Emlékképek 7

Hoztam a hetedik fejezetet~

– Gyűlölöm a változást, és gyűlölök egyedül lenni. Néha úgy visszamennék az időben… egészen addig, míg kicsi voltam, és együtt éltünk az összes testvéremmel, mint egy igazi nagy, összetartó család. Akkoriban még élt Anyánk is, megszidott, ha bántottuk egymást, és mindig mesélt nekünk esténként. Egyszer nem jött haza többé, és ekkor ismeretlen népek zúdultak ránk keletről és nyugatról, harcosok, mi pedig képtelenek voltunk nekik ellenállni, mert földművesek, halászok voltunk. Elszakítottak a testvéreimtől, és amikor újból találkoztunk, szinte fel sem ismertük egymást. És akkor jött az Arany Horda, majd’ háromszáz év szolgaság és elnyomás. Tudtad, hogy vannak, akik legyintenek erre? – Ivan szinte sziszegett, vérfagyasztó volt tőle ez a hangszín, ahogy a szavakat egymás után köpte. – Megvan az oka annak, hogy mindig sálat hordok. Láttad már a nyakamat? Addig jó. Ugyan halványan, de még mindig látszanak a nyomok, ahol fojtogatott; gyenge voltam, százszor is megerőszakolt, hogy aztán meggyógyítson engem. Mintha egy átkozott ördögi kör lett volna. Sok-sok év múlva meggyengült, és én rögtön bosszút álltam rajta. Azt mondják, ha egy ország meggyilkol egy másik országot véglegesen, ezer meg ezer darabra hullik a lelke. Vállaltam, igazán nem érdekelt. Természet ellen való bűn, mondják, habár arra születtünk, hogy megvédjük a népeinket és uralkodjunk. Aztán felemelkedtem. A történelem leghatalmasabb birodalma lettem végeláthatatlan területekkel; egyre több országot fogadtam be a családomba, mint ahogy téged is, Finnország. Mind utáltatok, kár tagadni, és ezért ezerszer is képes voltam megbüntetni benneteket. Kezdettől fogva féltetek tőlem, ami nagyon rosszul esett, mert nem ezt szerettem volna. Vissza akartam kapni a régi, eltűnt szeretet, de megfagytunk. Már senki sem volt ott, hogy történeteket meséljen, vigasztalon és azt mondja, minden jobb lesz; különben is hazudott volna. Nem szeretem, ha hazudnak nekem és félrevezetnek.

– Akkor te miért tetted ezt? – bukott ki a finnből. Rögtön tudta, hogy ezt a kérdést rosszul tette fel, de a sok információ, amit egyszerre rázúdítottak rá túl tömény volt, és hirtelenjében úgy érezte, hogy szétrobban, ha nem kérdezhet. Ivan viszont nem szerette, ha félbeszakítják, s mögé lépett. Beletúrt a hajába, és kényszerítette, hogy felnézzen rá, majd egészen finoman a szájára csúsztatta a kezét.

– Azt kérded, miért? Engeded kicsi finnem, hogy befejezzem a történetet? – Közelebb hajolt hozzá, mintha választ várna, de Tino még megmozdulni is képtelen volt a rémülettől. – Igen? Nagyon helyes. Ne hidd azt, hogy lelketlen vagyok, éppen ellenkezőleg: ugyanúgy vágyok a szeretetre, mint mások. Te ott feküdtél eszméletlenül, emléktelenül. Hogy hiba volt-e kihasználni az alkalmat nem tudom. Tudod, mennyire irigyeltelek? Én is ember akarok lenni, halandó, ami most neked lehet, hogy megadatott, Tino. – Ivan kezei lassan lecsúsztak hallgatója vállára, és erősen megszorította azt, mire a finn halkan nyöszörgött. – Szeretnék én is mindent elfelejteni, és új életet kezdeni. Ugye milyen szép lett volna? Eléldegélhettük volna együtt, kettecskén, az a buta Svédország még el is enged… mondd, segített-e a húgom kegyetlen őszintesége? Senkinek sem segít – sóhajtotta, és egyszerre nagyon fáradtnak és öregnek tűnt, a hangja egészen reszelőssé vált a sok beszédtől. Lehuppant a Tino melletti székre, és a kezeibe temette az arcát. Tino egészen megrettenve meredt rá, de nem mert arrébb húzódni.

– Azt hiszem, eleget hallottál, Finnország – suttogta. – Menj el, egyedül akarok lenni.

