Emlékképek 2

Hoztam a második fejezetet~ Tino szenved, Ivan élvezi a dolgokat, és feltűnik Eduard is~

Finnország nem tudta, mi ébresztette fel, de azt a napot úgy, ahogy volt, már a kezdetétől fogva utálta. Majd széthasadt a feje, és a szemeit sem akaródzott kinyitnia, így a feje búbjáig húzta a takarót, és a visszaalvást fontolgatta.

Aztán rájött, hogy fogalma sincs, hol van, és a homlokát hasogató fájdalom ellenére viszonylag fürgén felült. Ennek köszönhetően megszédült. Hunyorogva körbenézett a szobában; még az a kicsi fény is sértette a szemét, ami a hanyagul összehúzott, kopottas függönyökön át beszűrődött. Riadtan konstatálta, hogy meztelen, és nem elég, hogy rohadtul másnapos, de alig emlékszik valamire a tegnap estéből. Igyekezett nem pánikba esni. Ez önmagát ismerve elég nehezen ment.

Két percre visszafeküdt az ágyba és a plafont bámulta. Az oldalára fordult és a fülére szorított egy párnát, de így csak rosszabb lett, mert így a saját veszettül doboló szívverését kellett hallgatnia. Próbálta a történteket felidézni, de csak használhatatlan emléktöredékek jöttek. Persze előbb-utóbb eszébe fog jutni minden…

A második pohár vodkánál egyértelműen meg kellett volna állni. Sajnos azonban úgy viszonyult a hozzá, mint a csokoládéhoz vagy a szalmiakkihoz; ha elé rakták, nem bírt ellenállni. Még valamikor a cári időkben szerette meg ennyire…

Kinyitotta a szemeit és meglátta a ruháit csinos kupacban, összehajtogatva heverni a fotelben. Nagyot sóhajtva felállt, hogy felöltözzön.

Kilesett az ablakon. Egy óriásplakáton hibátlan mosolyú nő hirdetett valami terméket, mellette orosz nyelvű szöveg virított. Visszaejtette a függönyt a helyére és szenvedve felnyögött a felismerésre.

Szentpétervár, Oroszország.

Megkérte Ivant, hogy segítsen helyretenni igencsak porossá vált nyelvtudását, együtt ittak, majd valószínűleg itt végezték. Idegesen végigfuttatta kezét a hajában és ismét körbenézett, ezúttal tükör után. Nem talált, így muszáj volt kimerészkednie a szobából.

A lakás kétségtelenül Oroszország ízlését tükrözte. Egyszerű, napsárgára festett falak, időnként egy-egy kétes származású festmény furcsa kompozíciókkal, míves, régi fabútorok, egy fehér lepedővel letakart szekrény, ami alól mintha egy megtépázott szovjet zászló kandikált volna ki, legalábbis Tinónak rögtön ez ugrott be a vörös színe láttán. A finn nem szerette volna tudni, mit rejthet.

Valahogy elkeveredett a konyhához, ahol vidám dudorászás közepette Ivan tevékenykedett. Tinónak valahonnan ismerős volt a dallam, s először egy népdalra gyanakodott, majd eszébe jutott, hogy ez az egyik korábbi orosz eurovíziós induló dala. Az olyan slágerek közé tartozott, ami különösen illet hozzá, még ha nem is azzal nyerte meg egyszer a versenyt.

Finnország megpróbált észrevétlen maradni. Csak halkan kopogtatott az ajtófélfán, hogy bejöhet-e, de a szamovár éppen ekkor fütyült, így nem érkezett válasz. Az asztalhoz poroszkált, kihúzott egy széket. Rossz ötlet volt, a kövezet fülsiketítő visítást hallatott a falábak karistolására. Oroszország felé fordult és vidáman mosolygott Finnországra, aki megszeppenve huppant le.

– Hogy aludtál? – kérdezte Ivan, mire a finnek kedve támadt közelebbi barátságot kötni az asztallappal, ám ez elég illetlenség lett volna.

– Szerinted? – válaszolta a kialvatlanság jellegzetesen ideges hangsúlyával Tino, és a tenyerébe temette az arcát. – Még csak arra sem emlékszem, hogy mi történt… Ugye nem…? – Nem merte befejezni a mondatot.

