Kokeilu

Páran már tudjátok, hogy dolgoztam egy FinHunon, és ma volt végre lelkierőm befejezni... Mivel elméletem szerint Finnie a lányokhoz is vonzódik, muszáj volt vele egy hetero ficet írnom. És ki is lenne jobb párja, mint Erzsi?
Elég furi fic, én szólok. De legalább megpróbálják.

– Fúú, nem tudom, hogy bírod te ezt itt fönn északon… – sóhajt Magyarország, és összébb húzza magán kabátját; Finnország fölajánlja, hogy odaadja az övét, mert neki úgy is melege van, de a lány visszautasítja. Még a végén megfázik, s szúrós szemmel figyeli, ahogy a fiú leveszi a kabátját, és nevetve a vállára teríti.

– Megszokás kérdése, ha te is itt élnél, gyorsan akklimatizálódnál.

– Azt kötve hiszem, ha mindig ilyen hideg van október elején. – Elvigyorodik. – Nem csoda, hogy ilyen jól összemelegedtetek.

– Egen… – A finn kényszeredetten heherészik; ha volt valami, amit nem szeretett unokanővérében, azok a szerelmi életével kapcsolatos poénok voltak. Nem, Erzsébet egyáltalán nem volt homofób, sőt előszeretettel ütötte bele az orrát abba, ami nem rá tartozott. Na igen, mindenkinek kell egy hobbi. – Hogy vagytok mostanság Ausztriával?

Sikerül társa elevenébe találnia; a lány egy pillanatra megtorpan és dühösen fújtat.

– Roderich egy öntelt tuskó! A rendszerváltás óta folyamatosan hívogat mindenhova, koncertekre meg fene tudja még mire, néha még el is megyek, esetleg együtt karácsonyozunk, de… Azelőtt bezzeg nem keresett. Most meg nem kötelező azért együtt lennünk, mert régen házasok voltunk. Azok az idők már elmúltak, az országok is változnak.

– Már nem szereted?

– Nem tudom – von vállat Erzsébet. – De nem is érdekel igazán. Soha többé germánokat!

– Egyetértek – vigyorog Finnország. Magyarország meglepetten pislog fel rá.

– Te nem együtt vagy a svéddel?

– Hát, elméletileg… – Tino zavarba jön; ilyenkor mindig halványan elpirul és a hajába túr. – Nincs semmi problémánk, nagyon aranyos velem, de… nem vagyok benne biztos, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint ő engem, érted? Persze nagyon tisztelem, de ez már nem ugyanaz, mint régen. És…

– Magyarán szólva csak a szex tart össze benneteket – mondja ki a lány szokásosan az egyenes véleményét.

– Nem, nem, nem! – tiltakozik erőtlenül. – Nincs senkim rajta kívül, és ő szerelmes belém, nem akarom megbántani, szóval…

– Értem – bólint Erzsébet. – Egyébként te vonzódsz a lányokhoz is?

– Miféle kérdés ez? – hebegi Finnország, és ismét halvány pír színezi arcát; Magyarország jót nevet rajta, megcsipkedi az arcát. Igazán aranyos így.

 *

Ugyanaz a helyszín, egy hónappal későbbi időpont; most már olyan hideg van, hogy Tinónak is elkél egy kabát. Erzsébet kettővel több pulóvert visel, mint otthon szokott az év ezen részében, és a vastag sála miatt csak arcának fele látszik.

– Még sosem voltam szaunázni – jegyzi meg, míg egy gyengébb cigarettát szív; Finnországot is megkínálta vele, de ő elutasította, és legszívesebben Magyarország kezéből is kikapná, nem illik egy ilyen csinos, fiatal hölgyhöz az önmérgezés. Erre a megjegyzésre viszont felkapja a fejét.

– Ezt nem mondod komolyan! – szörnyülködik. – Elvinnélek, de a nők és a férfiak külön szoktak, így nem lenne nagy élmény.

– Nem vagyok szégyellős – vigyorog Magyarország, mire Finnország bólint: ezzel el is van döntve a következő program.

Tino jó alaposan befűt a szaunába, csak aztán jut eszébe, hogy szólni kellene Erzsébetnek, hogy húzzon nyugodtan fürdőruhát, elvégre mégsem kellene meztelenül ücsörögniük, na nem mintha őt pont az izzasztókunyhóban lehetne zavarba hozni.