A finn enyhén remegve felállt, és nem tudta eldönteni, hogy engedelmeskedjen-e, mert nem volt benne biztos, hogy ilyen felzaklatott állapotban itt hagyhatja-e Ivant. Nagyon félt ettől az arcától, még mindig érezte, ahogy a vállába vájnak az ujjai, és régi emlékfoszlányok tűntek fel az elméjében, de egyiket sem tudta megfogni. Oroszország felnézett rá, a szeme természetellenesen lila – pont olyan, mint az övé –, és rárivallt, hogy mit keres még itt. Tino kirohant a konyhából, és jobb ötlete nem lévén bezárkózott a hálószobába, hogy aztán erőtlenül az ágyra dőljön.

Nem lett volna szabad ezt megtudnia. Sokkal rosszabb volt így, ettől még semmire sem tudott emlékezni, nem volt semmilyen kapaszkadópontja a zűrzavarban. Valami elveszett. Tökéletes káosz uralkodott a fejében, nem tudta, mit higgyen és mit ne. Igaz az orosz állításai sokszor ellentmondtak egymásnak, ha az állítólagos múltjukról mesélt, de így legalább volt valami biztos pont. Nem hitte volna, hogy egész végig hazudott neki.

Mint aki nincs egészen magánál, úgy kelt fel és pakolta össze a holmijait. Egy ponton ki kellett mennie a szobából, és rettegve lépett be a konyhába, de a házigazda már nem volt ott. Szerencse vagy szerencsétlenség, ki tudja. Valószínűleg képtelen lett volna ezek után a szemébe nézni, mert szégyellte magát és őt is. Remegő kézzel lefirkantott egy üzenetet, hogy elmegy és remélte, hogy ez elég lesz.

~*~

Céltalanul kóválygott Moszkvában. Nem nagyon ismerte a várost, valószínűleg ezelőtt se sokszor járt itt, így hamar eltévedt, és egy parkban lyukadt ki. Az ég tökéletesen tükrözte a hangulatát: sötétszürke felhők tornyosultak fölötte, és havasesővel próbálták melegebb és szárazabb helyre üldözni. Leült egy padra, összehúzta magát, és a térdeire ejtve az állát a semmibe bámult.

Azt várta volna magától, hogy jobban kiborul, ehelyett egyszerűen csak üresnek érezte magát. Ki hitte volna, hogy ilyen könnyen eltűnhet minden, amiben ebben a pár hétben hitt? Elővette a könyvet, ami most az egyetlen biztos pontnak tűnt a zűrzavarban és belelapozott; az oldalakat eláztatták az esőcseppek és a könnyei. Kihullott a cetli, amit már egyszer megtalált, és ismét megbámulta rajta a szálkás, finoman döntött betűs feliratot. Ne feledd a történelmed, Finnország. Nem tett eleget a kérésnek. Egyáltalán ő Finnország? Egy eszme és föld megtestesülése lenne, népe elöljárója? Elég elrugaszkodott elképzelés volt, de jelenleg nem volt ennél jobb biztos pont a káoszban. Ha valóban Ivan hazugságainak az ellentettje igaz, akkor nagy hibát követett el, amikor eljött vele… és erre egészen ma délelőttig nem jött rá, s most láthatta a férfi másik arcát. Ivannak tényleg kezeltetnie kellene magát, bár az se biztos, hogy segítene rajta, ha valóban országok…

Fogalma sem volt, meddig ücsörgött és ázott a padon. Azt is, hogy éhes, csak akkor vette észre, amikor egy ismeretlen elüldözte onnan mondván, hogy ez az ő padja.

Azt mondta Ivan, szeretne a helyében lenni. A finn el sem tudta képzelni, hogyan kívánhat valaki ilyet, még ha olyan véres történelme is van, mint Oroszországnak.

Mivel nem igazán tudta, hogy mit kezdhetne magával, pár napig még az orosz fővárosban maradt, és így hotelszobába zárkózva gondolkozott, mellé pedig csokival tömte magát. Egészen eddig nem törődött a gyötrő honvággyal, de most sokkal erősebben tört rá, és nyüstölte, hogy menjen haza, mert ott van a helye. Amint átlépte az országhatárt, legszívesebben zokogva megölelt volna minden járókelőt. Ösztönösen tudta, merre kell mennie Helsinkiben, mintha valamiféle térkép lett volna róla a fejében nem csak a városról, hanem az egész országról. Furcsa egy érzés volt.

