Emlékképek 9

Tegnapelőttről az elmaradt friss így a fuvolavizsga előtt~ Valaki nem látta az ellenőrzőmet? Még vizsgalapot kéne gyártanom.
Máskor szedjétek le a fejem, ha kések.
Akit ez vigasztal, végre előkerül Sealand~

Berwald arra ébredt, hogy valaki sertepertél a konyhájában. Félálomban hallgatta egy kicsit, aztán rájött, hogy ez csak Tino lehet, tehát riadó van: nem szabad főzni hagyni. Nem attól félt, hogy rágyújtja a lakást – habár arra is képes lett volna, amilyen dolgokat néha összehozott – hanem egyszerűen nem akarta megsérteni őt azzal, hogy nem eszi meg, amit csinál. A finn főztje kész biológiai csodafegyver volt.

Párja halkan dudorászva sürgölődött a konyhaasztalnál. Még pizsamában volt, de a ruhaujjakat könyékig feltűrte, és ki tudja honnan előkerített egy kötényt is, így eléggé viccesen festett. Amikor Berwald belépett a helyiségbe, éppen hátraugrott, mert majdnem leforrázta magát tejjel. Annyira jellemző… A svéd finoman arrébb tessékelte a pulttól. Úgy ítélte meg, hogy az alapanyagok nagy része még menthető. Mondjuk azt nem teljesen értette, miért is akart Tino pont lábasban sütni tojást (már ha azt akart, sose lehet tudni, mindenesetre a kint árválkodó tojások és fűszerek erről árulkodtak).

– Úristen, a szívbajt hoztad rám… – Feltartott kézzel elhátrált a terepről, és lezuttyant egy székre.  

– Nem szándékoztam – motyogta a svéd. Feljegyezte magának, hogy mindenképpen le kell szoknia a pókerarcról, legalábbis Tinóval szemben, mert már megint sikerült szerencsétlenre ráhoznia a frászt. Nincs hozzászokva, csak elriasztja így magától… Gyakorolhatná a tükör előtt a mosolygást.

– Szóval… nem tudok főzni? – heherészett zavartan a finn. – Nem kéne meglepődnöm, igaz? A finnek általában nem tudnak, és én nem a kivételek közé tartozom. Fura kajáink vannak, még furább hozzávalókból. Miért somolyogsz?

A megszólított csak vállat vont, és olajat öntött a serpenyőbe, majd durván feltörte a szélén a tojásokat. Talán csak egy hajszál választotta el attól, hogy puszta kézzel roppantsa őket össze, mert mindig olyan nyugodt volt, valamin le kell vezetnie a feszültséget…

– Csak egyéni ötleteid vannak – felelte a svéd a csempéknek és remélte, hogy ez elég kielégítő válasz.

– Tehát szarul főzök – vonta le a következtetést Tino, és mivel a másik nem ellenkezett, lezártnak tekintette a témát. Berwald reakciójából levonta a következtetést, hogy jobb, ha be sem teszi a lábát a konyhába. Távolról szemezett a kávéfőzővel, és kortyolgatta a meleg tejet; eredetileg kakaót akart csinálni, de már letett róla, mert nem feltételezte, hogy párja örülne neki, ha végigtúrná a szekrényeket kakaópor után. Bár itt valószínűleg hamarabb megtalálná, mint Ivannal, Berwald valahogy sokkal rendszeretőbb embernek tűnt, mint az orosz.

Elismerendő, hogy tényleg jobban jártak Berwald reggelijével; gusztusosabban nézett ki és ízre is sokkal jobb volt, mint amit a finn valaha alkotott, emellett isteni kávét főzött. Ezt nem mulasztotta el közölni vele, Berwaldnak pedig jól esett a dicséret.

~*~

– Az államügyeidet Észtország és én vettük át – magyarázta nem sokkal később a svéd. – Semmilyen orosz agressziót nem tapasztaltunk.

– Tehát Ivant mint országot nem érdeklem.

– Reméljük – bólintott Berwald; nagyon félt, hogy Tino elkiabálja a dolgot. Mivel a finn azt mondta, hogy inkább visszaveszi az ügyeit, egy nagy adag iratot nyomott a kezébe, nagy vonalakban felvázolta, mi újdonság történt mostanában; tulajdonképpen nem sok minden változott. És ha valami gond lenne, biztos érezném, elvégre ez egy ország dolga, gondolta magában Tino. Letelepedett a kanapéra, felhúzta a térdeit és körbebástyázta magát az iratokkal. Azt se tudta, hova kapjon. Berwald próbált neki segíteni, de így csak még nagyobb kavar lett a dologból.

