az idegen és a saját földjeit öntözte meg, korábban más nevében, aztán saját maga érdekében, és képtelen volt elviselni.

Azt kívánta, bár ne kapott volna vissza semmit, bár merülne újra kómába, bár lehetne egy igazán ártatlan, egy igazán jó, normális ember, aki nem tud ezekről semmit. Most, hogy az előző hónapokban megismerte ezt a létet, vágyott rá, legszívesebben újra eldobott volna magától mindent.

Sikítani akart, talán sikított is; a tükörképe pedig kinevette összemosódva, egyre jobban szétesve. Tino megragadta a hozzá legközelebb eső tárgyat, és tiszta erejéből hozzá vágta, mert nem bírta elviselni; az üveg ezer darabra törött, szilánkok záporoztak rá és szerteszét a fürdőszobában. Visszhangzott a fejében a másik felének lassan lecsengő nevetése.

A kezeibe temette az arcát, és fuldokolva felzokogott.

Fogalma sem volt, meddig ücsörgött ott, órákig vagy csak percekig, és hallgatta önnön kapkodó lélegzetvételét, a fel-felcsukló sírását, a zakatoló szívverését. Valami zúgott, aztán kopogtattak, majd dörömböltek az ajtón bebocsátást kérve.

Finnország felkapta a fejét és az üres falra meredt, ahol az imént még a tükör volt. Teljesen megfeledkezett arról, hogy nincs egyedül a lakásban (otthon), hogy nem a saját tükrét törte össze; talán ezentúl ott lesz mindegyikben ez az árnyék, hogy emlékeztesse minden bűnére… Svédország pedig továbbra sem hagyta ott az ajtót, kitartóan kopogott, és a hogyléte felől érdeklődött.

Hogy hogy van? Cefetül! Szétzuhant, de mégis összeállt a kép…

Svédország nem adta fel, nem hagyta ott, habár már nem kopogtatott, csak halkan kérlelte, hogy nyissa már ki azt a nyomorult ajtót, vagy ha nem, bejut a maga útján, vagy legalább mondjon már valamit, akármit, ne azt a halk, fel-felcsukló zokogást hallja…

Tino megpróbálta csitítani magát, hogy legalább mozdulni tudjon. Leugrott a mosógépről, bele az alattomos üvegbe, de nem törődött a talpába fúródó szilánkokkal, alig érezte őket. Ugyan, mit neki a fizikai fájdalom, ha a lelke már amúgy is darabokra hullott? A mosdókagylóhoz lépdelt, megeresztette a csapot, és hideg vizet fröcskölt az arcába; észre se vette, hogy a hideg verejtéktől a nyakára tapad a haja.

Lassú, nagyon lassú mozdulattal fordította el a kulcsot, a zár halkan kattan – egyáltalán minek zárkózott be? Berwald majdhogynem rázuhant, egészen rémültem, megrettenve nézett le rá a szemüvege mögül, aztán a karjaiba zárta és Tinóra ismét rátört a kérlelhetetlen zokogás. A svéd az ölébe vette, a hálószobába vitte, ott kitisztította a sebeit és bekötözte őket, majd csak ringatta és csitítgatta. Szavak nélkül is pontosan tudta, megértette, mi történt; Finnország most már mindent tud, nincsenek többé titkok. Immár teljesen nyílt lapokkal játszanak.

A finn egy idő után elcsendesedett, de az csak rosszabb volt, mintha tombolt volna. Halkan szipogott és maga elé meredt, mint aki alig érzékeli a külvilágot. Svédország néha megpuszilta a homlokát, megnyugtatóan dörzsölgette a hátát és megígérte, hogy minden sokkal jobb lesz másnap. Finnország megpróbálta magától eltolni, de túl erőtlen volt hozzá.

