Emlékképek 6

Ezentúl hetente lesz új fejezet (vagy legalábbis igyekszem magam ehhez tartani), és amúgy nem teljesen vagyok a hatossal megbarátkozva.

– Visszakaphatnám a személyimet? – kérdezte óvatosan Tino, ahogy összepakolták a holmijukat; éppen indulni készültek az orosz fővárosba, és a finnek eszébe jutott, hogy talán nem ártana, ha nála lennének az okmányai. – Meg az útlevelem is. Elég bajos anélkül az utazás.

– Persze! – Ivan könnyedén áthajította a szobán a kért dolgokat, mellékelve hozzá Tino telefonját is, amely hangos csattanás kíséretében találkozott a fallal. – Bocsi.

– Úgy sem működik, teljesen le van merülve… – motyogta a párja. Hiába nyaggatta a másikat, csak nem néztek be az ő lakására azért a töltőért, meg úgy semmiért. Tino már kicsit aggódott, hogy biztosan kereshetik, habár szólt Eduardnak, hogy merre van.

Már lassan a harmadik hetet taposták, hogy kijött a kórházból; ezalatt teljesen ősziesre fordult az idő, a nappalok megrövidültek, s Tino már teljesen jól érezte magát, a gyógyszereit is elhagyhatták, de az emlékei még nem tértek vissza. Néha látomásszerű álmai voltak, mintha valami furcsa filmet nézne Finnország történelméről. Egyszer-egyszer elmesélte őket Ivannak, mire ő nagyon furcsán nézett rá, és Tino zavarodottan elviccelte a dolgot azzal, hogy biztosan eredetileg a történelem szakra készült, azért tud minden egyes évszámot. Többször nem is merte felhozni.

Nem tudta volna megmondani, mikor mozdult ki utoljára, de biztos megvolt már egy hete is. Örült, hogy végre mennek valahová, még ha egyre jobban is mardosta a honvágy. Ivan vigyázott rá, mint a szeme fényére, és folyton babusgatta, ami néha már túl sok volt.

Valami határozottan nem volt rendben, de a finn elnyomta ezt az érzést.

~*~

– Ez különös… – motyogta Ivan, ahogy az új lakás előtt álltak, és kulcs nélkül, szinte csak érintésre kinyílt a bejárati ajtó. Tino éppen nézelődött, próbált egyszerre mindent megfigyelni, hogy ha kell egyedül is eltájékozódjon. – Tisztán emlékszem arra, hogy bezártam.

– Betörtek volna?

– Nem, nem hiszem. Az máshogy néz ki.

Ivan idegessége észrevétlenül ragadt át Tinóra; ám ahogy bementek és körbenéztek, senkit sem találtak a lakásban. A finn zavartan követte párját, és rácsodálkozott, mennyivel nagyobb ez a ház, mint a szentpétervári. Szinte már túl nagy két ember számára, akár egy népesebb család és kényelmesen ellakhatna benne. Levegősebb és szebb volt, de valahogy a régies hangulat itt is megvolt; összességében nagyon tetszett Tinónak.

– Talán csak a régi tulaj járt itt és elfelejtette maga után bezárni a bejárati ajtót… – vélte, és Ivan ráhagyta; láthatóan már teljesen máshol járt az agya, amint bezárta a bejáratot. Átkarolta a másik férfi vállát, és puszit adott a homlokára.

– Fáradt vagy? Akár felavathatnánk az ágyat, mit szólsz?

Tino nem tudott erre mit mondani, de ahogy elpirult, az mindennél beszédesebb volt; pontosan úgy értette a dolgot, ahogy azt Ivan szerette volna, és az orosz nagyon jól szórakozott a másik zavarán. Hiába cirógatta, becézgette annyit, és volt vele előzékeny és gyengéd, a finn csak nem akarta beadni a derekát. Mindig eltolta magától, ha úgy ítélte meg, kezdenek túl messzire menni, vagy éppen Ivan kezei kalandoztak el túlságosan, mert nagyon zavarban érezte magát attól, hogy nem emlékszik semmire. Az orvosok finoman közölték vele, hogy ne várjon az emlékeire, mert még az is lehet, hogy semmi sem fog visszajönni. Túl sokáig feküdt kómában. Emlékképek jöhetnek még, de a száz százalékos gyógyulás szinte kizárt. Gyűjtsön magának új emlékeket a régiek helyett, tanácsolták. Tino próbálta, tényleg nagyon igyekezett, de túl üresnek érezte így magát. Kibontakozott volna Ivan karjaiból, de a férfi nem hagyta magát, és még szorosabban átölelte.

