Emlékképek 4

Mivel ma megszültem a kilencedik fejezetet és van egy mondatom a tizedikből, megkapjátok a negyediket. És ebben végre történik valami, igazából ez az a fejezet, amelyik már kezdettől fogva megvolt és eddig a leghosszabb. Aféle alapja az egésznek. xD Remélem, hogy nem akartok miatta kinyírni... :')

– Annyira örülök, hogy eljöttél, Sveri – mosolygott Finnország a svédre, mire az a kezéért nyúlt, és finoman megszorította. – Olyan sok mindent meg szeretnék neked mutatni… Arra gondoltam, hogy ha a főnököd elenged, akkor akár Lappföldre is elmehetnénk pár napra…

Svédország nem mosolygott, de az arca valahogy mégis felragyogott; a megszokott ijesztő aura enyhült, ettől Finnország már rég nem félt.

Másfél hónap. Másfél nyavalyás hónapja nem találkoztak rendesen. A telefonbeszélgetések pedig nem az igaziak, nem fizikálisak; még a vágyódó pillantások, lopott érintések is többet érnek. Berwald szeretett volna végre vele kettesben lenni, mert a reptéren csak egy félszeg csókot váltottak, aztán Finnország már húzta is maga után, ismét pörgött és mosolygott. Olyan volt, mint régebben… Svédország bőröndjét lerakták a finn lakásán, hogy nyugodtan tudjanak várost nézni; Finnország sorba mutogatta a látványosságokat Helsinkiben, és a végén egy olasz étteremben kötöttek ki, hogy pizzát egyenek.

A svéd kedvére legeltette a szemét Tinón, ahogy az hadarva, enyhén gesztikulálva lelkesen magyaráz, és az is feltűnt neki, hogy már harmadszorra nyom ki egy hívást a telefonján. Amikor negyedszerre is megcsörrent, rászólt:

– Nyugodtan vedd fel.

Finnország idegesen felnevetett.

– Egyáltalán nem fontos… – motyogta.

– Már negyedszerre hív – jegyezte meg Berwald a telefon felé intve, ami immár közöttük hevert az asztalon.

– Hatodszorra – helyesbített szenvedve a finn, majd engedelmesen a mobil után nyúlt párja unszoló tekintetére, hogy fogadja a hívást. – Igen? – szólt bele angolul, ám hamar kénytelen volt oroszra váltani. Svédország figyelmesen hallgatózott, de az étterem alapzaja mellett lehetetlenség volt kihallani, mit mondanak a vonal másik felén, Tino orosza meg kétségtelenül hagyott maga után kívánnivalót még az órák ellenére is. – Ivan, ne haragudj, de most nem alkalmas.

Két perccel később sikeresen lerázta a lelkes oroszt, és megkönnyebbülten nyomta ki egy dászvidánnyával a hívást, hogy aztán Svédország kérdő pillantásával találja szembe magát.

– Mit akart? – morogta Berwald. Tino megszeppenve nézett rá, majd furcsa hangon válaszolt.

– Semmit… csak tárgyalni velem.

– Mióta?

– Mit mióta? – próbálta a tudatlant játszani.

– Azóta zaklat, hogy órákat ad neked, igaz? – Svédország kissé előredőlt ültében, és megfogta Finnország enyhén remegő kezét.

– Nem zaklat – mondta, és rögtön tudta, hogy nem volt jó ötlet ezt mondania, mert sosem tudott jól hazudni; egyszerűen nem volt hozzá tehetsége, főleg nem Berwald felé. Most az egyszer megpróbálkozott vele, de rögtön le is sütötte a szemét. Svédország megnyugtatóan cirógatta a kézfejét, és Finnország azt hitte, ott helyben elsírja magát a bűntudattól. Nem is igazán zaklatás volt, amit Ivan csinált… Hiszen ő is ugyanúgy benne volt, ugyanúgy saras. Csalfa. – Csak… szüksége van valakire, ennyi. Mindenki utálja, de én nem és…

Berwald az ajkára simított a mutatóujjával elhallgattatta.

– Nem kell, hogy te legyél a védőangyala – suttogta halkan, és megcirógatta a finn sápadt arcát. – Ne te legyél az.

– De…

– Css. – Áthajolt az asztal fölött, és egy rövid, gyengéd csókot adott Finnország homlokára.