– Mindketten férfiemberek vagyunk, nemde? – A mosoly csipkelődő, Finnország mégis megrökönyödve, kicsit riadtan pillant rá ezt hallva. – Jó, én csak tiszteletbeli.

Megkönnyebbül, amikor vendége mégis felveszi azt a fürdőruhát, habár nem zavartatta magát, és előtte öltözött át, furcsa, déli szokás.

Mint várható, Magyarország nem bírja sokáig; már öt perc után sóhajtozik, legyezi magát, és naivan megkéri Finnországot, hogy locsoljon már egy kis vizet a kövekre, amit ő angyali mosollyal megtesz, aztán visszacsücsül a legfelső részre, és vidáman lógázza tovább a lábát. Erzsébet rövidúton letelepszik a padlóra, szétvetett tagokkal fekszik, Tino pedig nagyon jól szórakozik rajta. Azon túl, hogy kicsit zavarban érzi magát, mert unokatestvére kibújt a fürdőruha felső részéből, olyan melege van. Amikor rákérdez, Finnország hogyan bírja ki ezt, csak annyit felel: ha mindennap benn ül egy kicsit az ember, megszokja.

– Nagyon jó hatásai vannak a szaunázásnak – teszi még hozzá.

– De ez egy szenvedés! – sóhajt színpadiasan, mint aki a végét járja. – Nem jössz le mellém?

– Ha összébb húzod magad és szorítasz helyet…

A magyar nagy nehezen összekaparja magát, visszaveszi a vállára a pántot, és Tino ígéretéhez híven lemegy mellé. A kezébe ad egy nyírfaágat, hogy legyen oly szíves megcsapkodni vele a hátát. Magyarország finoman végigsimít a gerince mellett; igen, hasonlóan szétszaggatott a hátuk, hasonlóan viharos volt a történelmük, ezt is ugyanaz az ország okozta. Finnország megborzong az érintésre, mire a lány elveszi a kezét.

– Még nem válaszoltál a múltkori kérdésemre – mondja csevegő hangon.

Tino vállat von; nagyon jól tudja, melyikre gondol Erzsébet, de ha tetteti a tudatlanságot, talán megússza. A magyar viszont kitartó, mindenáron tudni akarja, melyik nemhez vonzódik jobban. Azt mondja, egy felméréshez kell, és jót mulat rajta.

– Tulajdonképpen nem tudom… Mindig csak férfiakkal voltam, de nem mondom, hogy nem nézek meg egy-egy csinos lányt… – feleli végül elgondolkozva. Riadtan pislog, amikor Erzsébet odahajol hozzá, és csókot lop tőle; az ajka cserepes, de mégis valahogy puhább, mint az övé, telt, női. Finnország nem viszonozza, ahhoz túl gyorsan történt, és az arcába szökik a vér. – Ezt miért…? – Nem reménykedik válaszban, mégis kap.

– Kíváncsi voltam – somolyog a lány, és egy kiszabadult tincset csavar a mutatóujja köré. – Helyes vagy, puha a pofid.

Tino csak még jobban zavarva jön, és amikor kiszabadulnak a friss levegőre, felkapja Erzsébetet, és csak úgy testvéri szeretetből bevágja a tóba, majd ő is követi; a magyar nagyokat prüszköl, és rögtön dideregni kezd, míg társa tempózik néhányat.

– Elég kicsinyes bosszú, ha engem kérdezel…

– Nem az volt, csak ez a szokás.

– Ne haragudj a csókért.

– Nincs semmi gond – vágja rá rögtön Finnország, majd egy kis szünet után hozzáteszi. – Szakítottam Svédországgal.

– Tessék?! – kérdez vissza élesen Magyarország. Majdnem leharapja önnön nyelvét a nagy vacogásban, és a finn gyorsan ki is tereli, hogy meleg törülközőkbe bugyolálja, nehogy megfázzon. Odabent csinál mindkettőjüknek forrócsokit, hogy a jeges fürdő után megmelegedjenek.

– Ráébresztettél múltkor, hogy nem csaphatom be – magyarázza, de közben nem néz rá. Talán nem Magyarország a legalkalmasabb ember arra, akinek elmondhat ilyesmit, mégiscsak meglehetősen pletykás, viszont ő megbízik benne, még mindig ő a legjobb tanácsadó. – Azt mondta, örül, hogy őszinte voltam vele és elfogadja, de látszott rajta, hogy összetörtem a szívét. Azóta nem is nagyon beszéltünk…

– Sajnálom – motyogja a lány.