– Azt akarom, hogy velem maradj örökre – motyogta a nyakába. – Örökkön-örökkön-örökké. Csak az enyém legyél, ne is gondolj másra.

A finn halk kuncogást hallatott ezt a naiv, szinte már gyerekesnek mondható kérést hallva; nem is kérés volt, hanem inkább parancs, hogy mindenáron maradjon vele és szeresse. Átkarolta a nyakát és csókra kínálta az ajkait, de csak egy puszit kapott az arcára, majd Ivan elengedte, és elkezdte levetkőztetni; volt mit levenni róla, annak ellenére, hogy még nem volt annyira hideg, az orosz nem hagyta, hogy kabát és pulóver nélkül lófráljon. Tino egy darabig hagyta magát vetkőztetni, mígnem párja letérdelt elé és az övével kezdett babrálni. A finn tekintete riadtan rebbent rá, és hátralépett, próbálva ellökni magától a másikat.

– Mit csinálsz? – dadogta, mire Ivan csak furcsán elmosolyodott és intett neki, hogy jöjjön vissza. Amikor Tino engedelmeskedett és közelebb lépett, átölelte a lábait, és az arcát szorosan meztelen hasához simította. A finn elpirult, ahogy megérezte a bőrén a leheletét, és borzongás futott végig a gerincén, de még mindig nagyon zavarban volt. Ráadásul az orosz elkezdte róla lefejteni a nadrágot, és finoman simogatta a combját. – Mit szeretnél?

– Csak engedd el magad, és élvezd.

~*~

– Jöttek vissza emlékeid? – kérdezte Ivan jóval később, amikor már az ágyban feküdtek összebújva. Tino tétován megrázta a fejét; a furcsa álmait nem nevezte volna emlékeknek, akármennyire is valóságosnak tűntek.

– Miért kérded?

– Csak mert mondtál valamit, amikor…

– Elég sok mindent mondtam ma – vágott közbe, és elvörösödött, mert pontosan tudta, mire gondol a másik; Ivan könnyedén felnevetett, majd elkomolyodott.

– Venäjänek szólítottál.

– Valóban? – Tino zavarodottan pislogott és hálát adott a sötétségnek, hogy elrejti az arcát. Az teljesen rendben van, hogy Ivan tökéletesen úgy néz ki, ahogy egy ember egy oroszt elképzel, de az, hogy Oroszországnak szólítsa már nagy túlzás. – Nem tudom, miért mondtam, ne haragudj.

Ivan fölé gördült, és megcirógatta az arcát.

– Akkor tényleg semmi sem rémlik?

Tino újra megrázta a fejét, mire Ivan valahogy megkönnyebbültnek tűnt, és kényelmesen elhelyezkedett a finn fölött, akit hirtelen zavarni kezdett, hogy teljesen meztelen. Már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni, és semmit sem véve fel feküdt le mellé az ágyba zuhanyzás után. Biztosra vette, hogy már az amnéziája előtt is meglehetősen béna, szégyellős szerető volt, akit bármivel zavarba lehet hozni. Észrevétlenül próbált kihúzódzkodni Ivan alól, de ez nem igazán jött össze. Meg kellene mondania neki, hogy ő ezt még nem akarja, erre még nem áll készen… Kedvese megint a combját simogatta, aztán megcsókolta, ám mielőtt igazán elmélyedhettek volna egymásban, csöngettek. Úgy rebbentek szét, mintha rajtakapták volna őket. Tino felült, és maga elé húzta az egyik párnát. Egymásra meredtek pár pillanatig.

– Nem kellene ajtót nyitnunk? – vetette fel a finn, és Ivan egészen riadtan intett nemet. – Biztosan fontos, ha ilyen későn zavarnak…

– Nem akarok ajtót nyitni – nyafogta az orosz, és egy pillanatra egészen olyan volt, mint egy nyűgös kisgyerek. – Ha annyira fontos, majd visszajön normális időpontban.