~*~

Finnország kedvetlenül bökdöste a villájával azt, ami a pizzájából megmaradt. Egy kis szósz, a feltétből ami lepotyogott és morzsák; mintákat rajzolt velük, és időnként elgyötörten felmosolygott Svédországra. Nem nagyon volt étvágya, de azért evett.

Jó lesz megjegyezni ezt a helyet. Finoman főznek, jól fűszereznek, hangulatos és legfőképpen romantikus. És még messze sincs a lakásától.

Amikor Svédország is végzett, Finnország fizetett – ha már eljött a kedvéért Helsinkibe, hát meghívta, még ha emiatt vitáztak is –, aztán elindultak hazafelé.

Sosem tűnt még olyan hosszúnak egy tízperces séta; kicsit ugratta és cukkolta a svédet, kéz a kézben mentek végig az utcákon, és Finnország cseppet sem lepődött meg, amikor Svédország az ajtóban a fának döntötte és mélyen, szerelmesen megcsókolta. Tino már levegőért kapkodott a végén, és kuncogva eltolta magától, mert fél kézzel tapogatózva, vakon sehogy sem találta meg a zárba illő fránya kulcsot. Berwald ölbe kapva vitte be a házba, céltudatosan a hálószoba felé véve az irányt; Finnország édesen mosolygott rá és megcirógatta az arcát, amikor Svédország lefektette az ágyra, és kapkodva lehúzta magához a párját, hogy újból megcsókolja azokat a keskeny, sima ajkakat. Szinte már fizikai síkon fájt, mennyi ideig mellőzniük kellett ezeket a gyengéd érintéseket, a finom simogatásokat… hátradőlt, és Berwald csípője köré fonta a lábait. Igyekezett nem sürgetni őt, mint ahogy azt a teste parancsolatára tette volna. Szorosan összesimultak, majd a svéd eltolta magától, és kínzó lassúsággal lejjebb húzódott, és feltűrte a finn ingét, hogy jobban hozzáférjen. Tino halkan felnevetett, és megszabadult a feleslegessé váló ruhadarabtól, hogy aztán kedvese hajába túrjon; a könyökére támaszkodva nézte, hogy mit csinál a másik. Megemelte a csípőjét, és az ajkába harapott, hogy ne legyen olyan hangos.

Lélekben csak Svédországé volt.

~*~

Svédország elgondolkozva fésülte szét Finnország kócos tincseit. A finn békésen nyugodott félálomban a mellkasán, és az egyik enyhén nőies, de izmos lábát átvetette a testén, nehogy a svéd meg tudjon szökni – nem mintha úgy ismerte volna őt. Nemsokára teljesen el fog aludni, mint mindig; ha majd a szorítása elernyed, akkor az azt jelenti. Valószínűleg nagyon fáradt lehetett, mert ez rekordidő alatt bekövetkezett.

Berwald halk sóhajjal kibújt felesége ölelő karjai közül, becserkészett egy tiszta alsónadrágot, és megkereste a finn nadrágját, hogy elővarázsolja belőle annak telefonját. Több tucat nem fogadott hívás, mind Oroszországtól, szemtelen üzeneteket tőle egy-két arcpirító megjegyzéssel tűzgélve, és végül egy hogylétét firtató, az ő szempontjából teljesen lényegtelen sms Észtországtól… Svédország undorodva rakta le a telefont az éjjeliszekrényre. Nem is az a tény zavarta a legjobban a sok közül, hogy Tino megcsalja, hanem inkább az, kivel. Jól sejtette hát, hogy előbb-utóbb nem csak nyelvórákról lesz itt szó.

Finnország mindig is annyira, de annyira naiv és túl jóhiszemű volt, éppen ezért használta ki mindenki. Oroszország egyedül volt, hát persze! Ki is akarna vele lenni?

Megsimogatta a békésen alvó finn arcát, és a friss karmolások felrémlettek a szemei előtt; talán egy naposak se voltak, Finnország mégis azt suttogta a fülébe, amikor rákérdezett, hogy még régiek. Láthatóan nem nagyon foglalkozott velük, nem akart rájuk emlékezni.

Mardosta a féltékenység. Lehet, hogy az utóbbi időben elhanyagolta a finnt, a kapcsolatuk egy picit megromlott, hullámvölgybe került, de ő akkor is az övé volt, csak az övé, és még a gondolat is felháborította, hogy valaki más megfogja a kezét, nem beszélve azokról az aberrált dolgokról, amiket az a nyomorult orosz szokott művelni. Akár ebben az ágyban is most már.

