Mi ez?

... avagy Susie nem tud címet adni, ezért nem került fel ez a fic előbb.

Ajánlom Kijának és Tinnek, akit pedig érdekel, annak megkeresem azt a fanartot, ami ihlette. :D Egy könnyed kis valami így a világvége előestéjére~

– Mi ez?

– Egy kutyus. Integess szépen a bácsinak! – gügyögte az angyal, fogta a kölyök mancsát és maga integetett vele. Crowley úgy nézett puha, aranyos kettősükre, mint aki nem is tudja, hogy megfojtsa, vagy inkább nevesse ki őket; nem volt túlzottan jó kedve. Azirafael nem zavartatta magát, vagy már csak megszokta ezt a pillantást, a kutyakarikatúra viszont – helyes keverék, fekete-fehér bundával – láthatóan megijedt, és remegve húzta össze magát a szőke karjaiban. – Hát nem aranyos? Arra gondoltam, hogy…

– Nem tarthatod meg – vágott közbe a démon. Lazán az ajtófélfának támaszkodott, pont olyan pózban, hogy az teljességgel lehetetlenné tette, hogy bárki is bejusson mellette a lakásába, ha ő nem akarja. Nem, nem fogja beengedni Azirafaelt, míg az a dög nála van. – Nem fogadhatsz be minden kóbor ebet, angyal.

– Nem is így terveztem. – Azirafael nem is igazán Crowleyhoz beszélt, hanem inkább a megszeppent kutyához, és tőle szokatlanul bugyuta mosollyal csiklandozta az állat hasát. – Te fogod megtartani, hogy ne legyél egyedül. Nem maradhat kint ilyen időben, nemsokára jönnek a talaj menti fagyok. Kiválóan ki fogtok jönni, és megtanultok alkalmazkodni egymáshoz. Vissza fogok jönni, hogy megnézzem, hogy haladtok.

– Felejtsd el – vágott volna közbe Crowley, de Azirafael számító kifejezéssel az arcán a kezébe nyomta a kutyát, és már ott sem volt. A démon bundájánál fogva messze tartotta magától az ebet, és napszemüvege fölül szemezett vele. – Most mi a poklot kezdjek veled? Nekem nem kell kutya.

Ráöltötte a nyelvét, amit a kutya dermedten figyelt, és ismét enyhén remegni kezdett. Amikor a férfi lerakta a földre, gyorsan beiszkolt pár virágcserép mögé, és onnan figyelte új gazdáját.

Helyes, legalább fél tőle. A kapcsolatuk alapja már meg is van, gondolta Crowley, de az nem jutott eszébe, hogy a félelem nem jár együtt a tisztelettel.

 *

– Ez a rohadt dög már megint bepiszkított – sziszegte Crowley. – És terrorizálja a növényeimet. Nem maradhat.

– Neveld meg! – nevetett Azirafael; az emlegetett dög az ölében terpeszkedett, és a kezét nyalogatta. – Különben is, azok után, amit te művelsz szegény levelesekkel, nem hiszem, hogy ő nagyon…

– Megrágcsálja őket, kikaparja a földüket, és kérés nélkül trágyáz.

– Ó… – Az angyal az arca elé emelte a kutyát (persze nem úgy, ahogy azt Crowley szokta, a bundájánál fogva, hiszen ő sem szerette volna, ha egy óriás a szárnyánál fogva emelgeti), és nagyon csúnyán nézett rá. A kölyök először barátságosan csóválta a farkát, majd összehúzta magát Azirafael szigorú pillantásától. – Nem szép dolog a gazdádnak bosszúságot okozni, ugye tudod? Csinálsz még egyszer ilyet? Nem? Nagyon helyes, nem szabad. – Visszaeresztette a kölyköt az ölébe, és Crowleyra mosolygott. – Csak megfelelő neveltetés kérdése az egész; vidd el mindennap sétálni, azzal majd levezeti a fölös energiáit, és nem fogja a növényeidet sem bántani.

– Persze – vélte szkeptikusan a másik, de már nem igazán tudott haragudni az angyalra, elvégre az csak jót akart neki.

– Vigyük el együtt sétálni – javasolta Azirafael; lerakta az öléből a kutyust, ki tudja honnan pórázt varázsolt rá, és a démon felé nyújtotta a kezét. Crowley nem fogadta el, és az angyal kipirultan vágta zsebre a kezeit. Azért követte a szőkét a parkba, és közösen megetették volna a kacsákat, ha nem riasztja szét őket a kiskutya, ahogy lelkesen tapicskol a vízben.

– Van már neve?

Crowley vállat vont.

– Kellene?

– Mindenkinek van egy neve – mondta egy kicsit kioktató hangnemben Azirafael.

– Miért nem te adsz neki? Te találtad, nyilvánvalóan jobban is tudod kezelni.

De a te kutyád, akarta mondani az angyal, aztán mégsem szólt semmit. Végül is, ő sózta rá Crowleyra – jó szándékkal persze, de mint mondják, a pokolba vezető út is azzal van kikövezve – és tényleg sajnálta a démon növényeit, ám ahhoz sem lett volna szíve, hogy kirakja az utcára az ebet… Aztán eszébe jutott egy ötlet, ahogy elnézte a parkban sétáló embereket és elmosolyodott.

*

Amikor másnap Crowley hazament, és belépett a sötét, gyanúsan csöndes lakásba, tudta, hogy valami nincs rendben; leellenőrizte, hogy nem-e törtek be és vittek el valamit (ez esetben az elkövetőnek lett volna körülbelül egy órája, mielőtt megtalálta volna Crowley, hogy elbeszélgessen vele), aztán amikor levetette magát a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, rájött, hogy a kutya nincs ott; senki sem ólálkodott a lábánál és rángatta meg a legváratlanabb pillanatban a nadrágszárát, hogy vacsorát kuncsorogjon. Ez szokatlan volt, és kíváncsiság ürügyén felhívta Azirafaelt, hátha tud róla valamit, de az angyal nem mondott semmit róla, csak áthívta magához.

– Azt mondtad, a terhedre van – mondta az angyal, ahogy Crowley a zárva feliratot figyelmen kívül hagyva belépett az üzletbe. – Szóval átvettem.

– Átvetted? – visszhangozta a démon. – És ugyan hol tartod?

Azirafael a hátsó szoba felé intett, és ekkor halk csörömpölés hallatszott onnan. Az angyal összerezzent, majd odasietett a kutyához, és Crowley nem bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el azt hallgatva, ahogy a másik pöröl a kölyökkel, amiért az több mindent levert, és megkísérelte meggyalázni a gyűjteménye legbecsesebb darabjait.