Emlékképek 12

Itt a karácsonyi fejezet (amit már nem karácsonykor írtam, azért ilyen), szerintem nem fogtok szeretni érte. :D

Finnország ájultan aludt a kanapén, Svédország betakargatta és megpuszilta. A fiú fordult egyet, még jobban magára húzta a takarót, és amennyire csak tudott, összegömbölyödött. Az arcán mintha lázrózsák égtek volna.

– Már megint kikészítette magát – jegyezte meg csendesen Norvégia. – És még csak köszönetet se kap érte…

– Nem azért csinálja, de valóban túlhajszolja magát.

– Mi lenne, ha következő évben besegítenénk neki? – vetette fel Dánia. – Átadni biztos nem adná, de ennek örülne, nem kellene annyit cipekednie.

Berwald csak hallgatott. Ugyan minek is magyarázza el még egyszer a dolgokat, ha úgy is süket fülekre talán? A finn nagyon is makacs, hiába nem nézik ezt ki belőle sokan, már sok éve csinálja ezt a hercehurcát, végig mosolyog hozzá, és karácsony után persze teljesen ki van készülve, mert mindig túlhajszolja magát. Egyszerűen kiég, januárban olyan, mint egy élőhalott, alig lehet valamivel felvidítani, nyűgös és magához képest undok egy kicsit. És a következő év végén újrakezdődik a karácsonyi ördögi kör.

– Ahhoz képest, hogy tőled származik, egész jó ötlet – mondta Izland, mire bátyja az árulóknak kijáró kinyírlak pillantását vetette rá. Éppen a szakítós fázisban voltak Dániával, nem szeretett neki igazat adni ilyenkor. – Ez ellen igazán nem lehet kifogása. Míg ő azzal lesz elfoglalva, hogy minden egyes kis dísz tökéletesen álljon a karácsonyfán, mi finoman a tudtára hozzuk a többi országnak, hogy nem ártana megbecsülniük Tino munkáját.

Tino mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek, mert nyöszörgött; férje felkapta a fejét, odasietett hozzá, kisimította a haját az arcából. Igen, Finnországnak minimum hőemelkedése volt.

– Hozzak valamit?

– Csak maradj itt… – suttogta rekedten, és kicsit nyújtózkodott, hogy a férfi nyaka köré fűzhesse karjait. Lehúzta magához egy csókra, Berwaldnak pedig elég szerencsétlenül sikerült megtámaszkodnia, így majdnem rázuhant. Finnország egészen gyámoltalanul bújt hozzá, nem volt teljesen magánál. Norvégia halkan megköszörülte a torkát, Dánia sandán vigyorgott, míg Izland félrenézett; a svéd-finn páros általában nem ragadtatta el magát ennyire, ha társaságban voltak. Végül a svéd eltolta magától bújóssá vált párját, felült mellé a kanapéra, és az ölébe vette a fejét, hogy párnaként szolgáljon pár órán át. A búzaszín tincsek közé túrt, mire a fiatalabbik elégedetten mocorgott, átölelte a derekát és visszaaludt. Megnyugtatta Svédország közelsége, amitől régebben még nagyon félt, most már létfontosságú lett.

Norvégia elkapta róluk a tekintetét. Még a végén észre veszi Svédország, milyen leplezetlen irigységgel bámulja őket; ez annyira nem ér! Ők miért lehetnek ilyen pofátlanul boldogok, és miért kell ezt minden apró, akaratlan gesztussal az orra alá dörgölniük? Nem volt az a nyálasan romantikus alkat, de sokszor kívánta, hogy bár lehetne nekik is ilyen életük Dániával, ne csak a hálószobában jöjjenek ki olyan jól… szeretett volna végre boldog lenni, de ez jelenleg nem tűnt megvalósíthatónak ebben a sosemvolt párkapcsolatban, s ez egyre jobban megölte amúgy is döglött lelkét. Rohadtul elege volt már abból, hogy Christensen játszik vele, udvarol neki, aztán rögtön összetöri a szívét, ha egy kicsit meglágyul, rögtön rohan Svédországhoz, ha kicsit is összevesznek, aki persze már megszokta ezt. Naná, hogy egyszerűbb a régi szeretőhöz rohanni, ha az enged, mint a mostanival mindent megbeszélni! A svéd mindig szélesre tárt karokkal fogadja a közöny mögé rejtezve, a fene tudja, hogy erről Finnországnak tudomása van-e… Mindenki olyan naivnak, ártatlannak gondolja, de még tisztán emlékezett rá, amikor a fiú egyszer teljesen kiborulva esett be hozzá, a nyakába borult és csak zokogott, talán valami olyasmit látott, amit nem kellett volna… Nem szólt semmit, tudta jól, hogy nem segítenének az üres szavak, hiszen rajta se szoktak segíteni. Svédországnak vajon van róla sejtelme, hogy mekkora fájdalmat okoz ezzel neki?