– Nemsokára világtalálkozó… – jegyezte meg a határidőnaplóját tanulmányozva.

– Szeretnél elmenni rá?

– Természetesen! Elég sok mindent kihagytam, ezt már nem kellene… és tegnap azt mondta Dánia… Dánia volt az a furcsa hajú, igaz? – Megvárta, míg a svéd biccent. – Szóval azt mondta, hogy páran rajtad kerestek, és nem akarom, hogy neked ebből problémád legyen, meg nem akarom a kötelezettségeimet a nyakadba varrni. Én is elmegyek, így a legegyszerűbb.

– Rendben. Lehet, hogy Sealand is ott lesz.

Tino rámosolygott párjára, majd ismét a dátumok közé mélyedt és halványan elpirult.

– Ezeken a találkozókon… – kezdte elgondolkozva. – Minden ország ott szokott lenni?

A svéd bólintott; pontosan tudta, mire fog kilyukadni felesége.

– Ő is, igaz? – Nem is kérdés volt ez, inkább csak beletörődő sóhaj; a találkozás elkerülhetetlen. – Oroszország…

 

– Lesz hozzá pár szavam – morogta Berwald, mire a finn halkan, idegesen felnevetett, majd elkomolyodott.

– Ne… majd inkább én. Ő az én… ügyem. Nekem kell lerendeznem.

Tino szerencsére továbbra is az iratoknak szentelte a figyelmét; Berwald örült ennek, mert biztos feltűnt volna neki, milyen arcot vág. Az ő ügye. Hát persze. Szépen elvoltak Szentpéterváron meg Moszkvában, nem tudja, miket műveltek a balesete előtt, de azzal pontosan tisztában van, hogy Oroszország az ő ügye. Kétségtelenül neki kellene ezt a csatát egyedül megvívnia, de most nem fogja magára hagyni. Soha többet…

~*~

– Mindenki tudja, hogy mi történt velem, vagy mi van? – Tino össze volt zavarodva; már vagy három ország veregette vállon és közölte vele, hogy örül neki, hogy sikerült Oroszországtól eljönnie és már nincs a befolyása alatt. Eléggé zavarban volt.

– Nem, csak a fél világ – nevetett Christensen, és átkarolva a vállát magával húzta a konferenciaterembe; ezt csak azért tehette meg, mert Berwaldot valaki elrabolta beszélgetni. – Egyesek nagyon pletykásak, gyorsan terjednek a hírek.

– Értem – motyogta és idegesen pislogott a svéd felé. Nem szívesen eresztette el szem elől, mert félt, hogy valami hülyeséget csinál, ha egyszer megjelenik Ivan. A dán követte a pillantását és egészen különös, már-már irigykedő kifejezés ült az arcára.

– Finnie, nem fog belekényszeríteni semmibe, amit nem akarsz, ugye tudod? Ő nem Ivan.

– Pe-persze.

Egy hét telt el azóta, hogy visszatért Stockholmba – azóta semmi, de semmi nem történt köztük a svéddel. Berwald mindig nagyon türelmes és kedves volt vele, hiába a pókerarc. Ez egyrészt nagyon jól esett neki, másrészt viszont frusztrálta valamelyest, mert úgy érezte, ő ezt sehogy sem tudja viszonozni. Legalább ha meg merné csókolni, de még ahhoz is gyáva… Pedig nem lenne olyan nehéz, hiszen Ivannal is… mondjuk ott mindig ő kezdeményezett, neki semmit sem kellett csinálnia. De éppen ez az! Ez megcsalásnak számít, nem? Tudtán kívül megcsalta Berwaldot… Bűntudata volt miatta.

– Ne görcsölj már ennyit! – Christensen könnyedén vállon veregette, majd csatlakozott az éppen megérkező Norvégiához. Tino zavartan elfordult a jelenettől, ahogy a két férfi üdvözli egymást (– Nor! – Eressz el, nem otthon vagy.), és megkereste a helyét a hosszúkás konferenciaasztal mentén. Leült a finn zászlócska mögé és várt. Körbenézett, hogy kik a szomszédjai; szerencsére az orosz helye jó messze volt tőle, valahol az ázsiai részen (eddig még bele se gondolt abba, hogy ő inkább oda tartozik, legalábbis földrajzilag), mellette Svédország és Észtország kaptak helyet. A fiatalabbik finnugor rögtön le is huppant mellé, megölelte és arcon csókolta, amit ő kissé megilletődve, de örömmel viszonzott, Eduard pedig boldogan mosolygott rá.

– Örülök, hogy látlak. Jobban vagy már?

– Igen, mondhatni, csak a memóriám… – Lemondóan bökött a halántéka felé, és kibontakozott az ölelésből. – És te? Mesélj valamit, nagyon unom már, hogy folyton csak az én egészségemről van szó.

