Jafnan er hálfsögð saga, ef einn segir

Ezt a történetét még egy évvel ezelőtt kezdtem, most megtaláltam és befejeztem Inez szülinapjára két napos késéssel. Boldog tizennyolcadik szülinapot, Icey~ <3

És mint ahogy már rájöhettetek, végre Izland van a főszerepben. :3

Gyenge, remegő fény világította meg a kis szobát. A gyertya lángja fel-fellobbant, talán a mellette ülő fiú lélegzetét követte, aki már vagy egy órája szakadatlan körmölt a fényénél. A tollát gyakran kellett a tintába mártania, mert lassan, pacázva és maszatolva írt. Nem szerette, hogy ilyen lassú, sok lejegyeznivalója volt, és közben arra is vigyáznia kellett, nehogy kiborítsa az üveget, mert akkor biztosan lebukott volna.

Izland elnyomott egy ásítást. A feje már zúgott az álmosságtól és a fáradtságtól, de szeretett volna legalább az első történet végére érni, amit elkezdett pergamenre vetni. Norvégia mesélte őket, még nem is olyan régen. Félt, hogy elfelejti őket, mert újabban már más meséket meséltek neki. Nehezebben elérhető, éppen ezért ijesztőbb történetek voltak ezek, és Izland nem értette, miért ne hallgathatná tovább a régieket. Azt mondták neki, ha nem hisz az új mesékben, a pokolra jut. Izland csak magában merte megjegyezni, hogy szerinte ő éppen fölötte él, szóval teljesen mindegy.

Arra riadt fel szendergéséből, hogy a feje az asztallapon koppant. Hirtelen halk kopogtatás hallatszott és a kilincs nyikorogva lenyomódott.

– Izland, tudom, hogy ébren vagy. Engedj be.

A kisfiú felkapta a fejét. Lassan lecsusszant a székről, majd az ajtóhoz sietett. Ügyetlenkedve elfordította a nehéz kulcsot, a zár kattant és kinyílt. Mint várható volt, Norvégia állt a küszöbön; még mindig a nappali ruháját viselte és fáradtnak tűnt. Izland örült neki, habár tudta, hogy szidást fog kapni.

– Ha ilyen sokáig fennmaradsz, nem csodálom, hogy mindig annyira fáradt vagy nappal – jegyezte meg, míg könnyed léptekkel az asztalhoz sétált és belenézett Izland írásaiba. Mintha valami érzelem futott volna át szoborszerű arcán, mire Izland riadtan az ajkába harapott. Nem lett volna szabad leírnia a régi történeteket, megtiltották neki… félt, hogy mit fog mondani bátyja. Ám Norvégia csak lemondóan sóhajtott.

– Ugye tudod, hogy ha ezt Dánia találta volna meg, akkor nem úszod meg egy szidással. – Norvégia finoman visszacsúsztatta a pergament az asztalra. Ment volna, de Izland odarohant hozzá, átölelte a derekát és nem eresztette, ezzel maradásra ítélve őt.

– De én szeretem a meséidet, és nem akarom őket elfelejteni, ezért kezdtem el őket lejegyezni – motyogta bátyja ruhájába. Norvégia megsimogatta a fejét, mire Izland a kezeit nyújtotta a nyaka felé. Az idősebbik felemelte és leült vele az ágyra, és a kisfiú álmosan fúrta arcát a vállába. – Mesélsz nekem? – kérdezte reménykedve.

– Nem is tudom… – tűnődött, míg meleg takarókba bugyolálta öccsét. – Milyen mesét is szeretnél pontosan?

Izland szorosan hozzábújt. Végre volt ebben a hideg közegben, ami napközben körbevette egy kis melegség; boldognak érezte magát.