– Ne tedd. – Finnország szomorkásan mosolyog, majd gyengéden szétbontja Erzsébet vizes haját és elkezdi szárogatni. – Így legalább… – Elharapja a mondatot, elbizonytalanodik.

– Igen?

– Megpróbálhatjuk együtt – nyögi ki nagy nehezen. – Jaj, ne nézz már ennyire naivnak, igenis leesett!

Magyarország nem nézi semminek, inkább közelebb húzódik hozzá, és rendesen megcsókolja.

*

Egy konferencián vannak – illetve lennének, helyette inkább kettesben felfedezték az épületet és itt lyukadtak ki. A fiú egy asztalnak dől, és még közelebb húzza magához párját, keze a lány derekán. Kockáztatják persze a lebukást, de így csak még izgalmasabb… És természetesen rajta is kapják őket, mert Finnország mindig így jár. Szétrebbennek, Észtország hagy nekik időt, hogy rendbe szedhessék magukat. Tino nevetgél, és felül a padra, míg Erzsébet zavartan tollászkodik.

– Még szerencse, hogy te voltál az, Eesti – mondja. – Titokban akarjuk tartani, Erzsinek sok a rosszakarója, én meg nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni Sverinek.

– Igen, teljesen megértem – bólint Eduard, és türelmetlenül rebben a tekintete Erzsébetre, aki a kontyát próbálja megmenteni. Tino eléggé összezilálta, pedig ő igyekezett a kedvéért csinos lenni. – Már keresnek benneteket, kezdődnek az előadások.

– Ó, hogy az a… – Finnország cifrát káromkodik (valószínűleg párjától ragadt rá), leugrik az asztalról, karon ragadja Magyarországot, és már húzza is maga után. – Hagyd a hajad, így is nagyon szép vagy.

Erzsébet melegen rámosolyog, majd megfogja Eduard kezét is, hogy ne legyenek olyan feltűnőek. Az utóbbi időben úgy is mindig egy kupacban ülnek a világtalálkozókon.

 *

Szereti a haját; nagyon puha, vadvirág illatú és gesztenyebarna folyamként omlik a hátára, amikor kiereszti a kedvéért. Nagyon sokáig összefogva hordta, de Finnország olyan sokszor szétzilálta a kontyait, hogy inkább feladta őket. Szereti kifésülni is és fonogatni, még ha ezért párja néha rá is csap a kezére.  

– Biztos, hogy nem gond, hogy itt vagyok? – suttogja Erzsébet, ahogy a két skandináv után néz. – Téged hívtak meg, nem engem…

– De én veled akarok karácsonyozni, szóval itt vagy – mosolyog rá szélesen Finnország, és puszit nyom az arcára. – Már az ő családjukhoz is tartozol. – Az ajkára teszi a kezét, amikor tiltakozna. – Nincs semmi de, csak élvezd a dolgot.

Ennyit a titkolózásról, feladták. Már csak egy lépés, hogy…

Halkan beszélgetnek magyarul és finnül, hogy ne annyira értsék őket. Finnország akcentusa édes, egyes hangokat furcsán ejt, míg Magyarországé alig észrevehető, kicsit dallamosabban beszél finnül, mint ahogy feltétlenül szükséges lenne.

Kétségtelenül meglepődtek, amikor Svédország nyitott nekik ajtót; Dánia nem említette, hogy ő is ott lesz. Igen, úgy üdvözölte, ahogy régebben is, finom puszit adott a svéd ajkára, de ennek jelentése már megváltozott, csak baráti. Magyarország ezzel szemben csak kezet fogott vele, a szorítása meglepően erős nő létére, míg Svédországé gyengébb, nem akarja nagyon megszorítani, Erzsébet rezzenéstelen mosollyal nézett a kék szemekbe. Egy szemüveg már rég nem hozta zavarba, a legtöbb ország úgy is csak felvágásból hordja, hogy komolyabban vegyék őket.

– Szerintem az expasid nem bír engem – bukik ki Erzsébetből rögtön, amint kettesben vannak a karácsonyfadíszek lecipelésének ürügyén. – Végül is ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre…

– Mindig ilyen fejet vág, nyugi – vágja rá rögtön Finnország, és halkan kuncog. – Legfeljebb rám nézhet csúnyán, de nem teszi. Beszélgethetnétek, sőt felhatalmazást adok arra, hogy kibeszéljetek a hátam mögött.