És még ennek ellenére is mintapárost alkotnak.

Norvégia volt az egyetlen, aki egy évvel később tökéletesen értette, hogyan fajultak odáig a dolgok, hogy Finnország elvesztette az emlékeit. Ugyanazt művelte Svédországgal, amit ő is vele, de képtelen volt hazudni és elviselni ezt. Egyszerűen felejteni akart, s ez az esély egyszer csak megadatott neki a balesettel. De mi lesz vele, ha egyszer rájön?

~*~

– Ugye tudod, hogy ha erre rájön, ki fog nyírni? – Fejével Tino felé intett, aki békésen, karácsonyi dalokat énekelgetve díszítette a karácsonyfát, láthatóan teljesen megfeledkezve a külvilágról. Nyoma sem volt rajta a korábbi években megszokott karácsonyi kapkodásnak és idegességnek. Svédország nem reagált, továbbra is minden figyelmét a vacsorának szánt lazacra irányította, és ez nem kicsit idegesítette Norvégiát. – Ki fog borulni…

Lukas és a szokásos vészmadárkodása. Berwald hálás lett volna, hogy ha nem emlékezteti erre, kivételesen megadatott egy olyan szenteste esélye, amikor Finnországnak nem kell itthonról elmennie, mert szólítja választott kötelessége. Norvégia lemondóan sóhajtott, morgott a nem létező bajsza alatt. Elégedetlenül csettintett a nyelvével, amikor arra a kérdésre is nemleges választ kapott, hogy elmondta-e a finnek azt, ami közvetlenül a balesete előtt történt.

– Szerintem hibát követsz el azzal, hogy most sem vagy hozzá teljesen őszinte. Ha magától jön rá, az sokkal rosszabb lesz – jósolta. Az utóbbi időben még a szokásosnál is többet beszélgetett Finnországgal, alaposan kifaggatta minden egyes kis részletről, ami eszébe jutott, mert tudta, hogy minden egyes éjjel a múltról álmodik. Voltak persze jelentéktelen részletek, és olyanok is, amiket alig bírt kiszedni Tinóból (ezekről sokszor kiderült, hogy jobb lett volna, ha nem tudja), de összességében kezdett összeállni a kép. A tudatalattija emlékezett, de ébren valamiért sosem jöttek elő ezek az emlékek, mintha egy gátba ütközne, de talán mégsem volt akkora veszélyben, ahogy azt Norvégia beharangozta. Finnország néha nyaggatta, hogy biztosan ismer olyan varázslatot, amit ilyen amnéziás baleseteknél használni szoktak, kipróbálhatnák rajta, ám a norvég mindannyiszor elutasította ezt. Észrevette, hogy Tino gyűrűje eltűnt, de nem tett rá megjegyzést, inkább kivárt.

– Mi ez a búskomor hangulat?

Mindketten összerezzentek, amikor Dánia hirtelen akkorát csapott a hátukkal, hogy majdnem találkoztak a sorsának beteljesedésére váró lazaccal. Míg beszélgettek, egészen jól haladtak, de Christensen ezzel a kedveskedőnek szánt gesztussal kizökkentette őket. Svédország titokban még örült is ennek, Norvégia viszont villogó szemekkel fordult felé, és a dán nyaka felé nyújtotta fűszeres kezeit, kétséget sem hagyva afelől, hogy másodpercek kérdése és megfojtja, amiért rá merte hozni a frászt. Dánia csak nevetett, elkapta a kezeit, és egy-egy csókot nyomott Lukas tenyerébe, mire párja nem tűnt túlzottan meghatottnak. – Karácsony van, emberek!