– Hogy… hogyan lehet ezt elviselni? – suttogta rekedten. – Még mindig zsong a fejem, pedig már minden a helyére került, és mégis úgy érzem magam, mint aki… mint aki megőrült… megőrültem, igaz? Nem véletlen az a sok pszichológiáról szóló könyv. Minden ország őrült, Ruotsi? Hirtelen láttam magam előtt a történelmünk, azt a sok vért, ahogy a többi ember lassan elhalt mellőlünk. Én… nem értem, minek létezünk mi…

– Nem tudom – mondta tanácstalanul; nem tudta, milyen szavakkal vigasztalhatná, hiszen ez olyasvalami, amire nincsenek rendes emberi fogalmak. Talán egy előző életükben olyan bűnöket követtek el, amiért most kell vezekelniük, ezért lettek népük elöljárói.

Minden ország hordta a maga keresztjét, Finnország levette egy rövid időre, s most visszavenni nehezebb, ahogy azt az ember gondolná. Tino viszont erős, talán csak időre van szüksége és türelemre, rendeződni fog minden…

Már úgy tűnt, hogy alszik, amikor újra megszólalt.

– Megcsaltalak… te olyan jó ember vagy, Sveri. Képes voltál engem ennek ellenére visszafogadni. – Szánalomra méltó szipogást hallatott. – Te sokkal jobban szeretsz engem…

Berwald nagyon zavarba jött; erre végképp nem számított, így hát nem szólt semmit, csak még közelebb vonta magához Tinót. Nem nézett a szemeibe, képtelen lett volna látni a könnyeit. Persze, hogy visszafogadta, hiszen ő is már annyi fájdalmat okozott neki, megérdemelte, amit kapott. Meg sem tudta volna számolni, hányszor rohant Dániához…

– Hogy bírod ezt elviselni? El kellene mennem, nem…

– Szeretlek, Tino.

Finnország halkan felnevetett, de nem volt ebben semmi öröm, inkább csak összezavarodottság és szégyenérzet; Svédország arcára simította a kezeit úgy, mintha először érintené a halvány szemhéjakat, az orra egyenes vonalát, az ajka határozott ívét, és megcsókolta. Berwald úgy érezte, hogy talán még sosem csókolta ennyi bánattal, mintha az egész életük összesűrűsödött volna ebbe az egyetlen pillanatba, egy búcsú… Nem akarta elengedni őt, félt, hogy mi történne akkor. Tino úgy csüngött rajta, mint amikor nyáron azt mondta, hogy válasszon közte és Ivan között.

~*~

– Miért nem szóltál rögtön? – vonta kérdőre Norvégia másnap délután. Halkan, fojtott hangon beszélgettek a konyhában, Svédországnak enyhén remegett a cigarettás dobozzal játszó keze. Lerítt róluk, hogy legszívesebben rágyújtanának, de ki sem szívesen mennének.

– Reméltem, hogy le tudom vinni a lázát… – motyogta, de nem mert a norvég szemébe nézni. Na persze, ennyire könnyen azért nem megy, főleg nem ennyi kiesés után. Ez nem lehet csak egy egyszerű láz…

– Mintha annyira értenél a gyógyításhoz – morgott Norvégia, mire Dánia megpróbálkozott egy békítő kézcirógatással.

– Ti tudtatok a… problémájáról?

A másik kettő megrázta a fejét; hát persze, honnan is tudták volna? Finnország mindig is annyira zárkózott volt, ha erről kérdezték, mintha akkora nagy szégyen lenne, közben nem az… ő is csak véletlen tudta meg, amikor Tino álmatlanul forgolódott vagy kiabálva felriadt az éjszaka közepén, és abban a zaklatott lelkiállapotban elmondta. Svédország hibáztatta magát, hogy nem jutott eszébe ezt előbb elmesélni neki, talán akkor jobban tudta volna a történteket kezelni. Viszont ki gondolta volna, hogy még a mai napig előtör belőle az, akit Ivantól kapott – ki tudja, talán ő irányított a lépteit is hozzá.

– Skizofrénia? – vonta fel a szemöldökét szkeptikusan Norvégia.

– Olyasmi, de sokkal enyhébb, mint az oroszé.