– Amilyeneket régebben meséltél… Valamit Thorról, igen, róla szeretnék hallani! – A hangja egészen lelkes volt, és Norvégia megadóan sóhajtott. Tudta, hogy ha Izland egyszer belelkesedik, akkor nem lehet lebeszélni. Beletúrt öccse selymes, szinte fehér hajába, ujjaival kifésülte a tincseket, majd belekezdett egy történetbe. Csak Dánia ne tudja meg, hogy ismét ezzel „tömi” Izland fejét…

Izland szerette Norvégia meséit; nem gyerekeknek valóak voltak, de legalább a valóságról szóltak. Dánia már nem hitt a tündérekben és a trollokban, kinevette őket értük, néha eretneknek kiáltotta ki őket, vagy sörrel locsolta meg őket józanítás gyanánt.

*

Izland folyton csak a szobájában ücsörgött; nem zárkózott be vagy ilyesmi. Az ajtaja mindig félig nyitva állt, a résen át a bágyadt tavaszi napsugár mindig beszökött, hogy egy csíkban gyenge fényt vessen a parkettára.

Ő maga a dőlttámlás íróasztalnál ült, és idegesen kopogott tollával az asztallapon. Odakintről olykor-olykor kiáltások hallatszódtak be – ilyenkor mindig összerezzent. Dániánál még egy pillanatra sem volt csönd, és talán ez volt benne a legidegesítőbb dolog. Ráadásul mindig a legváratlanabb pillanatokban tudott rárontani, persze a kopogtatás mellőzése nélkül, amivel a szívbajt tudta hozni a fiúra. Mint ahogy most is; az ajtó durván kivágódott, és a dán beljebb tessékelte magát. Enyhe füstszagot hozott magával, bár az is lehet, hogy már a bőrébe ivódott az évek során, mert attól fogva cigarettázott, hogy megismerte a dohányt Európa. Izlandhoz botorkált, a lapokhoz kapott, de megszédült, és a fiú vállaiban találta meg a kapaszkodópontot.

Dánia arcán a szokásos, idióta vigyora ült, de valójában ezzel csak az idegességét próbálta leplezni. Ismét ivott, tanúskodott az üveg a bal kezében.

– Már megint írogatsz? Olyan unalmas vagy… – duruzsolta az arcába hajolva. Izland amennyire csak tudott elhúzódott tőle, mert nagyon kellemetlen volt a sörös lehelete.

– Szerintem meg az unalmas, amit te művelsz.

– Kinek mi – vágta rá Dánia, és durcásan összekócolta Izland haját.

– Én nem tehetek arról, hogy az ivócimborád megszállt. Örülnék, ha a fölös energiáidat nem rajtam vezetnéd le.

– Ne emlegesd még te is azt a… – Dánia hirtelen nem is tudta, milyen jelzőt használjon a németre és sértetten fújtatott. – Különben is, mit tudsz te a világról? Csak egy nyafogó gyerek vagy.

– Éppen eleget tudok – morogta halkan. – Elegem van belőled, hazamegyek.

– Igen? Hát sok sikert hozzá. Menjél csak, senkinek sem kellesz, Norvégia is miattad ment el…

Izland egy gyors mozdulattal lelökte magáról Dánia kezét, felállt, magához szorította a füzetét, és a férfi megrökönyödött pillantásával kísérve kisétált a szobából, hogy elinduljon elcsípni egy hajót hazafelé.

 *

Ő volt a tűz és a jég országa, ezt mondták neki már a kezdetektől fogva. A tűzé, mert belőle született, és még mindig érezte azt az erőt, amely belülről égette és a hátát feszítette; sosem fázott, még ha hóvihar is tombolt körülötte, talán láva fojt az ereiben vér helyett.

És a jég országa, mert földei fagyottak, az összes hegycsúcs hósipkába burkolódzott és gleccserekkel takaródzott, amelyek a tengerik nyúlnak, hogy egyesüljenek vele. Izland gyönyörűnek találta a havat, a jeget, és még emlékezett rá, ahogy kisgyermekként vízesések dermedt függönye mögül figyelte az idegeneket, akik a testvéreinek mondták magukat. Régebben elfogadta őket. Most már nem volt hajlandó bátyjának szólítani még Norvégiát sem, hiszen elhagyta. Már senki sem mesélt neki történeteket, és ő sem kérte. Boldogul ő egyedül is!

Nem másét, hanem a saját történetét fogja írni. Függetlenedett mindentől, mindenkitől.