– Az, és Finnie-nek fogalma sincs semmiről, mert ez az észlény nem mesélt neki – morogta a norvég. – Pedig megegyeztünk…

– Majd én megcsinálom helyette – motyogta Svédország, mire Dánia – nincs mit szépíteni a dolgon – kedélyesen az arcába röhögött.

– Pont te? Frászt kapnak tőled a gyerekek! És gondolod, hogy Finnie el fog engedni akárhová is késő este?

– Megoldom – zárta le a témát Berwald, és szerencséjére Tino éppen akkor intett neki, hogy kellene egy kis segítség a díszítésben, mert valamit magasságánál fogva nem ér el. Lukas csak lemondóan sóhajtott és elment előkeríteni kisöccsét.

~*~

Tino határozottan úgy érezte, nagyon elfelejtett valamit, amit még el is titkolnak előle, valami hiányzik, de akárhogyan is erőltette, semmi sem jutott az eszébe. Idegesítette ezt a hiányérzet, kényelmetlenül érezte magát miatta, de azért mosolyogva díszítette a karácsonyfát, vidáman énekelt és segített, amiben tudott. Még Lukas is aránylag jókedvűnek tűnt, egyáltalán nem gyilkolták egymást Christensennel.

– Szerinted mi hiányzik? – fordult később párja felé, amikor Stockholm egyik eldugott utcáján sétáltak kettesben, kéz a kézben. Elméletileg kutyát sétáltattak, s Kukkamuna póráz nélkül szabadon szaladgált és csúszkált, gyakorlatilag meg csak andalogtak. Remélte, hogy a többiek nem neheztelnek rájuk amiatt, hogy megszöktek egy rövid időre. A hó puhán, némán hullott, frissen ropogott a csizmájuk alatt, és a finn arca édesen kipirult a hidegben.

– Hm? – Berwald megtorpant, nehogy beleütközzön, és az ajkához emelte a fiatalabbik kezeit, rálehelt és összedörzsölte a kihűlt ujjakat; Finnország már megint elfelejtett kesztyűt húzni. – Mire gondolsz?

– Csak úgy érzem, hogy valamiről nagyon csúnyán megfeledkeztem. Még a szokásosnál is jobban. – Elgondolkozva bámult a semmibe Berwald válla fölött, aztán felnevetett, lábujjhegyre emelkedve a két tenyere közé fogta a férfi arcát, és röpke csókot nyomott a homlokára. Svédország a derekánál fogva közelebb húzta magához, hogy aztán összeölelkezve menjenek tovább. – Pedig elméletileg nem… minden a helyén van, a díszek és az ajándékok, de mégis… Te nem tudod esetleg, miről feledkezhettem még el?

A svéd megrázta a fejét, aztán gyorsan javasolta, hogy igyanak egy jó forralt bort valamelyik karácsonyi vásárban. Finnországnak tetszett az ötlet, és rögtön meg is feledkezett a faggatózásról, ahogy egy kis térre értek és megkapta az italát. A befagyott csatornák partján sétálva iszogatták a forró, fűszeres bort, Tino továbbra is csacsogott, Berwald pedig kedvtelve hallgatta; hogy ilyen nyugodt, békés legyen a karácsonyestéjük arra szinte még sosem volt példa. Svédország hosszú idő óta először végre tényleg boldognak érezte magát.

– Sajnálom, hogy Eduardot nem tudtam elcsábítani a laptopja mögül, de legalább a többiek eljöttek. Na de majd szilveszterkor… ugye azt nem hagyjuk, hogy még azt is a gép előtt töltse?

– Persze, hogy nem – bólintott rá szórakozottan Berwald, mire egy ragyogó mosoly és egy puszi lett a jutalma. Már csak ezért is megérte az egész.

Amikor már menthetetlenül átfagytak, és már az összebújás sem segített, hazamentek; vettek egy kis édességet és puncsot, hogy kiengeszteljék a többieket, amiért kettesben megszöktek.