– Nem az a lényeg, hogy enyhébb-e, ez nem játék! – csattant fel, mire Berwald szinte megszeppenve nézett félre. Christensen motyogott valami olyasmit, hogy kimegy szétnézni a könyvespolcon, mert akkor ezek szerint nem véletlenül tanult Tino egyszer pszichológiát az egyetemen. – Ez akkor elég sok mindent megmagyaráz.

– Nem tudtam, hogy még mindig… Erről is ő tehet, igaz?

Norvégia nagy meglepetésére megrázta a fejét, és elgondolkozva tette a mutatóujját az ajkára.

– Szerintem ez még régebbről ered, amikor Finnország még mágiát használt. Táltos. Egy táltos az által nyeri el azt a mérhetetlen tudást, hatalmat, hogy kettészakítja önnön lelkét jó is rossz félre – bár kétlem, hogy ez ennyire le lenne egyszerűsítve, nem lehet valaki csak jó vagy csak rossz – majd bejárja a léleklabirintusát és megküzd a másikkal. Az uralja a testüket hét vagy kilenc évig, amelyikük nyert. Úgy gondolom, hogy amikor felvette a kereszténységet, megpróbálta végérvényesen elzárni magában a másik felét, talán már előbb is, hogy ne kelljen vele újra és újra megküzdenie. De ő szépen lassan előtört, és az előző évszázadra teljesedett ki. Már nem csak jó és rossz voltak, hanem két ideológia. Mikor használt Finnország legutoljára mágiát?

Svédország lassan megcsóválta a fejét, közben közülük még mindig ő ismerte a legjobban a finn mágiáját, hiszen amikor megismerkedtek, volt hogy elhívta magához, néha még egy kis közreműködést is kért tőle; és ez a lehetőség mégsem jutott eszébe. Sokkal könnyebb volt mindent Oroszországra kenni. Később, amikor már kereszténynek vallotta magát, képes volt elrévülni érte messze, hogy visszahozza a csatában elcsatangolt lelkét.

A nappaliból fojtott hangú veszekedés hallatszódott be, aztán beesett az ajtón Dánia fülére szorított telefonnal.

– Már így is eleget kavarta a szart, és te még idehívnád? – Ahogy egyre jobban belelovalta magát a vitába, úgy nőtt a hangereje, és Berwald megrovóan pillantott rá. Christensen levágta a telefont az asztalra, kihangosította. – Jól van, de te adod elő nekik. – Keresztbe fonta a karjait, és visszavonult az ajtófélfát támogatni. Mindannyian hallhatták, milyen rezignált sóhajt hallat Izland.

– Légy szíves, ne szedd le a fejemet, amiért elmondtam a véleményem – mondta nyugodtan. – Szerintem Ivant kellene megkérdeznetek, már az alapján, amit Denny hadoválásából megértettem. Ezzel még mindig többre mentek, mintha vitatkoznátok, és nem tennétek semmit.

– Nem vitatkozunk…

– Ja, hallottam – feleselt. – Ne haragudjatok, de le kell tennem…

– Miért voltál kikapcsolva, amikor hívtalak? – vágott közbe hirtelen Lukas, mire Sigurđur szinte megszeppenten hallgatott el.

– Nekem is lehet magánéletem – motyogta végül, mire Dánia a délután folyamán először elvigyorodott. Valamiért szerette hallgatni, ahogy Izland dacol Norvégiával, a kisöcsi felnőtt. A fiú megköszörülte a torkát. – Most nem ez a lényeg.

– Jó, igazad van – hagyta rá Lukas és kérdőn pillantott Berwaldra, aki sápadtan ugyan, de rábólintott. Talán képes lesz egy légtérben megmaradni Ivannal, ha meg nem, akkor is valahogy megoldják. – Megpróbáljuk. – Az asztalhoz lépett, kinyomta Izlandot, s mielőtt még bármelyikük is meggondolhatta volna, felhívta Oroszországot.