– Te mit gondolsz? – Oroszország érdeklődve félrebiccentette a fejét, aztán nevetni támadt kedve, amikor Finnország szenvedve felnyögött. Aranyosnak találta a kétségbeesését. – Ugyan, te is élvezted.

Ivan Tino mögé lépett és gyengéden a vállára tette a kezét. Lehajolt hozzá, talán szájon akarta csókolni, de a férfi elfordult tőle, ám lángba borult arca mutatta, mennyire zavarba hozta ez az egész. Oroszország talán megsértődött, talán nem; mindenesetre ezzel lezártnak tekintette a témát, összekócolta Finnország aznap még fésűvel sem találkozott haját, és visszatért a tűzhelyhez és a szamovárhoz, ami immár füstöt okádott.

– Kérsz valamit inni?

Inni – ezt a szót egyelőre soha többé nem akarta hallani, a feje pedig egyetértően hasogatott, ám a torka ki volt száradva. A gyomra korgott, de képtelennek érezte magát arra, hogy akármit is leerőltessen a torkán.

– Kávét – nyögte végül, s megadva magát a gravitációnak az asztalra hanyatlott.

– Az sajnos nincs – somolygott Oroszország, de nem úgy tűnt, mintha igazán sajnálta volna. Helyette kapott Finnország mézzel agyonédesített feketeteát, amit végül szenvedve megivott. Semmi kedve sem volt a kelleténél tovább itt maradni, ezt viszont udvariatlanságnak érezte volna közölni.

A csésze kiürültével letette azt az asztalra, és halkan megköszörülte a torkát. Oroszország kedélyes mosollyal az arcán ült le vele szemben, és széles jókedvében meg találta simogatni Finnország sápadt arcát. A férfi egy ideges mozdulattal lökte el a kezét, aztán bizonytalanul felállt.

– Nagy hiba volt idejönnöm – motyogta. – Hiba volt az is, ami köztünk történt, el kell felejtenünk.

– Nem értek egyet. – Oroszország lassan, türelmesen megcsóválta a fejét. – Nem zárhatjuk le ennyivel, én még nagyon szeretnék veled találkozni. Igazán vidító társaság vagy, jót teszel az állítólagos elmezavaromnak, amit egyesek diagnosztizálni találtak nálam, tehát szükségem van rád. És különben is, tündéri vagy részegen.

– És ha nemet mondok?

– Akkor mesélek Svédországnak – felelte egyszerűen Ivan. – És nem csak a tegnap estéről, ó nem. A múltról is, amikor valóban együtt voltunk. Hiányoznak azok az idők…

– Te utolsó, rohadék ruszki… – sziszegte Finnország dühében, bár maga sem tudta eldönteni, hogy az önmaga felé vagy az orosz felé irányul inkább.

– Majd hívlak – nevetett Oroszország, s mikor Tino már az utcán járt, integetett neki az ablakból. A finn figyelmen kívül hagyta a búcsúztató gesztust.

 ~*~

Tino valósággal szédelgett. Még az évszakhoz képest is túl meleg volt, tikkasztó harminc fok, ő pedig változatlanul másnapos volt. Nagy nehezen felidézte, hogy mit tanácsos tenni ilyenkor, miközben arra jutott, hogy a lehető legrosszabb ötlet volt éhgyomorra inni.

Betért egy pékségbe sósperecért, amit egy kávézóban költött el egy méregerős fekete mellett, de nem sokkal érezte jobban magát tőle. Ráadásul mindkét helyen angolul próbálkozott, de pechjére mindkétszer kénytelen volt oroszra váltani, ha meg akarta értetni magát.

Mire hazakeveredett Helsinkibe, már este kilenc óra is elmúlt. A késői időponthoz a fények valahogy csak lassacskán óhajtottak igazodni, s a belvárosban el sem lehetett dönteni, hogy ez a közvilágításnak vagy a fehér éjszakáknak köszönhető-e. Finnország az évnek ezen időszakában sosem tudott rendesen aludni, általában koffeinen élt. Pont úgy, ahogy Svédország, Norvégia vagy Izland is – Dánia viszont volt elég hiperaktív nélküle is.

Nem tudta hova tenni a történteket. Kényszerítette magát az emlékezésre, mert az a módszer általában bejött, s bő fél nap múlva már szépen lassan eszébe is jutott, miket művelt részeg mámorában; de most nem működött. Az agya most nem volt hajlandó onnantól kezdve több képet felidézni, hogy csókolóztak.

