Emlékképek 3

Néha bűntudatom van, hogy ilyen szemét dögnek írom Ivant. Elnézést.
És azt hiszem, itt vett egy katasztrofális fordulatot a fic, talán nem ártana újragondolnom az egészet.

– Kivel beszéltél?

Finnország összerezzent a kérdésre. Éppen hogy csak kiléptek a konferenciáról, és Svédország önszántából beszélgetést kezdeményez; valamit biztosan sejt. Vagy csak szimplán azt próbálja kipuhatolni, ki volt olyan fontos, hogy a megbeszélés közepén fel kelljen vennie. Fontos személyiségek voltak ott, elég nagy udvariatlanságnak számított csak úgy telefonálgatni. Tino halkan és kicsit idegesen felnevetett.

– Nem fontos.

Nyár közepén jártak, és már bő egy hét telt el azóta, hogy utoljára találkoztak Oroszországgal. Már esedékes volt ez a hívás, egy újabb óra, de Tinónak nem volt kedve hozzá, és Ivan különben is helyette is elég lelkes volt, habár ő tett szívességet. Mindig ő rohangált a finn után.

Finnország kezdeti aggodalmai feloldódtak, Oroszország magához képest egészen finoman nyomult rá; néma megegyezés alapján nem beszélgettek az első félresiklott órájukról, de Tino azóta került mindenféle alkoholt. Kicsit olyan volt, mintha már régi jó barátok lennének – habár a régi jó barátok nem csókolják szájon egymást üdvözlésképp. Tino az első ilyen alkalommal tiltakozott és ellökte magától Ivant, mire ő kinevette és játékosan összeborzolta a haját, aztán közölte vele, hogy ez nála teljesen megszokott üdvözlési forma. A finn szívesen megkérdezte volna, rokoni körben is hasonlóan cselekszik-e.

Tino hamar rájött, miért kell Ivannak: a férfi egyszerűen csak egy jó beszélgetőpartnerre vágyott, olyasvalakire, aki nem fél tőle, s éppen ezért egyenrangú vele. Nem volt egyszerű ilyet találnia, de egykori nagyhercegsége pont megfelelt a célnak. Hosszasan beszélgettek egy-egy kávé mellett, eljártak a szentpétervári múzeumokba és képgalériákba… több nem történt, de Finnország nem tudta elsimítani a benne motoszkáló bűntudatot. Már-már egészen kellemesen érezte magát ezeken a találkozókon, mintha kezdett volna újra megbízni Ivanban, de erről Berwaldnak egy szót sem mert szólni, mint ahogy a csókokról sem. Teljesen jogosan értené félre.

A finn egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy teljesen elhagyatott folyosón járnak. Nem tudott alaprajzokat megjegyezni, így fogalma sem volt, merre járhatnak éppen. Berwald kézen fogta őt, magával húzta egy szobába, majd becsukta maguk mögött az ajtót – aztán lehuppant az asztal mögött és intett Finnországnak, hogy foglaljon helyet ott, ahol óhajt. Tino túl távolságtartónak találta a svéddel szembeni széket, az asztalra illetlenség lett volna ülni, így inkább Svédország ölét választotta. Átkarolták egymást és csókot váltottak; Finnország eszmélt előbb, mert elfogyott a levegője. Összetámasztották a homlokukat.

– Szóval itt is van irodád? – kérdezte, míg összefűzte az ujjaikat. Svédország bólintott, aztán végül kibökte, ami a szívét nyomta:

– Hiányzol.

Finnország halványan elmosolyodott.

– Te is nekem – motyogta halkan és becsukta a szemét.