Magyarország csilingelve felkacag, aztán elpárolog a jókedve, amikor párja betolja a konyhába, hogy az éppen soros Svédországnak segítsen főzni, majd elugrabugrál díszíteni. Erzsébet megköszörüli a torkát, Berwald háta nem felel, így belenéz a szakácskönyvbe, de az meg dánul van – ha már a villámsújtottánál vendégeskednek –, s kénytelen megszólítani őt.

– Öhm… mit főzünk?

Berwald megpördül, rámered; a kezében egy félig megpucolt halat szorongat demonstráció gyanánt, mindkét keze csupa pác és fűszer, és jobbjában egy filézőkés, derekán fehér kötény. Erzsébet érzi, hogy tetőtől talpig végigmérik, kicsit meg van szeppenve tőle, mert reggel nem is nézett oda, mit kap ki a szekrényből; talán Tino egyik ingét sikerült a pólója fölé kapnia, a megszokás… kényelmetlenül érzi magát. Aztán a férfi int neki, ő odasétál hozzá, és engedelmesen csinálja, amire némán kérik. Milyen furcsa, egész jól együtt tudnak dolgozni, a lány igazából már várta, hogy beszabaduljon a konyhába, szeretne egy jó töltött káposztát főzni, de él a gyanúperrel, hogy ezeknek a kényes germánoknak megülné a gyomrát. Az otthonihoz képest minden túl tiszta, szinte fél, hogy valamit is összekoszol. Hozzá akar szólni Svédországhoz, de fogalma sincs, mivel indíthatna. Nem, biztosan csak rosszul látja azt, ahogy néha megremeg a keze a késen, csak képzeli az egészet, Tino azt mondta, hogy nem kell félnie tőle, nem lesz semmi gond… Miért érzi magát hirtelen idegesnek? Megküzdött már annyi ellenséggel, és most komolyan egy puhány skandinávtól fog félni?

– Én… – kezdené, de Berwald a szavába vág.

– Boldog veled?

– Tessék? – Magyarország meglepetten pislog; mindenféle dologra számított igazából, csak erre nem.

– Boldog veled Tino? – kérdezi lassan, tagolva, ügyelve arra, hogy ne legyen olyan durva az angol akcentusa. Erzsébet zavaradottan bólint, majd holmi karácsonyfa-díszítés ürügyén otthagyja a férfit, nehogy olyan dolgokra találjon rákérdezni, amire nagyon kíváncsi, de Tino megharagudna érte.

Huszonnegyedikén este Finnország szokás szerint útra kel, hogy segítve a Joulupukkit elvigye az összes országnak az ajándékát; Magyarország egyedül marad a négy skandinávval. Nem igazán tudja, mit kezdjen magával, míg a fiú visszatér, azt se tudja, meddig szokott odalenni, de még mielőtt úgy dönthetne, hogy visszavonul a szobájukba, Dánia ismerkedő szándékkal elkapja. Svédország is megkísérli a menekülést, de hiába, hamarosan mindannyian ott ülnek a nappaliban, kis körben a kandalló előtt. Erzsébet mögött lobog a tűz, vendégeskedése alatt először nem fázik.

– Sosem hittem volna, hogy pont Finnie fog becsajozni – kezdi vigyorogva Christensen. – Miután Sverike olyan szépen bemelegítette…

Berwald nagyon csúnya pillantást vet rá, míg Lukas szeretetteljesen tarkón legyinti a dánt. Erzsébet csak kuncog.

– De komolyan, neki van a legbuzisabb feje közülünk…

– Jaj, ne bántsd már! – szól rá Magyarország is, csak hogy megvédje barátját. – Ez nem kinézet kérdése.

Christensen könnyedén felnevet, beszédes pillantást vet a többiekre, amit egyikük sem viszonoz. Szinte első pillanattól fogva egy hullámhosszon vannak Erzsébettel, húzzák egymás agyát és nevetgélnek, még ha a lány még mindig egy kicsit zavarban érzi magát a társaságukban. A másik három germán pókerarcából nem tud olvasni, így aztán eléggé megkönnyebbül, amikor jó pár kör társasjáték után nyílik a bejárati ajtó és hallják Finnország motoszkálását, majd a fiú belép a nappaliba. Leveti magát párja mellé, hátulról átöleli a derekát, röpke csókot ad a szájára és a vállára hajtja a fejét. Dánia tettetett sértődöttséggel felcsattan:

– És én nem kapok puszit? Láttam, hogy Sverike bezzeg kapott, amikor ideértetek…

– Másszál ide – feleli a finn, de még csak fel sem néz rá. Egy kicsit ki van pirulva.