~*~

– Hol van Tino? – kérdezte köszönés helyett Ivan; egy hosszabb beszélgetés után végül azt mondta, hogy eljön (már elérni is művészet volt), a kezdeti gorombasága már-már aggodalomba csapott át, ahogy a norvég felvilágosította a történtekről. Tárgyilagos és diplomatikus volt, nem esett neki, ahogy azt Svédország tette volna, csak hideg tényeket közölt. Meglehetősen kiborult, még ha ezt próbálta is elrejteni, de a kezei remegtek, és még a szája szegletében sem bujkált mosoly.

– Gyere be – invitálta Norvégia, és szélesre tárta az ajtót. Megkínálta kávéval, de Oroszország nemet intett, és egyenesen a hálószobába ment. Ki tudja, honnan ismerte a járást, talán csak a megérzéseit követte. Az ajtóban megtorpant, és farkasszemet nézett Svédországgal; Norvégia ugyan habozva egy kicsit, de betolta a szobába, és úgy sereglettek a beteg ágya köré, mintha haldokolna, és az utolsó szavait akarnák elcsípni – meglehetősen nyomasztó volt. Berwald éppen egy vizes kendővel törölte meg Tino láztól kipirult arcát.

– Ó, alszik – állapította meg a nyilvánvalót megkönnyebbülten, mire Berwald felhorkant, és birtoklóan kapott Tino keze után. Oroszország nem annyira zavartatta magát, leült az ágyra Finnország mellé, és egy finom mozdulattal kisimította a férfi arcából a csatakos tincseket; Svédország legszívesebben félreütötte volna a kezét. Tino nyöszörgött, és az orosz tenyerébe simította az arcát, szinte öntudatlanul szólította a nevén, mire Ivan halványan elmosolyodott. – Nem fogom bántani. Akármekkora szörnyetegnek is tartotok, sosem akartam bántani Finnországot. Nagyon is kedvelem, még ha ezt nem is hiszitek el.

Dánia szokatlanul zavarban volt, és ráharapott a nyelvére, nehogy valamit szóljon erre a nevetséges kijelentésre. Úgy érezte, ez a jelenet innentől fogva nem tartozik rá, sőt, talán jobban tették volna, ha sosem avatkoztak volna az ügyükre… Betolakodó, kukkoló volt. Bizonytalanul nyúlt Norvégia keze után és finoman megszorította az ujjait, s a férfi viszonozta. Közben nem kerülte el a figyelmüket, hogy milyen féltékenyen bámulja Svédország az orosz-finn kettőst, de ezen senki sem csodálkozott.

– Szeretnék négyszemközt beszélni Tinóval – suttogta Oroszország; egyáltalán nem volt benne biztos, hogy eleget fognak tenni a kérésének. A három germán összenézett, némán megvitatták, végül Berwald maradt, igaz egészen visszahúzódott a beépített szekrény mellé, és onnan figyelte őket. Akármennyire is bűntudatosnak tűnt Ivan, nem bízott benne. – Hé, Tinus… kicsi Tino, ébredj fel egy kicsit, beszélni szeretnék veled. – Gyengéden megrázogatta a vállát, és egészen lágyan beszélt, halkan, az anyanyelvén. Megcirógatta az arcát, aztán megcsiklandozta a tenyerét, mire a finn nagy nehezen kinyitotta a szemét. Először a semmibe bámult, majd felé fordult és rámeredt. Ivan azt hitte, hogy amint felismeri, ellöki, de nem így történt. Tino ülő helyzetbe küzdötte magát, hogy aztán futó pillantást vessen párjára.

– Sveri, légy szíves… kimennél egy kicsit?

Svédország habozva bólintott; lehet, hogy gyűlölte Ivant és féltette tőle, de felesége kérését tiszteletben tartotta, és nesztelen léptekkel otthagyta őket.

Nagyon sokáig hallgattak; Ivan a takaró szélét birizgálta, Tino pedig figyelte. Várták, hogy a másik szólaljon meg előbb.