Megfogadta, hogy százszor is visszafizeti neki, amint alkalma adódik rá, és gyengéd csókot lehelt Finnország halovány homlokára, aki erre álmában elmosolyodott. 

~*~

Másnap reggel csalódottan vette észre Finnország, hogy Svédország már nincs mellette. Átgördült az ő helyére, húzta maga után a takaróját, és majdnem lezúgott az ágyról. Nem akarok felkelni és egyedül lenni, nyögte mindene, és a párnába temette az arcát, hogy beszívja az utolsó illatfoszlányokat.

Tulajdonképpen megérdemelte. Annyira de nagyon rosszul érezte magát miatta. Berwald nem ezt és nem őt érdemelné, hanem valaki jobbat. Viszont ami megtörtént, az megtörtént, az időt visszaforgatni már nem lehet. Hibázott, el kell viselnie a következményeit.

Keresett egy tiszta alsónadrágot, becsoszogott a fürdőszobába és megmosakodott. Friss, hideg vizet lötykölt az arcába, hogy felébredjen. Ahogy a tükörbe nézett, látta, hogy a bőrén még mindig ott égnek Oroszország érintései… harapások és karmolások. Berwald is biztosan észrevette, hiszen mindig annyira nagyon figyelt rá. Jó szerető volt.

Kivonult a konyhába, ahol a svéd éppen valamin nagyon ténykedett. Csuklott egyet. Te még itt, bukott ki belőle majdnem, és erős de javu érzése támadt. Egy héttel ezelőtt egy hasonló jelenet, csak akkor Ivannal…

Lezuttyant az asztalhoz, és nagyon szétcsúszott összképet mutatott, ahogy ott ült tenyerébe támasztott állal.

– Kávét? – kérdezte Svédország, mire Finnország csak bólintott és lefeküdve az asztalra, félig lehunyt szemmel nézte, ahogy Berwald megfőzi neki az életmentő koffeines italt.

Tejeskávé két cukorral, ahogy ő szereti. Addig kavargatta, míg iható hőmérsékletűre nem hűlt. Svédország leült mellé, és semleges témákról beszélgettek, aztán a svéd hirtelen megjegyezte az arcát megcirógatva:

– Kikészíted magad.

– Mivel? – Valahogy ösztönből jött, hogy tettette a tudatlant. Rosszabb volt Svédországot aggódni látni, mintha leszidta volna.

– Válassz. Nem magam miatt kérem, hanem a saját érdekedben.

– Én már rég választottam. Téged szeretlek, Sveri…

– Neki is mondd meg. – A svéd felállt és távozni készült; Finnország egészen riadtan nézett fel rá.

– Elhagysz? – kérdezte rekedten

– Nem. – Svédország lehajolt hozzá, és nyomott egy búcsúcsókot Finnország homlokára. Tino szinte nyüszítve kapaszkodott erre a derekába, mint egy elhagyott állatkölyök; Berwald finoman lefejtette magáról a finn remegő kezeit. Ellépett tőle és összeszedte a cuccait. – Majd felhívsz – mondta és elment. Finnország percekig bámult utána, aztán az asztalra borult és sírt.

~*~

– Megcsal.

– Tino? Biztos nem.

Svédország lemondóan megrázta a fejét, és lassan kifújta az utolsó adag füstöt, mielőtt elnyomta volna a csikket. Félig elfordult Dániától, és a veranda egyik oszlopának támaszkodott. Nem tudott a másik szemébe nézni.

– Na jó, idefigyelj te hülye svéd: Finnie szeret téged, még ha olyan kis szűzies és félénk is, gondolom már megint nem dugtatok úgy két hónapja, de ettől még… – hadarta Christensen levegőt sem véve, minek következményeképp köhögő rohamot kapott. Az ajtóban ácsorgó Norvégia odalépett hozzá, úgy istenesen hátba verte, és elvette tőle egy szippantásra a cigarettát. Dánia egy új szál után kutatott a zsebében, és mivel nem talált, kénytelen volt bevonulni egy újért.  

– Miből gondolod, hogy Finnország megcsal téged? – kérdezte Norvégia lényegre törően. Tudta, hogy Dánia nem túl jó lelki szemetesláda, és ha rajta múlik, semmit sem fognak megtudni Berwaldtól.

– Elmondta. Oroszország zaklatja őt.