– Már megint jó bora volt Franciaországnak, látjuk – száll be a buliba Izland is.

– Rágalom – mormogja Finnország. – Különben meg ne tudjátok meg, milyen hideg van odafönn, valahogy fel kell melegedni.

Dánia ezután bizalmaskodva közelebb hajol Magyarországhoz, rémtörténeteket kezd el mesélni arról, hogy Finnország milyen bújós és nyomulós részeg, mire az csak erőtlenül tiltakozik és ölelgeti tovább a lányt.

Leszámítva azt, hogy Erzsébet is ott van, teljesen átlagosan telik a karácsony.

*

– Minek jöttünk el? – nyafog tőle szokatlanul Magyarország, és csökönyösen fonja keresztbe karjait. Mint egy durcás óvodás, gondolja Finnország, és békítően teszi a vállaira a kezét. Még a végén elszalad, ha nem vigyáz. Mert tudja, hogy a lány legszívesebben ezt tenné, elfutna ez elől az egész nyavalyás újévi felhajtás elől. Túl jó Tino meggyőzőképessége, nem hiába az az angyali pofi…

– Nem menekülhetsz el előle – mondja mélyen a zöldes szemekbe nézve. – És most nem kell egyedül itt lenned, majd szépen odaköszönünk neki, és ennyi…

– Köszön a halál, látni se akarom azt a tuskót – szusszant a magyar önérzetesen és elfordítja a fejét.

– Erzsébet!

– Igen, Bálint? – villant rá egy elbűvölő mosolyt, mire párja csak nagyot sóhajt és megadóan forgatja meg szemeit. Utálja, ha önkényesen magyarosítják a nevét.

– Jól van, te nyertél. Messze elkerüljük Roderichet.

Ausztria eddig minden évben rendezett egy újévi koncertet pár nappal elseje után; tudja ugyanis, hogy ha az év első napján lenne, senki sem jönne el, mert mindenki akkor józanodik. Magyarország pedig minden évben elmegy rá, ami rendszerint azzal végződik, hogy volt férje szerenádot ad neki. Idén viszont semmi kedve sincs ehhez az egész hercehurcához, de pechjére egyszer elmesélte Tinónak, aki erre egy csöppet sem lett féltékeny, sőt inkább lelkesedett, kifejezetten édesnek találta ezt a szokást, és ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek.

– Az idejét sem tudom már, mikor voltam egy jó hangversenyen, és különben is, Bécs nagyon szép város, én ritkábban járok ott, mint te – érvel, s ezzel el is van döntve az utazás.

Az osztrák főváros valóban gyönyörű hely, minden pompájával és bájával elvarázsolja Tinót, és Erzsébet nem tagadja, hogy ez kicsit zavarja; régi emlékek kavarodnak fel benne, Schönbrunnba még a sok nyüstölés után sem hajlandó betenni a lábát, és a finn egy idő után feladja.

Európa krémje képviselteti magát a koncerten, s ez az előző évekhez képest elég jó eredmény. A skandinávok persze csak Finnország miatt vannak ott, ő meg Magyarország miatt; kicsit hátrább ülnek ugyan, Tino élvezi, párja inkább unottnak tűnik, hiszen ezerszer hallott, jól ismert dallamok csendülnek fel. Később kézen fogva hagyják el a hangversenytermet, aztán egy meglepett kiáltás harsan mögöttük.

– Elisabeth!

Megpördülnek és Ausztriára merednek; Magyarország eléggé zavarban van, kicsit talán bosszús is, nem annyira tudja eldönteni, hogy most szét kellene rebbenniük vagy sem, Finnország viszont eldönti a kérdést, ahogy magához húzza a derekánál fogva. Roderich arcára az őszinte elképedés ül ki, porcelánszerű bőre egy kis színt ölt. Érezni a láthatatlan feszültséget, ami az egykori házastársak között feszül. Tino végül elmosolyodik, s hogy oldja a helyzetet, kezet nyújt az osztráknak, boldog újévet kíván a maga furcsa akcentusú németjén. Ausztria gyorsan összeszedi magát, rendezi arcvonásait, és tőle szokatlanul esetlenül nyújt át egy csokrot Erzsébetnek.

