Ensilumi

Ez a fic tegnap este és ma reggel született meg, azt ötletet akkor kaptam hozzá, amikor Kijával szerepeztünk~
Vigyázat, elég beteg, tinós stílusú. x'D
Avagy RusFinék nem bírnak magukkal. 
  

Már a konferencia kezdete óta kisebb-nagyobb feltűnéssel flörtöltünk. Tudjátok, ez már csak így van a régi szeretőkkel, hogyha találkoznak, esetenként nem igen tudják magukat visszafogni, s Eesti néha figyelmeztetően megrugdosta a székemet, ha túlságosan elragadtattuk magunkat.

Még szerencse, hogy ez csak a balti térség konferenciája volt! Egyesek igazán pletykásak, pedig kérem szépen, nincs Ivannal köztünk semmi. A határon kívül. Legalábbis jelenleg. És Svehez sincs semmi közöm, akárki akármit mond, azoknak az időknek már vége.

Viszont azt, hogy Ivan keze időnként percekig nyugodott a combomon, esetleg simogatott is – ezzel engem igen kínos helyzetbe hozva –, igenis muszáj volt megbosszulnom, no!  S a lehetséges bosszúeszköz már reggel óta megállás nélkül szakadt; Szentpétervárott leesett az első hó. Úgy gondoltam, hogy a következő szünet pont megfelel a tervemhez.

Elsőként a baltiak szabadultak ki a teremből, hogy a lehető legtávolabb kerülhessenek Oroszországtól, láthatóan nagyon kínos volt nekik egy légtérben tartózkodni velük. Feliks talán velük ment, míg Denny lemaradt beszélgetni a két némettel. Jellegzetes finn profizmussal követtem a célszemélyt, lemaradtam, amint kiért az ajtón, hogy mit sem sejtve a friss hóba gázolhasson – ami körülbelül már térdig ért. Éreztem, ahogy a szokásosnál kicsit szélesebb vigyor kúszik az arcomra.

Ivan épp rágyújtani készült, amikor derült égből villámcsapás módon hátulról becserkésztem. Nagyot ugrottam, megpróbáltam az előzőleg felmarkolt havat a nyakába gyömöszölni, de résen volt és elhajolt – ez azzal járt persze, hogy annak rendje és módja szerint elvesztette az egyensúlyát, és velem a hátán zúgott a hóba. Rögtön le is hengeredtem róla, mire kaptam egy kis hideg áldást az arcomba. Ó, igen, nem hagyta magát, de én majd megmutatom neki! A régi szép idők emlékére…

Valahogy egyikünknek sem sikerült feltápászkodni, és vad üvöltéssel hempergőztünk a friss hóban, mint holmi neveletlen gyerekek. Inkább csak sejtettem, mint hallottam, hogy valaki hangosan bíztat. Éreztem magamon Sve megrökönyödött pillantását, a szentem az ajtó mellett álldogált akkor is, amikor nagy titokban kikommandóztam áldozatom után.

Pillanatokon belül én is és az orosz is csurom vizesek voltunk. Sikeresen fölé kerekedtem, ráültem a hasára, és elkezdtem betemetni a fejét a hóba. Nem mertem belegondolni, milyen állatias kifejezés ülhetett az arcomon. Furcsa volt, hogy nem is annyira ellenkezett, egész sokáig hullának tettette magát, én meg azt hiszem azt kiabáltam, hogy nyertem, haha. Hát nem csalt az a ravasz orosz? Tetszhalott állapotából hirtelen felriadva megrázta a fejét, és a kezeit ismét a combjaimra tette; olyan hatással volt rám a hirtelen érintése, mint az áramütés, fel akartam ugrani, de nem hagyott. Időközben a nagy küzdelemben valahogy hátrább csúsztam rajta, már nem is a hasán csücsültem, hanem inkább a csípőjén, és nagyon reméltem, hogy csak az övcsatja nyom. Égni kezdett az arcom, és a keze szinte véletlenül csúszott följebb. Valaki rám kiabált, hogy intézzem el már végre, fojtsam bele a hóba vagy valami, mert mindjárt vége a szünetnek, és ő még látni akarja a végét; én viszont csak Ivant láttam magam előtt, ahogy ártatlanul mosolyog, és kicsit lök a csípőjén. Vajon mennyi vér lehet bennem? Mert az biztos, hogy nem a megfelelő helyen volt, és ezt valószínűleg ő is észrevette.

Végül nagy nehezen összeszedtem magam, és ráadásként még kibéleltem egy kis jéggel a sálát, amit meglehetősen bosszúsan fogadott. A nézőközönség lassan elszállingózott, Sve nagyon furcsán nézett rám, biztosan észrevette, mit csinált Ivan és az milyen hatással volt rám, mondjuk ki nem vette volna észre.

Segítettem Ivannak megkeresni az öngyújtóját és a cigarettásdobozát, aztán összekapartam a már enyészeté lett szálat, amit éppen meg akart gyújtani, amikor letámadtam, csak hogy adjunk a környezetvédelemnek. Éppen mentem volna, amikor elkapta a karomat és közelebb rántott magához.

– Kilenckor ott leszek nálad.

Farkasszemet néztünk egymással, majd egészen aprót bólintottam; értelmezze csak úgy, ahogy akarja. Miközben az épület felé sétált, újabb szálat vett az ajkai közé, és én bambán bámultam utána. A bent élő dohányzási tilalomra fittyet hányva odabent gyújtott rá, mire szinte rögtön felvijjogott a tűzriasztó, s a többi ország visítva rohant ki.

Ivan meg csak vigyorgott rám nagy ravaszan, s a kijelölt helyről figyelte a káoszt. Hogy a fenébe éri el, hogy újra és újra akarjam őt?

Denny szerencsére gyorsan elvonta róla a figyelmemet; nyafogott, hogy lemaradt az akcióról. Én nem bánom – legalább egyel kevesebb embertől hallom vissza a sztorit.