Tino vállat vont, és már kelt is volna fel, hogy kimenjen, de Ivan visszaparancsolta az ágyba, és egy lemondó sóhajjal elment ajtót nyitni. A fiatalabbik egyedül maradt, magára húzta a takarót, és hallgatózott; valóban késői óra volt, az utcán viszonylagos csönd honolt, amiben még a legkisebb zajok, zörejek is felerősödtek; az óra egyenletes ketyegése szinte már ijesztő volt, a léptek ágyúdörgésnek hatottak, és tisztán vélte hallani, ahogy Ivan kinyitja a bejárati ajtót, és megpróbálja elküldeni a látogatót. Az orosz meggyőzőtehetségével számolva ennek legfeljebb pár percig kellett volna tartania. Behunyta a szemeit, és várt a férfi visszatértére, de az csak nem jött. Tino kezdett türelmetlen lenni, mert álmos volt, és még szeretett volna jó éjszakát kívánni párjának, mielőtt elalszik. Nagy nehezen rávette magát, hogy kimásszon a kényelmes, jól bemelegedett ágyból, felkapott egy köntöst – a méretéből ítélve Ivanét –, és kilépett a folyosóra, melynek végén, a konyha irányában fény pislákolt és halk beszélgetés hallatszott. Kicsit úgy érezte magát, mint valami kéretlen hallgatózó, és észre sem véve lassította le lépteit, ahogy közelebb ért.

A konyha ajtaja félig volt csak behajtva, így anélkül beleshetett, hogy a bent lévők észrevették volna. A házigazda és a látogató az asztal két végében foglaltak helyet; Ivannal szemben egy gyönyörű, idegen lány ült, aki valahogy mégis ismerősnek tetszett Tinónak, de nem tudta felidézni, hol látta és mikor. Sötét, a sárgás fényben megállapíthatatlan színű ruhát viselt, de a combján felcsúszott a szoknyája, és a térdénél fehér fodrok villantak elő. Fekete harisnyába bújtatott lábait úgy tette keresztbe, hogy ahogy egy ismeretlen, ideges ütemet intett a lábfejével, valahogy mindig hozzáért Ivanhoz. Átmeneti bézsszín kabátja az ölében feküdt, mintha nem lett volna alkalma felakasztania fogasra. Volt valami benne, ami nagyon emlékeztetett Ivanra, talán a kisugárzása; mintha hatalma lenne a legtöbb ember felett. Egy fagyos szépség, aki bárkit megkaphatna, de minden titkát és mosolyát megtartja magának. Egyedül barátságtalan arckifejezése rontott az összhatáson. Nem olyasvalakinek tűnt, akivel szívesen kezdene ki az ember, vagy aki hagyná magát bármire is rávenni. Amint megszólalt, Tino zavarodottan rázta meg a fejét; a karcos, kicsit rekedtes hang sehogy sem illett a lányhoz.

– Menekülsz előlem. Mikor hagyjuk abba ezt a játékot?

– Nézd, Natalia… – kezdte volna Ivan a legnyájasabb hangján, de a lány közbevágott.

– Nem akarom hallani újra, hogy nagyon vonzó nőnek tartasz és így tovább, de… nem akarom ezt hallani. – Natalia kihúzta magát, és szépen manikűrözött kezeit Ivan felé nyújtotta, mintha meg akarná simogatni az arcát. – Veled akarok lenni, mindig is ilyesvalakit akartál. Akkor miért utasítasz vissza?

Ivan válaszra nyitotta a száját, aztán mégsem felelt, hanem lehajtotta a fejét, visszahúzta a kezeit az asztalról, hogy a lány még véletlenül se érhesse el. Maga elé bámult, halványan kipirult sápadt arca.

– Van valakid, igaz? – sziszegte Natalia; összehúzta szépívű szemöldökét, s egészen vaddá vált az arca. Előrehajolt és puha, ezüstszőke haja az asztalra hullott. – Nem tudom, melyik ország lehet, de érzem a jelenlétét, ott hallgatózik az ajtóban.

– Tino, gyere be!

A finn már percek óta dermedten állt a sötétben, s most mintha más mozdult volna helyette; megszeppenve lépett a konyhába, és Ivan széke mögé állt. Zavarba hozta a lány gyűlölködő pillantása – tehát ilyen, ha valakire igazán csúnyán néz.

– Szóval igaz, amit rebesgetnek… – Hirtelen felcsillant a szeme, és halványan, mindenféle öröm nélkül, gunyorosan elmosolyodott. – Gratulálok, téged aztán jól átvágtak, kedves Finno…

– Elég legyen!