– Hétvégén jó? – Berwald nem mert benne reménykedni, hogy most igenlő választ kap; nem az első alkalom lett volna, hogy Tino lemondja a megbeszélt találkozójukat vagy már eleve semmit sem ígér. Feltűnő változás volt a korábbi, lelkes Finnországhoz képest, akibe beleszeretett, de hát az országok is emberek, változhatnak, még ha lassabban is. Svédország félt attól a lehetőségtől, hogy esetleg már hiányzik valami a kapcsolatukból, egyszerűen nem életképesek ketten együtt, és erre Finnország rájött…

– Sajnálom, de még fogalmam sincs – mondta. – Tudod, a főnököm az utóbbi időben nem annyira szereti, ha elcsászkálok. – Különben pedig mostanság Ivan osztja be a szabadidőmet, tette hozzá gondolatban.

– Az orosz miatt, igaz?

Tino habozott a válaszadással; erre egyik variáció sem lett volna helyes válasz, olyasvalami, ami miatt nem fog Berwald aggódni, vagy féltékeny lenni és haragudni rá. Jól megfontolta hát. Svédország viszont türelmetlen volt.

– Nem benned, hanem benne nem bízom meg – morogta halkan kedvese nyakába; a lélegzete összeborzolta Finnország tarkóján a finom hajszálakat, és kellemes meleg bizsergett végig a gerince mentén. Tényleg rég volt már, hogy utoljára együtt voltak.

– Sveri, figyelj…

Egyikük se figyelt. Svédország apró csókokat adott Finnország nyakára, mire a fiatalabbik csak halkan nyöszörgött, és párja vállába kapaszkodott.

– Te manipulálsz engem, Sveri, könyörtelenül – suttogta elhalóan. Svédország elhajolt a nyakától, és a két tenyere közé vette Finnország arcát; mindketten lehunyták a szemüket, és Svédország lassan kifújta a levegőt, mielőtt reagált volna valamit az állításra.

– Mert szeretlek.

– Ezzel most nem fogsz semmit elérni – makacskodott Tino és hátrább húzódott, minek következtében majdnem leesett Berwald öléből. – Akkor is fogok oroszórákra járni, mert muszáj.

~*~

– Svédország volt? – kérdezte Ivan jó kedvűen; láthatóan nagyon jól mulatott valamin. Finnország rögtön a nyakához kapott és megdörgölte. Svéd kedvese minden bizonnyal nem vette figyelembe, hogy ő aznap még emberek közé akar menni, amikor több helyen kiszívta a nyakát. Vagy csak Ivan tudtára akarta adni, hogy Tino az övé. Aztán persze jól összevesztek rajta (már ahogy tőlük tellett, azért egy mediterránék-féle veszekedéstől messze állt), és a finn most akármeddig húzkodhatta az inggallérját, az nem takarta el a foltokat. – Tino, kérdeztem valamit – lépett közelebb Oroszország, és szinte atyáskodva tette a kezét Finnország vállára. Finoman, csak ujjbegyekkel simított végig a nyakán, mire a fiú halványan elpirulva lökte félre a kezét, és zavartan nézett el a másik vállai fölött.

– Ő volt, és egyáltalán nincs jó kedvem most, ne haragudj.

– Veszekedtetek – állapította meg Oroszország a teljesen nyilvánvaló tényt, habár nem vágott túlságosan együtt érző képet; még mindig mosolygott. – Megesik az ilyesmi.

– De mi nem…! – kezdett volna bele a magyarázkodásba Finnország, de aztán a mondat közepén meggondolta magát. Oroszországnak ehhez semmi köze, még ha ő is idézte elő közöttük a feszültséget. Vagyis inkább a felszínre hozta azt, amit eddig elfojtottak. – Mindegy, nem akarlak untatni a történtekkel. Mit csinálunk ma?

– Ugyan, szívesen végighallgatom – somolygott az orosz, majd kézen fogta vendégét, és húzta maga után végig az utcákon. – Színház, az orosz balett. Kíváncsi lennék, mikor láttál utoljára színvonalas előadást.

Finnország egy darabig hagyta magát vezetni, de aztán elengedte Oroszország kezét, mire az meglepetten nézett le rá. Megálltak, a fiatalabbik feszengett, míg a másik nem értette a helyzetet.

– Nem tudom, észrevetted-e már, de… furcsán néznek ránk.  

