Karácsony estéjén

Tehát... ez az a fic, amiről azt hittem, hogy elhagytam a fél kéziratát, aztán megtaláltam a táskámban. Úgy volt, hogy nem fejezem be, mert butácska, szerencsétlenke és nagyon régi, de szombaton rám jött valami, és mégis megírtam a végét~ Szóval fogadjátok ezt mint egy karácsonyi ajándékot. <3

Egy kis hallgatmány: Just believe

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok! <3

Ui.: századik bejegyzés. :D

Finnország a konyhájuk asztalánál ült, és kissé idegesen dobolt ujjaival az asztal lapján, míg egy hosszú lista fölött görnyedt. Még hiányzott egy csomó ajándék, és pár esetben elég nehéz volt kitalálni, mit is akar valójában az illető. Volt olyan, amit nem adhatott meg, mert vagy lehetetlen volt, vagy az ajándékozandónak magának kellett elrendeznie, míg más esetekben a delikvens annyira elrejtette a lelke mélyén a kívánságát, hogy még ő, a Mikulás sem tudhatta meg. És az sem lendített előre sokat a gondolkodás menetén, hogy mindig ott ugrabugrált valaki körülötte, jelen esetben Sealand, és egyre csak faggatta.

– Mit kapok karácsonyra? Mit, mit?

– Holnap majd meglátod – felelte Finnország és elhessegette a kíváncsiskodót. Dánia is valamilyen megfontolásból úgy érezte, hogy be kell szállnia Tino fárasztásába. A válla fölött belenézett a listába, majd fejcsóválva ciccegett.

– Ennyire azért nem vagyok nehéz eset…

– Azért nem vagy még felírva, mert tudtam, hogy belelesel – mosolygott rá Finnország, mire Dánia sértődött képet vágott. Nem volt valami meggyőző, így inkább átorientálta magát Norvégiához és Izlandhoz, akik valamiről nagyon sutyorogtak.

– Társaságban nem illik sugdolózni! – rikkantotta a fülükbe, mire csak egy lesújtó pillantást kapott Norvégiától. Nem zavartatva magát lehuppant a férfi mellé és átkarolta a vállát. Norvégia könnyed mozdulattal kibújt alóla, és valami nagyon szalonképtelen dolgot morgott maga elé a nem létező bajsza alatt. Finnország csak reménykedni mert benne, hogy nem hallotta meg Sealand.

Svédország ezt a pillanatot választotta, hogy előkerüljön. Finnország annyira bele volt merülve a nagy munkába (vagy inkább a margó különböző ábrákkal való telerajzolásába), hogy csak akkor vette észre őt, mikor már leült mellé, és előtte gőzölgött egy bögre kakaó.

Rámosolygott és elmotyogott egy köszönömöt. Ezalatt – talán, hogy rontsák az idilli képet – Dánia és Norvégia vitáztak. Igazán megszokott együtt töltött délután volt.

***

Estefelé a vendégek hazamentek, mivel – hiába a szeretet ünnepe a karácsony – norvég és svéd részről egységes utáljuk a dánokat hangulat alakult ki.

Tino kicsit szétszórtan rohangált körbe a lakásban. Hiába készítette össze a cuccait már előzőleg, azok valami különös megfontolásból mindig olyan helyekről kerültek elő, ahol semmi keresni valójuk sem akadt. Hanatamago kisajátította a sapkáját fekvőhelyül, és már egészen késésben volt, mikor végre megtalálta. Gyorsan elbúcsúzott Svédországtól, aki a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára, majd felült a szánjára és elindult.

Az ajándékozás örömén kívül még vagy száz dolgot fel tudott volna sorolni, amit szeretett a karácsonyban. Ezek közé tartozott az is, ahogy ilyenkor bejárta Európát. A magasból egész más volt minden. Az éjszakában kivilágított városok csillagoknak tetszettek innen, villogva, pulzálva mutatták az országok szívét. Åland kapocsként húzódott közöttük és úgy terült el, mintha visszakívánná a régi időket, amikor még együtt éltek Svédországgal. Ő vajon visszakívánja?

Finnország megrázta a fejét, és inkább a gyeplőre koncentrált. Lassan ereszkedni kezdett. Essünk túl először Franciaországon. Nagyon merte remélni, hogy most nem akarja leitatni. Különben is, az sokba kerülne Francisnak.

Végül is nem érte semmilyen atrocitás, azt leszámítva, hogy a részeg Anglia kiabált vele egy sort és Lengyelország egy cetlin tájékoztatta, hogy amennyiben nem azt kapja, amit kért, Varsó lesz a fővárosa. Egészen tudta tartani a tervet, ami azt jelentette, hogy nemsokára hazaér. És ez valahogy nyugtalanította, mert még mindig nem volt magában biztos. Valahogy annyira nevetségesnek érezte, amit kitalált… És rettegett tőle, hogy félreértelmezte a jeleket. Igen, néha csináltak olyan dolgokat, amiket párok szoktak… de ez nem jelent semmit. Akkor mindig részegek voltak, és sokszor a felére sem emlékeztek. Mint legutóbb is…

Stockholm fölé érve ereszkedni kezdett; a szarvasok mintha megérezték volna a bizonytalanságát, mert egy kicsit makrancoskodtak, de Tino szorosan tartotta a gyeplőt és nem engedett. Kis köröket leróva végül földet ért Berwald házánál, a szarvasokat kioldozta és hazaparancsolta, majd a lehető leghalkabban bement a házba. Nem tartotta valószínűnek, hogy Svédország már alszik, de azért éjnek évadján csak nem ront rá úgy az ember a másikra.