– Boldog újévet nektek is – biccent kimérten, és már ott sincs, Magyarország meglepetten bámul utána; még sosem látta ezt a férfit ennyire zavarodottnak. Finnország újra összefűzi az ujjaikat, de a lány most már belekarol. Igen, ez az a hely, ahol elsőként jelentek meg párként, most már nincs mit titkolni.

Estefelé forralt bort isznak egy helyes kis kávézónak a teraszán, aztán sétálnak és nevetgélnek. Erzsébet szeretne hazamenni Budapestre, de lekésik az utolsó vonatot, így kénytelenek egy bécsi hotelben éjszakázni. Finnország elég hamar elalszik, de Magyarország még sokáig virraszt, sertepertél, és nem bír nyugodni. Régi emlékek rohanják meg, akárhányszor csak eszébe jut, hol is vannak, s egyszerre elkezd tiszta szívéből keservesen zokogni. Tino felriad, először úgy tesz, mintha még aludna, mert nem igazán tudja, mit kezdhetne ezzel az összetört Erzsébettel. Ilyennek még sosem látta, a lány a fájdalmát mindig magába fojtotta és vidám volt. Elbizonytalanodik, talán mégsem helyes a kapcsolatuk, ráadásul még rokonok is… Hirtelen elhatározással felül, és óvatosan átkarolja a lány remegő vállait, aki erre megdermed, majd még kisebbre húzza össze magát. Megnyugtatóan dörzsölgeti a hátát, de igazából semmi ötlete sincs vigasztalásra.

– Css… Mi a gond? – Igyekszik halkan, lágyan beszélni hozzá, hátha az hat. – Rosszul vagy?

Magyarország bizonytalanul megrázza a fejét, és szabályozni próbálja a légzését. Már bánja a pillanatnyi gyengeségét, amikor kieresztett magából minden feszültséget, ami Bécsben ráragadt. Finnország fél kézzel, ügyetlenül kutat zsebkendő után az éjjeli szekrényen. Finoman letörölgeti a lány arcáról a könnyeit, az ölébe húzza és ringatja, mint egy kisgyermeket, és puszit lehel a homlokára, a fülére, a nyakára.

– Rosszat álmodtál? – kérdi újra. Erzsébet megrázza a fejét, mélyet sóhajt; eddig még sosem vette észre, mennyire megnyugtatóan hat rá Tino közelsége, a gondoskodása. Nem tudja felidézni, mikor volt vele valaki ennyire kedves, gyengéd, talán még a monarchia jobb napjaiban Roderich… nem, most nem szabad rá gondolnia, így is túl sokszor teszi. Közelebb fészkeli magát Finnországhoz az arcát a nyakába temeti, mire az egy kicsit megborzong. Finoman elkezdi kifésülni ujjaival az összegubancolódott barna tincseket, és tovább ringatja a lányt, hátha elmondja, mi bántja. Lassan alábbhagy a remegése és a pityergése is, kibontakozik az ölelésből és kifújja az orrát.

– Bécs mindig ezt hozza ki belőlem, ne haragudj – motyogja náthás hangon. – Nem lett volna szabad így látnod.

– Ha tudtam volna, hogy ennyire kiborít, el sem jövünk.

Magyarország felcsuklik, mint akinek nevetnéke van, megcirógatja a finn arcát, és feltápászkodik.

– Nagyon drága vagy, de túl kellene lépnem a múltamon. Elvégre ez is csak egy város a sok közül, a buta, fényűző Bécs, mitől rosszabb vagy jobb, mint Helsinki vagy Budapest? – Rövid, szomorkás nevetést hallat.

– Igen, tényleg el kellene eresztened Ausztriát… – jegyzi meg óvatosan Finnország. – Hé, hová mész?

– Csak rendbe szedem magam, nem akarlak ijesztgetni. – Erzsébet már ott is, rejtély, hogy a sötétben hogy találta meg az utat a fürdőig. Tino elmerengve néz utána és hátradől az ágyon.

Sokáig zubog a víz; Finnország azon gondolkozik, vajon mennyi időbe telhet elhasználni az osztrák főváros vízkészletét, talán oda kellene mennie, és egy szolid kopogtatás után megkérdeznie, hogy él-e még, de erre végül semmi szükség. Egyszer csak kicsapódik az ajtó, Magyarország végre előkerül, és párja rögtön felpattan, hogy kerítsen egy köntöst a vállára, mert a lány nagyon vacog, a kulcscsontján még ott ülnek a vízcseppek.