Norvégia egész este ugrásra készen figyelte Finnországot, de a fiú szerencsére sehova sem akart menni. Na nem mintha akkor bármi vagy bárki visszatarthatta volna. Elköltöttek egy kellemes karácsonyi vacsorát, daloltak és nevetgéltek, és még Sealandnek is megengedték, hogy sokáig fennmaradjon velük. A kisfiú ezt örömujjongással fogadta, hogy aztán már tíz óra körül elnyomja az álom idősebbik fogadott apja vállán.

~*~

Svédország felriadt; jócskán az éjszakában jártak már, odakint a koromsötétséget a lámpák próbálták meg barátságosabbá tenni.

Mintha halk énekszót hallott volna, először azt hitte, hogy félálomban van és képzelődik, és némán hallgatta az ismerős dallamot. Csak az utolsó versszakra ébredt fel annyira, hogy elcsípje a szavakat.

– En mä ole, lapseni, lintu tästä maasta, olen pieni veljesi, tuli taivahasta. Siemenen pienoinen, jonka annoit köyhällen, pieni sai sun veljesi, enkeleitten maasta…

Finnország mindig is szépen, tisztán énekelt – bizonyára azért, mert a régi időkben így varázsolt –, kellemes tenorja volt, bár egyesek – főleg Dánia – szerették azzal cukkolni, hogy akár kontratenornak is elmehetne. Olyan hangszíne volt, amit hosszabb távon is szívesen elhallgat az ember, igazi dalénekes.

Időközben egy új dalba kezdett; Svédország hunyt szemmel hallgatta, mozdulni sem mert, nehogy megzavarja, hagyta magát újra és újra elvarázsolni. Talán még el is szenderedett közben.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte a később beálló csendben. Tino meglepett nyikkanást hallatott, és az ajkára fagyott a szó, ahogy riadtan rápislogott.

– Felébresztettelek? – dadogta, amikor végre megtalálta a hangját. Párja megrázta a fejét és felült; Finnország felé fordult, aki egy szál alsónadrágban és trikóban ücsörgött az ablakban.

– Megfázol – motyogta, mire a finn halkan felnevetett és az ablaküvegnek dőlt.

– Dehogy, nem olyan fából faragtak engem. – Hallgattak egy picit, Finnország a lábait lógázta és zavartan tördelte az ujjait, mint akit rajtakaptak. Svédország szívesen elhallgatta volna még az éneklését, de nem merte mondani; tudta, hogy ezzel nagyon zavarba tudja Tinót, mert nem igazán szeretett közönség előtt énekelni. – Egyszerűen nem bírtam elaludni… veled volt már ilyen, Sveri? Persze, hogy volt, buta kérdés. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy valamiről elfelejtkeztem, már mint a szokottnál jobban, és végül annyira erőltettem, hogy eszembe jutott minden.

– Minden? – kérdezett vissza kiszáradó torokkal. Finnország bólintott, félrebiccentette a fejét és haloványan mosolygott.

– Minden, ami a karácsonnyal kapcsolatos. Olyan buta vagyok, rájöhettem volna előbb is. Lappföld java része hozzám tartozik, teljesen logikus. Én vagyok a Mikulás, legalábbis az országok számára.

– Igen…

– Miért hallgattad el ezt előlem, Sveri? – kérdezte puhán. – Hiszen úgy is eszembe jut lassan minden. Már csak a varázsének hiányzik. De ez… ez talán olyan, mint amikor szeretkeztünk, azután is eszembe jutott elég sok minden – tette hozzá halványan elpirulva.

– Ne haragudj… – mondta bűntudatosan Berwald és félrenézett. Tino leugrott az ablakból, odament hozzá és az ölébe ülve hozzábújt.

– Láttam egy szánt suhanni az égen… talán megoldódott, megoldódhatott, ugye? – Megborzongott, ahogy a svéd ajkát érezte a nyakán, és megadóan hajtotta a fejét a vállára. – Minden megoldódik egyszer…

(A dal, amit Finnország énekelt a Varpunen jouluaamuna: http://www.youtube.com/watch?v=T5Us4svCwXQ  Nem bírtam ki, hogy ne rakjam bele, első hallásra beleszerettem ebbe a dalba, főleg a Johanna-féle előadásba. Ha egyszer már nagyon jól fogok tudni finnül, lefordítom~)