A lakásában fegyelmezett rend uralt mindent, ami alól egyedül az asztal volt kivétel; irattornyok a két sarkán, közében valamennyi hely a laptopnak, de ott is telefirkált lapok, rajzok feküdtek. Tino nem is tudta, hol kezdje. Pakoljon-e előbb ki, vagy leheljen-e életet a telefonjába, hátha keresik. Végül úgy döntött, letelepszik az asztal mellé és szemügyre veszi, amit ott talál. Csupa gazdasággal foglalkozó nyomtatvány, a GDP számítás mellé egy családra való múmint rajzoltak. Nagyon unatkozhatott, vonta le a következtetést és halványan elmosolyodott. Úgy tűnt, a koncentráció már régebben sem volt erőssége.

Amint a mobiljába sikerült életet lehelnie, alig győzte olvasni a bejövő üzeneteket, amik a hogy-és hollétét firtatták, felhívták rá a figyelmét, hogy nem ártana magát képviseltetnie a világtalálkozókon. Csak felületesen átfutotta őket, de már ettől is elszorult a szíve. Megkereste Eduard számát, és küldött neki egy üzenetet, hogy hazajött. Legalább valaki tudja, hol van…

~*~

  

– Talán utána kellene menned… – jegyezte meg Észtország. Finnország lakásán voltak, és lelki támaszt próbáltak szolgáltatni Dániával karöltve Svédországnak mindeddig teljesen eredménytelenül. Berwald csak állt az ablaknál, és Helsinki utcáit bámulta, s nem hogy válaszra, de még arra sem méltatta őket, hogy rájuk nézzen. – Még rám sem emlékezett, te pedig nem is beszéltél vele. Esetleg ha…

– Nem hiszem, hogy változtatna a helyzeten – vágott a szavába Berwald. Rekedt volt a hangja, órák óta először szólalt meg. – Már elment vele. Őt szereti…

– Lehet, hogy elment vele, de ez még csak annyit jelent, hogy Ivan nagyon ügyes hazudozó. Erről Észtország tudna mesélni, igaz?

– Egen. – Az emlegetett zavartan megigazította a szemüvegét, hogy ne kelljen Norvégiára néznie, mert mindig is feszélyezte a férfi átható pillantása. Annak idején nyílt titok volt a birodalomban, hogy Tino mennyire jóban van Ivannal a történtek ellenére, s hogy időnként az ágyukat is megosztják – nem csak a hideg végett. Az persze a finn magánügye volt, hogy mit műveltek. A skandinávok különben is nagyon jól tudták, hiszen néha náluk is visszaköszönt hasonló eset. Jobb volt erről nem beszélni. – Azt mondta neki, hogy vele járt, te meg zaklattad. Még csak azt sem tudja magáról, hogy ország.

– Ezt ismerjük – jegyezte meg valamelyikük. Norvégia keresztbe fonta a karjait, és lehuppant öccse mellé a kanapéra. Kimarta a kezéből a cigarettás dobozt, amivel az addig játszott, és rágyújtani készült, de aztán meggondolta magát.

– Az a baj – kezdte lassan, mint aki már valamit ezerszer elmagyarázott hiába –, hogy nem lett volna szabad elfelejtenie, hogy ország. Akár veszélyes is lehet. Gondoljatok csak arra, hogyan tűnt el Ska…

Christensen felköhögött, ezzel megakadályozva Lukast abban, hogy folytassa a gondolatmenetét.

– Legyünk optimisták – javasolta, mire testvérei egy emberként horkantak fel. – Finnie nem hülye, rá fog jönni, hogy valami nem stimmel és hazajön.

– De lehet, hogy addigra már túl késő lesz.

– Van jobb ötleted? Azt már leszavaztátok, hogy rontsunk rá a turbékoló párocskára.

Norvégia makacsul hallgatott, és pengevékonyra préselte az ajkait, mint ahogy mindig, ha igazat kellett adnia a dánnak. Neki se volt jobb ötlete, mint kivárni és remélni – habár ez utóbbiban nem volt túlzottan jó –, de rettegett tőle, hogy rosszul fognak alakulni a dolgok. Svédország visszafordult az ablakhoz, hogy ne lássák a többiek a könnyeit. Felesleges volt, úgy is tudták.