– Töltenél egy kis teát? – szólalt meg végül meglehetősen részelős, bágyadt hangon. Sehogy sem illett hozzá, és Ivan rögtön felkapta a fejét, amint meghallotta. Körbenézett tea után, és az éjjeliszekrényen álló termosz után nyúlt, hogy a mellette álló vidám pöttyös bögrébe töltsön. Finnország megköszönte, és szinte rögtön belekortyolt a tűzforró italba, mire Oroszország legszívesebben rászólt volna, hogy még leforrázza magát. Tino elégedetten dőlt hátra, lehunyta a szemét, és óvatosan az ölébe eresztette a félig üres bögrét. Amint felült, úgy tűnt, hogy jobb színben van. – Tudod, nem hittem volna, hogy ennyire rosszul fogom viselni, amikor visszajönnek az emlékeim – sóhajtotta.

– Bárki így reagált volna…

Finnország bizonytalanul bólintott, aztán különös módon elmosolyodott – nem úgy, ahogy szokott, ebben most nem volt semmi boldogság, de legalább már nem vágott olyan világfájdalmas arcot, mint Oroszország.

– Úgy gondolom, hogy nem véletlenül történt így. Hibáztam, bűnhődnöm kell… – mondta elgondolkozva. – Amikor meséltél nekem a múltadról, őrültnek néztelek, képtelen voltam megérteni, és alig hittem a szavaidat. Aztán újra találkoztam Sverivel, és egyre több minden kezdett el visszajönni. Lassan, nagyon lassan megértettem mindent, de erről nem mertem beszélni senkivel, te viszont… Te azt hiszem, megértesz. Egyszer minden országgal megtörténik ez, igaz?  

– Nem erre születtünk… – tiltakozott erőtlenül Ivan; nem tudott azzal mit kezdeni, hogy ennyire pesszimistának, beletörődőnek látja Tinót, ez az arca túlságosan idegen volt. Hová tűnt a makacssága?

– Kérhetek tőled valamit? – Szinte meg sem várta, hogy a férfi bólint, máris folytatta. – Szeretném, ha elvennéd tőlem azt, ami hozzád tartozik. Talán… talán könnyebb lenne mindkettőnknek. Te is megkapod, amit akarsz.

Oroszország idegesen harapott az ajkába, és megrázta a fejét; nem, nem kérhet tőle ilyesmit, ez képtelenség, ő nem tudja… Fogalma sincsen, miért ragaszkodik hozzá ennyire, még oly sok év után is. Nem is értené meg, hiszen annyira gyerekes ez a ragaszkodás, még ha felnőttes önzés köntösébe is öltözteti.

– Ezt nem tehetem – dadogta. – Erre nem…

– Nem jogosít fel semmi? Én igen. Van rá valami módszered, igaz? Valami varázslat… Megkérhetném Norvégiát is, hogy tegye meg, de ő úgy sem fogja. Te képes vagy rá. Vedd el azt, ami a tiéd, és könnyebb lesz mindkettőnknek.

– Nagyon veszélyes lenne. Csak hallottam róla, én sosem próbáltam ki, nem akarlak… – Hirtelen elcsuklott a hangja egy pillanatra. – Nem akarlak még jobban bántani.

– Ezzel nem bántanál.

Ivan ismét nemet intett, és kerülte Tino pillantását, mert tudta, hogy ha most a szemébe néz, elveszett. A finn megkereste a kezét, és finoman megszorította.

– Még jobban gyűlölnél érte – suttogta.

– Sosem tudtalak igazán gyűlölni, és nem is foglak. Kérlek…

Végül Oroszország felpillantott, megsimogatta az arcát, aztán odahajolt hozzá és óvatosan megcsókolta.

Igen, 2p!Tino... vagy valami hasonló. Vörös, ahogy mi hívtuk, bár nálam a nyári szerepjátékok óta eléggé átlényegült, kicsit hasonlít a Gergő és az álomvámpírok 2. Lupájára, aki Farkas "rossz" fele. Ne tudjátok meg, hányszor olvastam el azokat a könyveket, főleg az utolsó két kötetet.