– Jobban vagy már? – mosolyog rá.

– Határozottan – vigyorodik el Erzsébet, és átkarolja Tino nyakát, mire ő a derekánál fogva közelebb vonja magához; éppen kényelmes a magasságkülönbségük, a finn végre nem töri ki a nyakát, s a magyarnak sem kell sokat nyújtózkodnia. – Sajnálom a jelenetet.

– Rá se ránts – von vállat Tino, aztán meglepetten felnyög, amikor párja ajkait érzi szokatlan szenvedéllyel az övéire préselődni. Kis késéssel hasonló intenzitással viszonozza, a lány kezei egyszer csak a fölsője alatt vannak, a törülköző teljesen lehullik róla. Finnország kap előbb észbe, és összerántja rajta a köntöst, az arca ég, talán neki sem ártana egy zuhany, lehetőleg jó hideg.

– Mi van, megijedtél? – kuncog Magyarország, és a finn kezéért nyúl; ő lassan megrázza a fejét és hagyja, hogy a szíve fölé húzza a kezét. Rásimítja a tenyerét a forró, puha bőrre, érzi a szívdobogását, ugyanolyan rohanó, mint a sajátja, s közben végig a szemébe néz várva az elutasítást, ha túl messzire menne, Erzsébet mosolya viszont kihívó. Magához akarja rántani, és fogalma sincsen, hogyan fogalmazhatná meg szépen, finoman, hogy kívánja, csak nem akar nyomulós lenni… A magyar közelebb lép hozzá és átölelni, hozzá bújik. – És még nem kell téged naivnak nézni…

Elbotorkálnak az ágyig, végigdőlnek rajta, Magyarország Finnország fölé mászik, megcsókolja. Végre mindketten felejtenek.

*

– Nem hiszem el, hogy kavarnak – morogja Finnország az együtt távozó dán-svéd páros után nézve. Norvégia még csak meg sem jelent a találkozón, Izland eltűnt valamerre, és ők páholyból nézhették, ahogy azok ketten enyelegnek – már ha annak lehetett nevezni, amit művelnek.

– Szerintem ezek most mennek szobára – jegyzi meg vidáman Erzsébet.

– Menjenek csak, nem érdekel.

– Tudod mi a véleményem? – Magyarország közelebb hajol hozzá, és megnyomja az orrát. – Te féltékeny vagy.

– Én? Dehogy – tiltakozik Tino, és keresztbe fonná karjait, ha éppen nem ülne az ölében a lány. – Miért lennék az? Nem szoktam.

Erzsébet halkan felnevet erre; kicsit talán szomorkásan, nem lehet eldönteni.

– Akkor nem voltál féltékeny, amikor Ausztriától kaptam virágot, karácsonykor pedig még meg is csókoltad Svédországot. Néha a nevét suttogtad éjszaka. Nem, nincs ezzel semmi baj. Úgy is tudtuk mindketten, mi lesz ennek a kapcsolatnak a vége.

Finnország képtelen a szemébe nézni, inkább összefűzött ujjaikat bámulja és nagyot sóhajt. Igen, valóban fogalma sincs, mit érez most, ez biztos nem szerelem, persze vonzódik hozzá, hiszen akkor nem feküdt volna le vele, de… Hátra dől, a plafonra bámul. Nem jut eszébe semmi értelmes gondolat.

– Sajnálom… – suttogja. Meglepetten veszi észre, hogy a lány mosolyog, még ha nincs is ebben semmi boldogság; legalább nem akarja lapossá verni. Kicsit szégyelli magát emiatt az egész miatt, hogy tulajdonképpen játszott vele.

– Én nem. – Erzsébet félrebiccenti a fejét, és egy hosszú, barna tincset teker a mutatóujjára. Aztán feláll Tino öléből, a kezét nyújtja neki. – Menj utánuk.

Finnország zavartan toporog, a cipőjére bámul, és nem mozdul. Magyarország hirtelen felnevet, kicsit élesen, hisztérikusan, és meglegyinti a fenekét, hogy induljon már el végre. Még visszafordul az ajtóból.

– De legalább megpróbáltuk.

– Igen. – Odalép hozzá, és még egyszer, utoljára megcsókolja. Aztán csak mered a becsukódó ajtóra.

Hát még egy férfi, aki összetörte a szívét, még ha akaratlanul is…