Kétségtelenül az ő hibája volt ez az egész. Ha nem olyan hideg Finnországgal, nem távolodnak el olyannyira egymástól, hogy már csak a testiség kedvéért járjanak össze, vagy már azért sem… az utolsó ominózus alkalmat leszámítva nem tudta felidézni, mikor volt rendes, romantikázós randevújuk. Mindig jelentéktelen dolgokról beszélgettek, apróságokon összekaptak, hogy aztán következzen az édes kibékülés. Összességében véve olyanok voltak, mint egy öreg házaspár. Tino kérette magát, aztán lemondta a találkozóikat furcsa kifogásokra hivatkozva. Hát persze, hiszen ott volt neki Ivan! Nem akarta elképzelni, mit művelhetnek most, hogy elengedte őt, de a képek mégis a lelki szemei elé furakodtak. Ismerve az oroszt nem volt kérdéses. Csak remélni tudta, hogy a finn nem megy bele az aberrált játékaiba.

Hetek, lassan egy hónap telt el kínzó várakozással. Tino felől semmi hír sem érkezett, Ivan tette a dolgát, bár néha titokzatosan mosolygott a világtalálkozókon, és egy kicsit kiegyensúlyozottabbnak tűnt, de senki sem merte az okát kérdezni. Finnország gazdasága továbbra is virágzott, nem történt nála semmilyen katasztrófa, ami aggodalomra adhatott volna – egyelőre.

Svédország nagyon jól tudta, hogy most Oroszország nem fogja annyiban hagyni. Mindig is magáénak akarta tudni a nyugati szomszédját, és már ezerszer megbánta, hogy olyan könnyen elengedte. Naivan azt hitte, majd hűségesen visszatér hozzá a polgárháborúja után, ám nem így történt. Tino megköszönte neki, hogy olyan szépen gondját viselte, míg nála lakott, további sok szerencsét kívánt, és haladt a maga útján. Ivan addig várt, mígnem az ölébe nem pottyant egy lehetőség, amit ő dalolva, mosolyogva kihasznált. Más ország megtette volna? Talán. Svédország viszont inkább kivárt, akármennyire is kínzó volt ez, mert eddig mindig rosszul sült el, ha ő döntött kettejük közül. A finn most tudva, tudatlan Ivan mellett döntött. El kell fogadnia…

Hová lett az a lángoló szerelem, ami egykoron összefűzte őket? Oroszország ellopta…

~*~

– Hei.

– Hei. Mit kérsz?

– Egy kávé lesz, köszönöm.

Tino lazán a pultnak támaszkodott és körbenézett; kellemes kis bár volt a Stadiban, mindenhol a világos színek domináltak, a tér tágas volt. A háttérben valahol halkan szólt a rádió az éppen aktuális slágerekkel, és a vendégek beszéde kellemes zsivajjá mosódott össze. A finn lehuppant egy bárszékre és várt.

Úgy döntött, hallgatni fog Eduardra, és találkozót beszélt meg Berwalddal; egy kicsit ideges volt most, de izgatott is, ami segített elnyomni az előbbi érzést. Fő az optimizmus: eldöntötte, hogy jól fog sikerülni ez a találkozó. Sajnos azonban abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán felismeri a svédet, hiába látott róla már fotót. Milyen kínos lenne, ha így történne… A megérzéseire kellene hagyatkoznia, azok többé-kevésbé Ivannal kapcsolatban is bejöttek és hiba volt őket elnyomnia.

A svéd határozottan késésben volt. Azok a nyomorult időzónák, mintha még azok is el akarnák választani Tinótól… mindig sikerült elfelejtenie, hogy a finneknél egy órával később van, mint nála. Szerencsére egy olyan helyet jelöltek meg találkozópontul, amit ő is jól ismert, mert amikor – nagy ritkán – ő ment el meglátogatni Finnországot, sokszor jöttek ide kávézni. Az ajtó fölé szerelt szélcsengő halkan csilingelt, ahogy beljebb lépett a helyiségbe. Az orrát péksütemény és kávé illata csapta meg, kellemesen meleg volt odabent a kinti hőmérséklethez képest. Nem látta, de érezte, hogy ott van valahol Tino, egy ország jelenlétének érzete összetéveszthetetlen bármi mással, ráadásul őt már több száz éve maga mellett tudta. Bizonytalanul körbefordult, igyekezett átlátni a vendégek fölött-között, de a finn volt a gyorsabb, mert egyszerre ott állt előtte, és üdvözlésre nyújtotta a kezét.

– Azt hiszem, mi egymást keressük.

Svédország egy pillanatig hitetlenkedve meredt rá, majd kézfogás helyett szorosan magához ölelte Finnországot. 

Stadi ~ Helsinki (avagy tanuljunk egy kis finn szlenget)