Az, hogy Ivan egyszer csak felemelte a hangját, mindkettejüket meglepte; a férfi felpattant, és úgy vágott rá az asztalra, hogy minden megugrott rajta, és még Natalia is hátrahőkölt. Tino még sosem látta ilyennek, ez volt tehát az orosz másik arca, ami egyszerre tűnt kétségbeesettnek és dühösnek. – Menj el…

– Nem fogok – mondta makacsul a lány, és addig szemezett a másikkal, mígnem az zavarba jött és félrenézett. Hallgattak egy darabig, majd Tino halkan megköszörülte a torkát és óvatosan javasolta, hogy Natalia maradjon éjszakára, hiszen késő van, és veszélyes lenne egy fiatal nőnek ilyenkor a sötét utcákon járni. Ivan kelletlenül ugyan, de egyetértett, és odaadta neki a tőlük legtávolabb eső vendégszobát.

Tino szerette volna kifaggatni Ivant a lány kiléte felől és arról, hogy miért ekkora baj a jelenléte, min vesztek ennyire össze, de nem merte felhozni a témát.

~*~

Reggel, amikor Tino kiment a konyhába, hogy némi koffeint vegyen magához, ott találta Nataliát az asztalnál, mintha egész végig csak ott ült volna; nyúzott arcából ítélve nem sokat aludhatott. Nem is viszonozta a finn köszönését, annyira belemélyedt a kakaójába, vagy egyszerűen csak levegőnek nézte a másikat.

– Szóval ti most jártok? – Nem is igazán kérdés volt, hanem egy kijelentés, amivel Natalia mindenféle kertelés nélkül indította a beszélgetést.

– Igen – válaszolta bizonytalanul Tino és halványan elpirult. Legalábbis nagyon úgy tűnik.

– Legutóbb, amikor összefutottunk, még azzal a svéddel voltál… – folytatta a gondolatmenetet a lány, és felkavarta a bögréje alján maradt kakaó-cukor masszát. – Furcsa, hogy szétmentetek, tőletek nem várta volna az ember. És legalább addig nem másztál rá a bátyámra… Most miért nézel rám így? Mintha nem éltünk volna egy fedél alatt száz évig. Ennyire kimosta a baleseted az agyadat, vagy esetleg Ivan volt?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelte hűvösen a finn, és maga sem értette, miért kezd vad zakatolásba a szíve. Natalia élesen felnevetett; most nem tettette, valóban jól szórakozott a zavart férfin.

– Tehát tényleg semmire sem emlékszel, ahogy azt Észtország mondta. Érdekes… Mondd, miket mesélt be neked a bátyám? Tudod, ő még akkor is hazudik, ha nem veszi észre, nekem is azt mondta, hogy szeret, de én ezt valahogy nem érzem. Vedd észre, hogy csak kihasznál téged, játékszer vagy a szemében.

– Ő nem… – kezdett volna tiltakozni Tino, ám Natalia belé fojtotta a szót.

– Gondolj bele: ismered őt egyáltalán? Lehet, hogy nem emlékezel semmire, de ezt a kérdést még így is meg tudod válaszolni: nem. Hogy is ismernéd? Nem a te véred, semmi közöd hozzá. Csak bebeszéled magadnak az egészet, mert annyira akarsz magadnak emlékeket, és ő ebben a segítségedre van. Unatkozott, te pedig ott voltál, mint egy kínálkozó szórakozási lehetőség, pont mint régen, Finnország. Akkor is mindig otthagyott, most is itt fog. Nyisd ki a szemed!

Tino tétován lépett hátrébb, hogy minél távolabb legyen a lánytól. Nataliának közelebb sem kellett hozzá mennie, hogy ilyen hatást gyakoroljon rá, az egyszerű, negédes szavai mintha méreg lettek volna. A finn szeretett volna minél távolabb lenni tőle, a lány lényéből egyszerűen sugárzott az őrület, de a tudata legmélyén valahogy mégis úgy érezte, igaza van. Sikerült az Ivan felé táplált bizalmát megrendítenie, mert már ezelőtt is érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Most viszont megkapta a megerősítést, amire tudat alatt várt. Megrettenve bámult rá, a lány pedig szinte angyalian mosolygott rá.

– Akár meg is kérdezhetnéd őt, biztosan tudna mesélni.

Megfordult. Ivan már percek óta ott állt mögötte és rájuk meredt. Tino felcsuklott, és riadtan ugrált a tekintete a két testvér között, míg az orosz intett neki, hogy üljön le. Natalia felállt, bátyjához lépett és megsimogatta az arcát, lábujjhegyre állt és súgott valamit a fülébe, majd eltűnt.