És Eduard szíves örömest mesélt mindenféle jelentéktelennek tűnő dologról, míg benépesedett körülöttük a terem. Egy névsorolvasást is tartottak, de a finn megkönnyebbülésére Oroszország nem volt jelen (családi okok a hiányzás magyarázata), Eduard pedig halkan magyarázta neki, hogy az orosz mindig erre szokott hivatkozni, és ilyenkor az egész keleti szláv bagázs hiányzik, de ezzel igazán nem kell foglalkozni, Ukrajna azt mondta, hogy nincs semmi gond.

Tino azt hitte, majd nagyon komoly dolgokról lesz szó, hiszen mindenki olyan elegánsan kiöltözött és komolynak tűnt, erre szinte senki sem figyelt oda a pódiumon szónokló Amerikára: voltak, akik az asztal alatt-fölött olvastak, mások a szomszédjukkal sutyorogtak vagy vitatkoztak, a görög zászló mögött ülő alak pedig békésen hortyogott az asztalon, talán még a nyála is kicsordult közben, és észre sem vette, hogy a szomszédja unottan bökdösi. Mintha rendetlen diákok lennének. Tino hátradőlt, az ölébe ejtette a kezeit, hogy még véletlenül se kezdjen el rajzolgatni, és megpróbált figyelni, de ez nehéz volt úgy, hogy Eduard folyamatosan pötyögött a laptopján, Berwald pedig feltűnően a könyvébe mélyedt. Még azt se vette észre, amikor felesége elkezdett hozzá suttogni.

A finn elgondolkozott. Mi lenne, ha… mi lenne, ha csak úgy, ártatlanul Berwald combjára simítaná a kezét? Vajon azt észrevenné? Semmi hátsószándék, csak megérinti… Az első nap óta, hogy visszajött, nem ölelte meg, és ez hiányzott neki. Túl elutasító volt vele, talán neki kellene megtennie felé az első lépést, hálával tartozik neki, amiért gondoskodik róla és…

Puhán Svédország combjára ejtette a kezét. A férfi meglepetten összerezzent, futó pillantást vetett rá, majd visszatemetkezett a könyvébe. Tino a válla fölött vele olvasott egy kicsit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve feljebb csúsztatta a kezét. Berwald halványan elpirult, köhécselt és keresztbe rakta a lábát, mire a finn rajtakapta magát és elhúzódott. Igazából nem tudta, hogy ezt most miért csinálta, de aztán a svéd finoman összefűzte az ujjaikat. Tino nem tudta megállni, hogy ne nézzen le rájuk; furcsa melegség töltötte el, és úgy mosolygott, mint egy idióta, szerelmes tinilány, és úgy is érezte magát. Éppen amikor már igazán kezdett volna nagyon kételkedni nemi hovatartozását illetőleg, szünetet hirdettek, és Berwald elengedte a kezét. Úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

~*~

Hosszú, fárasztó napot tudhattak maguk mögött. Tino feje zúgott a sok rázúdult információtól, még a halántéka is elkezdett lüktetni egy kicsit. Másra sem vágyott, mint lefeküdni az első szembejövő ágyra és aludni, de egyelőre ezt halasztani volt kénytelen.

Az aulában egy elég morc férfi várt rájuk, aki minden második pillanatban az órájára pillantott, és egy ideges ütemet kopogott az asztallapon; tőle a lehető legtávolabbi széken egy fiatal fiú ücsörgött. Igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy nekik az égvilágon semmi közük egymáshoz, mert tüntetően nem néztek egymásra, de ha az ember jobban megnézte őket, rögtön láthatta, hogy rokonok.

– Csakhogy ideértetek… – toporgott türelmetlenül, és közben kezet nyújtott Tinónak. – Egyesült Királyság.

– Finnország.

– Tudom. – Éppen hogy csak megszorította a kezét, már is elengedte, nem volt olyan határozott kézfogása, mint a skandinávoknak, vagy csak sietett. A kisfiú, aki eddig a képregényébe mélyedt, most felkapta a fejét, rájuk meredt, majd felpattant és odarohant hozzájuk; Tinónak pislogni sem volt ideje, máris vézna karok szorításában találta magát. Berwaldra pillantott, aztán kis fáziskéséssel viszonozta a gyerek ölelését. A szöszke a hasába fúrta az arcát, ezért alig lehetett érteni, hogy köszönés motyog.

– Jó látni téged, Isä – vigyorgott boldogan, amikor végre elengedte. A kezét azért még szorította, nehogy elszökjön a férfi, aztán kicsit esetlenebbül megölelte Berwaldot is.