– Berwald, a zaklatás és a megcsalás nem ugyanaz – mondta egy kicsit kioktató hangnemben a norvég, és szúrósan nézett a svédre.

– Lefeküdt vele – sziszegte, és a tekintete vészjóslóan megvillant a szemüvege mögött. – Ezt te minek neveznéd?

– Ezt nem tudtam – vonta meg a vállát Norvégia. – Mióta?

– Amióta a főnöke elküldte hozzá oroszórákat venni – morogta Svédország. Elővette az öngyújtóját és játszani kezdett vele, de Norvégia hamar elvette tőle.

– Beszéltél vele erről?

A svéd bólintott.

– Ugye nem dobtad ki? – kérdezte gyanakodva Lukas. – Akármit is csinált, nem hiszem, hogy szerelemből tette volna. Amúgy hol van most? Csodálkoztam is, hogy nincs nálad.

– Gondolom Szentpéterváron vagy Moszkvában.

– Na én éppen ezért nem megyek sosem Koppenhágába… Így a legkönnyebb újra összejönni az exszel.

– Ó, már Koppenhága a téma? – Dánia tűnt fel újra, a szájából egy újabb szál cigi fityegett ki. Norvégiához sietett és barátságosan átölelte a vállát. – Szóval mikor jössz át hozzám? Margit rendszeresen ad jegyeket ilyen-olyan előadásokra, arra gondoltam, hogy…

Norvégia lerázta magáról a dán karját.

– Ne add fel ilyen könnyen, harcolj érte, ha kell. Ki mutat példát akkor Sealandnek? Mennyi ideje is vagytok együtt?

– A félrelépések mindig visznek egy kis színt a párkapcsolatokba, fel a fejjel – tódította Dánia, de nem volt jó döntés ezt mondania.

– Te már csak tudod, mi?

Chirstensen értetlenül, Svédország pedig mély együttérzéssel nézett a nappaliba viharzó norvég után.

– De nem így van? Mondtam valami rosszat, Berwald? – túrt elgondolkozva Dánia sötétszőke hajába.

– Mi nem vesszük ezt olyan könnyedén – motyogta Svédország. Készült egy újabb szálra rágyújtani, de Dánia megrázta a fejét és elvette tőle.

– Nem szoktál te ennyit füstölni. Vissza fog jönni hozzád, ne aggódj – bíztatóan rávigyorgott a levert svédre, aztán felcsillant a szeme. – Szoktatok cserélni?

Svédország értetlenül nézett Dániára.

– Jaj, ne legyél már te is ennyire kis tudatlan, pontosan tudod, mire gondolok. – Hülyén csücsörítve az arcába fújta a füstöt, Berwald pedig magához képest teljesen elvörösödött, és morgott valami érthetetlent az orra alatt. – Kell néha a változatosság, tényleg. Különben már vagy öt perce csörög a telefonod, nem veszed fel?

Svédország szinte riadtan kapta elő a mobilját és a kijelzőre meredt. Tino.

– Letette.

– Hívd vissza – javasolta Dánia, mire Svédország csak megrázta a fejét; ha fontos volt, akkor úgy is vissza fogja hívni Finnország, és a legutóbbi találkozás óta még nem tisztult ki annyira a feje, hogy normálisan tudjanak beszélgetni. 

Jó ideig nem beszélt az ő Tinójával.

~*~

II. Sándor szinte neheztelve nézett le rá, földi halandóra robusztus fémtalapzatáról. Talán csak melege volt, de Tino mégis úgy érezte, hogy egykori nagyhercege figyeli a szeme sarkából és haragszik rá.

Hogy is ne haragudna? Éppen most akarja kidobni szeretett országát! Finnország mindenre elszántan szusszantott egyet, és a Tuomiokirkko előtti teret figyelte.

Oroszország ugyanannyit késett, mint a legelső alkalommal. Finnország türelmetlenül toporgott, számolta magában a másodperceket; gyakran elvesztette a fonalat, és mindig újrakezdte, hogy lenyugtassa magát.

Undorította Ivan magabiztos vigyora, amivel a férfi közeledett felé, és amikor lehajolt volna hozzá üdvözlésképp arcon csókolni, Tino figyelmeztetően az ajkára tette a mutatóujját.

– Elég volt.

Oroszország meglepetten pislogott. Nem volt hozzászokva, hogy pont Tino utasítsa el ilyen gorombán, és ez a bánásmód nagyon nem tetszett neki.