Csókolózott Oroszországgal. A gyomra görcsbe rándult a gondolatra, és elfintorodott; legszívesebben leköpte volna magát azért, amit művel, hagyján, hogy magával, de Svédországgal hogy tehette ezt? Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb elmondja neki, hiszen mindig is őszinte volt vele, ám akkor a kapcsolatuknak befellegzik, azt pedig nem élné túl. Tehát egyelőre a fojtogató titkolózás marad, mert nem volt képe Berwald elé kerülni ezek után. Ha meg mégis letagadja, a teste akkor is árulkodik.

Csókfoltok a nyakán, a mellkasán, s lejjebb nem is mert nézni. Ismerte már régről Oroszországot és tudta, hogy hiába a látszólagos gyerekesség, sokszor éretlen és nem egy felnőtt férfihoz illő a viselkedése, de meglehetősen szenvedélyes szerető volt, és szeretett nyomokat hagyni azokon, akikkel együtt volt; mint a birtoklási vágyának kiteljesedése. A közös titkuk volt, hogy Finnország hátán a régi hegek többsége nem büntetésekből származott, hanem az egykori szerelmük emléke… Tino utólag szégyellte magát értük, s sosem adott egyenes választ, ha valaki rájuk kérdezett.

A forró fürdő se sokat segített; ahogy ott feküdt a kádban, újult erővel megrohanták a gondolatok és a bűntudat.

Azt mondják, annak oka van, ha megcsalod a kedvesed. Valami már nem működik köztetek úgy, ahogy régen, valami hiányzik – nagyon szerette volna ezt az egészet ráfogni a részegségre, de az hazugság lett volna. Vakon szerelmes volt Svédországba, sosem hitte volna, hogy egyszer így fog valakit szeretni, ám az utóbbi időben kétségtelenül rosszabbul mentek a dolgaik; a lényegtelen apróságokon összevitáztak, aminek az lett a vége, hogy mindketten megsértődtek. Ha egymással volt problémájuk, arról sosem beszéltek, legfeljebb mások bajai voltak terítéken, hogy aztán a sajátjuk tagadásaként összebújjanak, és édes szavakat suttogjanak egymásnak. Nem tudta kitalálni, hogyan tudnák ezt megbeszélni anélkül, hogy egymás érzelmeibe ne gázoljanak; Finnország nem mutatta, de kezdte megölni ez az egész belülről. Főleg azok után, amikről még Svédország nem is tud.

Még sosem kiabáltak egymással, a hangjukat sem emelték fel soha. Lehet, hogy időnként jót tett volna, viszont ha erről mesélni fog Svédországnak, biztosan megtörténik. Félt a következményektől.

A nagy merengésben észre sem vette, mikor kezdett el könnyezni. A fürdő után bevackolta magát az ágyba két tábla epres csokoládé társaságában, és az édességet majszolva álomba pityeregte magát.

 ~*~

Pár napig józanodott és regenerálódott. Harmadnapra már nem érezte magát annyira gyatrán, így még arra is rávette magát, hogy bekapcsolja a tévét és megnézze a híradót. Amikor éppen a legújabb katasztrófákat sorolták, megcsörrent a telefonja. Nem tervezte, hogy felveszi, de a hívó kitartó volt, így nyögve felemelte a fejét, becserkészte a mobilját és meg sem nézve, ki az, felvette.

Megkönnyebbült, ahogy meghallotta Észtország vidám, kissé fontoskodó hangját.

– Szia, Tino, hogy vagy? Rég beszéltünk már.

Igaza volt, valóban rég beszéltek; Finnország kicsit szégyellte is magát érte, mert neki általában minden Svédország körül forgott, és hajlamos volt arról megfeledkezni, hogy másokkal is tartania kellene a kapcsolatot. Mondhatni elhanyagolta Észtországot.

– Át tudsz jönni? – Finnország remélte, hogy nem cseng annyira kétségbeesetten a hangja.

– Persze, sietek – felelte Eduard és letette.

Nemsokára együtt ücsörögtek Finnország kanapéján, és valami buta, amerikai filmet néztek Észtország laptopján. A finn néha felnevetett a poénokon a látszat kedvéért; a fejét észt barátja vállára hajtva pihentette.