Finnország lerakta az előszobában igencsak kiürült puttonyát, és a nappaliba ment. Nem volt túl sok fény, csak az utcáról szűrődött be a bágyadt közvilágítás, na meg a karácsonyfa égői villogtak fáradhatatlanul. Szerencsétlen fenyő majd összeroskadt a temérdek dísz alatt, talán még sem volt jó döntés Berwaldtól, amikor ráhagyta a díszítést. Ha karácsony volt, mindig elszaladt vele a ló…

Előbb a kötelesség alapon bemászott a fa alá, hogy elhelyezze ott Peter ajándékait. Ellesz vele a gyerek, míg megtalálja. A fa viszont nem pártolta az elképzeléseit, mert egész végig borulással fenyegetett, amíg alatta motoszkált. Ezután koncentrálhatott végre a tervére, amely kitalálása könnyű volt, de a megvalósítására annál nehezebben vette rá magát.

Svédország a kanapén feküdt elég szerencsétlen pózban; a kislámpa égett mellette, a hasán könyv feküdt kinyitva. Valószínűleg olvasás közben nyomhatta el az álom. Finnország odament hozzá és letérdelt mellé. A férfi szemüvege elcsúszott, az arca egészen békén volt; összességében egyszerre festett aranyosan és viccesen, míg aludt. A finn leemelte az orráról a szemüveget és elmosolyodott. Most már nincs visszaút, bíztatta magát, ebbe még senki sem halt bele… És még mindig visszakozhat, ha rossz néven veszi. De nem fogja, bátorította magát. Megsimogatta Berwald arcát, és szájon csókolta; nem ellenkezett, sőt még közelebb is húzta magához. Felnyögtek, amikor elfogyott a levegőjük és kapkodva, kipirultan váltak el egymástól, hogy aztán összedöntsék a homlokukat.

– Tino… most józanok vagyunk – motyogta Svédország szerencsétlenül. Finnország elhúzódott tőle, és a sarkaira ült.

– És az baj? – kérdezte óvatosan. Félt attól, mit fog mondani Berwald; attól még, hogy visszacsókolt, lehet, hogy elutasítja…

A svéd megrázta a fejét, és adott egy puszit a homlokára.

– Egyáltalán nem. – Tino felé fordult, megkereste a kezét, és finoman megszorította. – Én… nagyon régóta szerettem volna ezt, csak…

– Nem volt bátorságod? Szintúgy – nevetett fel, majd elgondolkozva elhallgatott. A svéd kézfejét cirógatta és lesütötte a szemét. – Nézd… lehet, hogy múltkor nagyon részeg voltam, és alig emlékszem valamire, ami köztünk történt, de az nekem akkor is sokat számított – hadarta halkan, és az ajkába harapott. – Nem akarom, hogy csak egyszeri legyen. Most karácsony van, szóval úgy gondoltam, egy próbát megér, legfeljebb nem fogadod el mint ajándékot. Mit gondolsz?

– Elfogadom – bólintott nagy komolyan Svédország, miközben legszívesebben nevetett volna boldogságában. Nincs is jobb karácsonyi ajándék, mint maga Finnország; addig akarta magához szorítani, míg egyikük sem kap levegőt, de visszafogta magát. Felült, félrerakta a könyvet, aztán felhúzta maga mellé Tinót. Egy takaróba bugyolált, mert a kandallóban már kialudt a tűz, odakint pedig nagyon hideg volt, és nem akarta, hogy megfázzon. A finn hálásan bújt hozzá, és Svédország a nyakába fúrta az arcát. – Szeretlek – motyogta a bőrébe, mire Finnország halkan felkuncogott.

– Jó tudni – vigyorgott. – Mert ha nem tetszett volna az ajándékod, fogalmam sincs, mit adok.

***

Végül semmi olyasmit nem csináltak aznap éjjel, amit párok szoktak, csak beszélgettek, míg Finnországot el nem nyomta az álom a meleg ölelésben. Édesdeden aludt, a feje Svédország mellkasára bukott, és esze ágában sem volt elengedni őt. Svédországnak annak ellenére tökéletesen megfelelt ez a póz, hogy reggelre teljesen elgémberedett, és majdnem leestek a kanapéról, amikor Tino fészkelődött.

Berwald is elszenderedett, és arra riadt olyan hat óra tájban, hogy fogadott fia lerobog az emeletről, leellenőrzi a kandallópárkányra akasztott zokniját, hogy aztán egy nyalókával a szájában bekússzon a karácsonyfa alá. Egy nagyobbacska, piros szalaggal átkötött dobozt zsákmányolt, a fején Tino elhagyott mikulássapkája trónolt és vigyorgott. Svédország a szája elé emelte a mutatóujját és a párja felé intett.

– Halkabban – suttogta. Finnország mocorgott, és közelebb fészkelte magát hozzá. Sealand arcára mindent tudó kifejezés ült.

– Boldog karácsonyt, Pappa.