– Nem értelek.

– Ennek itt és most vége van – mondta eltökélten Finnország. – Nem vagyok hajlandó többet megcsalni veled Svédországot.

– Pedig te is akartad…

– Ez volt a legundorítóbb dolog, amit valaha műveltem. – Tino szinte köpte a szavakat; a hangján érződött az önutálat és kipirult. Ivan arca meg sem rezzent, de egy kicsit mintha neheztelően nézett volna a finnre. – Az utolsó alkalom, hogy így találkozunk.

– Ahogy gondolod – hagyta rá hidegen az orosz. A mosolya eltűnt, a tekintete most vágott. – De ne hidd, hogy ennyivel elintéztük. Vissza fogsz még jönni hozzám.

Finnország lassan, kétkedően megcsóválta a fejét, mire Oroszország vérig sértetten hátat fordított neki. Gyorsan megtalálta az autóját, beszállt és már ott sem volt. Tino megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy ilyen könnyen el tudták intézni, bár nyugtalanították Ivan szavai; az orosz földek megtestesítője mindig is egy furcsa figura volt, tökéletesen értett hozzá, hogy teljesen összekuszálja a szálakat, és jeges borzongást keltsen másokban akár csak egyetlen szóval. Elsőre persze mindenki egy aranyos mackót látott benne.

Tino céltalanul bolyongott fővárosa utcáin. Kedvtelenül rugdosott végig egy szebb napokat látott kavicsot a svéd színház előtt, és felnézett az épületre. A nagyszámú svéd kisebbség és persze Berwald miatt emeltette, de sosem voltak ott egyetlen előadáson sem, mert mindig valami közbejött. Lehet, hogy már nem is fogunk, gondolta keserűen, míg leült az útpadkára. A három nappal ezelőtti reggelen Svédország minden mozdulatából lerítt, hogy egy jó darabig látni sem akarja; búcsúzkodott tőle. Tinót mindennél jobban megijesztette a gondolat, hogy ezzel esetleg örökre elveszítette a svédet. Még a halál is jobb lenne, mint nélküle élni…

Az ajkába harapott, nehogy ott helyben elpityeredjen. Elég szánalmas lett volna tőle.

Később a kocsijában ülve úgy döntött, hogy felhívja Svédországot (milyen hülyén hangzana az, hogy kidobtam Ivant, mintha mindent bevallanék…); még ha nem is beszélnek sokat, legalább a hangját hallja és ez megnyugtatja. Persze ha felveszi egyáltalán a telefont.

Finnország türelmetlenül dobolt a kormánykerék bőrborításán és várta, hogy kizöldüljön a lámpa, miközben ötödszörre is tárcsázott. Ismét hosszasan kicsöngött.

Végre zöld lett. Elindult, de nem igazán figyelt az útra; dudaszó, balra kapta a fejét, egy kamion, félrerántotta a kormányt, de már későn. Egy nagy csattanás, záporozó üvegszilánkok és egy hatalmas ütés a halántékán. 

Előrebukott.

Aztán csend lett. Némán zúgó, fekete csend.

~*~

Az életfunkciókat jelző gép egyenletes püttyögése betöltötte a szobát. Finnország halálsápadtan feküdt az ágyon, az infúzió a karjába kötve, a feje felpolcolva, s ha ezt az orvosi környezetet leszámítjuk, egészen úgy nézett ki, mintha aludna.

Egy sápadt angyal hófehér lepedőkben.

Svédország rohant Helsinkibe, amint megtudta, mi történt Finnországgal. Magát hibáztatta a történtekért, mert azt mondták, hogy telefonált vezetés közben, ezért nem figyelt az útra; valószínűleg pont ekkor hívta őt. Ha akkor felveszi, és legalább beszélnek… bár akkor meg azért szenved Tino balesetet, mert arra figyel, amit mond. Ha legalább nem olyan hidegen mentek volna szét… Az a beszélgetés Dániával és Norvégiával ráébresztette, hogy mennyire forrófejű volt. Nem lett volna szabad összeveszniük. Persze mindketten hibásak voltak. Hogy ne lettek volna?

A Nokiája bezzeg megúszta pár karcolással, míg Tino egy elég komoly agyrázkódást szenvedett el, kómába esett, és szilánkosra törte a bal karját. Igazából csoda volt, hogy ennyivel megúszta, elvégre egy kamionnal csókolódzott össze. 