– Valami gond van? – kérdezte Eduard, amikor megunta, hogy Tino párnának használja.

– Beszélgetünk?

– Persze. – Eduard némán búcsút vett a filmtől. Jól tudta, hogy ha egyszer leállnak beszélgetni, akkor azzal ma már nem végeznek. Lecsukta a laptopját és félrerakta, majd szembefordult a finnel. Szokatlanul viselkedett Tino, látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét; ahogy nem tudott megmaradni a fenekén, folyton ficergett és az ölébe ejtett kezeire bámult. Kiválóan lehetett olvasni a testbeszédéből.

Finnország felpillantott az észtre, szóra nyitotta a száját, de egy kukkot sem tudott kinyögni. Zavarban volt. 

– Látszik rajtad, hogy valami baj van, máskülönben nem hívtál volna át – jegyezte meg Észtország, majd óvatosan rákérdezett: – Svédország?

– Nem… – felelte halkan Tino. Megpróbálta összeszedni magát; hiábavalóan. – Oroszország…

– Mi van vele?

– Én… azt hiszem, lefeküdtünk – nyögte ki nagy nehezen.

– Azt hiszed vagy biztos? – vonta fel a szemöldökét Észtország. – Nem mindegy ám…

– A szavaiból úgy vettem ki.

Elhallgattak és mindketten elpirultak. Nem a legkellemesebb téma volt Oroszország, ritkán beszélgettek róla. Finnország zavarba jött miatta, ahogy eszébe jutottak róla a régi, tizenkilencedik századi emlékek, Észtország pedig egyszerűen félt tőle.

– Tudod, hogy pár atrocitást leszámítva nem volt vele problémám. Tényleg. Ha belegondolok, egészen rendes volt velem annak idején, szinte már túl rendes ahhoz képest, hogyan bánt veletek; azt hittem, azóta már beletörődött, hogy elváltak az útjaink, de újra és újra visszaránt magához… Egyszer már az övé voltam, nem adja fel egykönnyen. Ezek a nyelvórák pedig… kiváló ok, nem kért fizetséget.

Finnország egy levegőre hadarta el az egészet, félve attól, hogy ha lassabban teszi, egyszerűen képtelen lesz kimondani. Észtország felkapta a fejét a monológ végén.

– Ezt nem is mesélted. Minek kell neked nyelvlecke? Elég jól tudsz oroszul…

– A főnököm ragaszkodott hozzá, de most nem ez a lényeg. Hosszú. – Beharapta az alsó ajkát és kerülte Eduard pillantását. – Fogalmam sincs, mit kezdjek a helyzettel, és nagyon szégyellem miatta magam…

– Az nem segít. – Észtország levette a szemüvegét, hogy megtisztogassa a pólójában; legalább addig sem látta Finnország elgyötört arcát. – El fogod mondani Svédországnak?

A finn félt ettől a kérdéstől, de azért lassan, bizonytalanul bólintott.

– El kellene, nem? Úgy lenne a helyes, őszintének illene vele lennem… Viszont ha elmondanám neki… – A kezeibe temette az arcát, és a hangja síróssá vált. – Nem tudnám elviselni, ha szakítana velem.

Eduard előre hajolt és vigasztalóan megveregette Tino vállát.

– Az a lehetőség nem jutott még eszedbe, hogy talán semmi se történt köztetek? Azt mondtad, nem vagy benne biztos és részeg is voltál gondolom.

– Pont ez az! Részeg voltam, tudod, milyen vagyok olyankor, és még mindig alig emlékszem valamire belőle.

– Nézd, Tino, én nem tudom neked megmondani, mit csinálj, de szerintem először derítsd ki, hogy pontosan mi történt, aztán beszélj vele. Nem kérdezted Oroszországot, hogy…?

– Annyit mondott, hogy én is élveztem, és hogy hívni fog – mondta rezignáltan Finnország. Észtország tanácstalanul vonta meg a vállát ezt hallva; nem tudta, milyen tanácsot adhatna, hogy ne keveredjen bele még jobban Tino. – Búcsúzólag le rohadt kommunistáztam, majd köszönés nélkül otthagytam. 

Megcsörrent a telefon.

Szösz jár annak, aki kitalálja, mit dudorászott Ivan~