– Igazán nem akarok gondot okozni, főleg nem most, de Peter addig nyaggatott, míg nem jöhetett.

– Ha nem dugtad volna el az útlevelem, jöttem volna egyedül is – feleselt a kisfiú és durcásan felhúzta az orrát. Valahogy kihívóan meredt bátyjára, aki csak megforgatta a szemeit, és színpadiasan sóhajtott egyet.

– Veletek akar maradni pár napra – vázolta a helyzetet Anglia.

– Örökre – szúrta közbe halkan a fiú.

– … nem tudtam lebeszélni. Ne legyél tolakodó, Peter, mert ha nem viselkedsz jól, odaadlak a csigazabálónak és leshetsz.

– Egyáltalán nem zavar minket – vágta rá gyorsan Tino, mielőtt a fiú replikázhatott volna. Berwald nem is foglalkozott az angol zsörtölődésével, de egyetértően bólintott párja szavaira.

– A holmid? – kérdezte, mire fia a széke felé intett: egy sovány hátizsák és egy pakk képregény. A férfi könnyedén felkapta, majd biccentett Angliának. – Mehetünk.

Amint elindultak, Sealand hátrafordult, és nyelvet öltött a hátramaradt Angliára, míg megfogta Svédország kezét is; rokona az érett paradicsom színét öltött magára, s majdnem viszonozta a gesztust egy nemzetközi, igen illetlen kézjellel. Tino megcsóválta a fejét, de nem tudott elnyomni egy mosolyt.

– Ez nem volt szép dolog, Sea – fedte meg a biztonság kedvéért. A fiú csak ártatlanul meresztette rá égkék szemeit.

– De megérdemelte – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Berwald természetesen Peter történetét sem felejtette el elmesélni: hogyan lökte el magától Anglia Sealandet, és hogyan fogadták be aztán a skandináv családba; alapjában véve nem volt semmi baja Arthurral, de ez a húzása egyszerűen antipatikussá tette. Eldobni magától egy gyereket, csak mert az megszületett az ő figyelmetlensége miatt… Ez olyasmi volt, amit Finnország nem tudott és nem is akart megérteni.

Az, hogy a kisfiú ennek ellenére képes volt mindkettejüket apának szólítani, melegséggel töltötte el.

~*~

– Ugye tényleg nem zavarok? – cincogta később a fiú, amikor már az autóban ültek, és hazafelé furikáztak; védekezően karolta át az újságjait. A svéd vezetett odafelé és visszafelé is, habár Tino felajánlotta, hogy cseréljenek, de Berwald erre rögtön rávágta, hogy inkább nem kellene vezetnie még egy jó ideig, mire a finn megszeppenten elhallgatott egy tíz percre. Ezt a csöndet törte most meg a fiuk. – Nem bírtam már Arthur mellett, folyton csak veszekszik mindenkivel, Alfred meg elmesélte, hogy baleseted volt, Isä, és nagyon aggódtam érted…

– Nem, persze, hogy nem zavarsz – mosolygott rá a tükörből fáradtan Tino. – Talán még segíteni is tudsz, hogy hamarabb visszajöjjenek az emlékeim.

– Mire emlékszel?

– Szinte semmire sem – ingatta lemondóan a fejét. – Berwald, Eduard és a többiek meséltek sok mindent, de az még se olyan, mintha én tudnám magamtól. Olyan érzés, mintha egy hatalmas feketelyuk lenne az emlékeim helyén.

– Értem – bólintott komolyan Peter; ebben a pillanatban nagyon hasonlított Berwaldra. – Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet, mert még csak nem is láttalak titeket pusziszkodni, mióta találkoztunk. Nem vesztetek össze emiatt, ugye?

A két felnőtt elvörösödött, a svéd halkan tagadást mormolt, mire Tino is szóra nyitotta volna a száját, aztán rájött, hogy nemigen tud erre mit mondani. Elfordult a tükörtől, mert nem tudott sem Peter, sem a saját szemeibe nézni. A gyerekek őszinték, tehát igazolva van Berwald, hogy vele voltak egy pár… Azok még egyáltalán? Ha elnyomta a fejében azt a bizalmatlan kis hangocskát, ami folyamatosan szajkózta a magáét, mióta elhagyta Ivant, akkor rájött, hogy ő is akarja ezt a kapcsolatot. A svéd pedig annyit foglalkozik vele, annyira rendes, neki is fontos ez az egész…

Eldöntötte, hogy bízni fog benne, és akkor is megteszi felé az első lépést, ha nehéz is. 

Bocsi, Anglia... Egyszer írok valami olyat is, amiben normális mellékszereped lesz. xD