Az orvosok nem tudták megmondani, hogy mikor vagy egyáltalán felébred-e a kómából. Ami viszont a legnagyobb fejtörést okozta nekik, az Tino szokatlanul gyorsan gyógyuló fejsérülése volt – értetlenül álltak az eset előtt, ahogy a finn férfi másnapra behegedő és eltűnő zúzódásai előtt is. Végül Észtország kénytelen volt többé-kevésbé felvilágosítani őket.

Svédország pedig magába zuhanva ücsörgött az egyik Finnország ágya mellé állított széken, és Tino jéghideg kezét fogta. Ki tudta tapintani az ütőerét, de mégis annyira élettelen volt… Nem tudott huzamosabb ideig figyelni a hozzájuk beszélő Észtországra.

– Nem a te hibád, Svédország – ismételte el sokadszorra, miközben fontoskodva feljebb tolta az orrán a szemüvegét. – Hagyd abba az önmarcangolást, és inkább beszélj hozzá te is; azt mondják, az segít, talán olyan lehet, mint a táltosoknál a varázsének… segít a lelket a testben tartani és Finnország végül is…

A svéd ekkor felpillantott rá, és ezzel bele is fojtotta Eduardba a szót. A pogány múlt tabutémának számított köztük, és az észt érezte, hogy pont most nem volt jó ötlet felhozni. Inkább sietősen felállt és letett egy könyvet az asztalra.

– Elhoztam neki a Kalevalát. Lehet, hogy jót tenne neki, ha felolvasnál belőle. – Ezzel kettesben hagyta őket, és inkább akkor jött látogatóba barátjához, amikor Berwald nem volt ott. Mesélt neki a napjairól és mindenféléről, mert amúgy is nagyon ritkán futottak össze.

Tino makacs volt, lassan a második hét vége jött el, és ő nem akart felébredni, mintha úgy döntött volna, örök álomra hajtja a fejét. Talán jól berendezkedett abban a köztes világban, ahová merült; az élet és halál között.

Svédország megeskette magát, hogy soha, de soha többé nem hagyja egyedül Tinót. A sors viszont közbeszólt.

Éppen a tizennegyedik napján Tino kómájának Berwald felolvasott neki a maga érthetetlen finnjén, amikor egy halk vitát hallott kintről. Oroszul folyt. Gyanakodva felkapta a fejét, és abbahagyta az olvasást. Kinyílt az ajtó, és Oroszország sétált be teljes életnagyságban.

– Privet, Svecijá – mosolygott rá kedvesen Berwaldra Ivan, és helyet foglalt Finnország ágyának másik oldalán. – Kíváncsi voltam, hogy van a kis…

– Még van merszed… – sziszegte Svédország és olyan igazi jeges, különösen gyűlölt személyeknek tartogatott pillantást vetett Oroszországra. A másik nem zavartatta magát; megfogta Tino jobb kezét, és megcirógatta a finn sápadt arcát.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban: Berwald felpattant, hogy ő inkább kimegy, minthogy itt és most behúzzon a szemtelen orosznak, amikor Finnország megszorította a kezét. Mindketten várakozásteljesen meredtek a finnre. Egymás arckifejezéséből láthatták, hogy a másik is érezte, tehát valószínűleg nem képzelődtek. Tino szempillái megrezzentek, de végül nem nyitotta ki a szemeit és a kezei is elernyedtek. Ivan csalódottan megcsóválta a fejét.

– Kedves, Berwald, nem kellene ilyen képet vágnod, mert még álmában is megijeszted Tinuskát – jegyezte meg enyhén megrovóan.

Svédország ezek után végképp nem bírt egy légtérben megmaradni Oroszországgal, és inkább kimenekült meginni egy kávét.

Ezután az eset után mintha balszerencse üldözte volna őket; igaz Tino ébredezni kezdett, tény és való, hogy sokszor már órákat magánál volt, de valahogy mindig elkerülték egymást Berwalddal, sosem akkor ébredt fel, amikor a svéd ott volt. Eduard viszont nem sokszor, de beszélt vele, és arról számolt be, hogy Tino semmire sem emlékszik a múltjából, még a saját nevét is elfelejtette, nemhogy ő Finnország.

Észtországot valóságos sokként érte, amikor másfél hét múlva egy este felhívta őt Finnország, hogy hazamegy Oroszországba Ivan Braginskyvel. Svédország nem tudta, hogy dühös-e vagy inkább csalódott.