– Hagyd figyelmen kívül őket – vágta rá rögtön az orosz és ment volna tovább.

– De engem feszélyez – makacskodott Tino. Körülöttük hömpölygött tovább a tömeg megállíthatatlanul, talán fel is tartokkal egy sort valamelyik metró felé. Igazából senki sem figyelt rájuk, mintha ott se lennének; a nagyváros átlagos, szürke tucatemberei közé olvadtak. Finnország meglepetésére az orosz végül ráhagyta a dolgot és bólintott.

– Akkor legközelebb hozzád megyünk.

Tino igyekezett leplezni az idegességét ezt hallva.

 ~*~

– Látom, még mindig nincs túl jó kedved – jegyezte meg később Oroszország, amikor este egy-egy fagylalton nyammogva a Néva-parton sétáltak. Türtőztette magát, és nem ölelte át Finnország vállát, hogy ő maga vezesse a lépteit. – Kimehetünk majd Carszkoje Szelóba is, ha gondolod. Elég sokat nyaraltál ott, nemde?

Inkább hangzott eldöntött programnak, mint választható lehetőségnek. Való igaz, Tino sokat volt ott; cserébe azért, hogy annak idején a cári család nála pihente ki az uralkodás fáradalmait, ő is nyaralhatott a nyári rezidenciájukon. Most viszont semmi kedve sem volt elmenni oda, csak még több közös emléket hozott volna föl; pont úgy, mint a közös színházlátogatás, Csajkovszkij jól ismert dallamai… Mind-mind nosztalgikus. Valószínűleg az orosz ezt is akarta elérni, hogy emlékezzen rá, milyen volt az együtt töltött idő. Finnországnak nem akaródzott ellentmondani, hiszen ő volt a vendég, és nem túl nagy lelkesedéssel rábólintott az ötletre. Elszopogatta a fagylalt maradékát, zsebre vágta a hozzá járó szalvétát, mert sehol sem látott a közelben kukát, és nem szívesen szennyezte volna Ivan városát.

– Nem szeretem, amikor ilyen búvalbélelt vagy. Ilyenkor minden egyes szót úgy kell kihúzni belőled – folytatta az imént megkezdett gondolatmenetet Oroszország. – Még mindig a svéden jár az eszed?

Finnország lassan bólintott.

– Ezekkel a svédekkel mindig csak a gond van – helyeselt Oroszország. – Na és min vesztetek össze?

Pontosan tudta, hogy ezzel zavarba hozza Finnországot, aki persze az udvariasság kedvéért válaszolni fog.

– Tulajdonképpen… szerinte túl sok időt töltök együtt veled – válaszolta zavartan. – Nehezményezi, hogy ez annak az időnek a rovására megy, amit vele töltök.

– És te mit szóltál erre?

– Hogy tulajdonképpen igaza van, elvégre együtt vagyunk…

A finn megállt, lehajolt a földre egy laposabb kőért, majd megpróbált kacsázni. Elég bénácskára sikeredett, a kő rögtön elmerült. Társa leguggolt mellé, finoman megemelte Tino állát és maga felé fordította az arcát.

– Nem vetted még észre, mennyire irányít? Szabályosan függsz tőle. – Eme tézis felállítása után enyhén elmosolyodott. – Manipulál, és ezt teljesen észrevétlenül teszi… gratulálnom kellene érte neki.

Finnország ingerülten, fülig pirulva félrenézett. Nem akarta elismerni, hogy valahol igaza van Oroszországnak – mint mindig, ha jól belegondolt –, és ez egy zavaró felismerés volt.

– Azt hiszem, ez nem rád tartozik – felelte végül hidegen. – Nem akarlak a magánéleti problémáimmal traktálni, unalmasak. Meg tudom őket egyedül oldani.

– Képzelem, hogyan beszélitek meg…

– Ha nem vagy képes leszállni a témáról, most rögtön hazamegyek.

– Rendben, akkor hazakísérlek – ragyogott rá Ivan, és barátságosan átkarolta Tino vállát. A finnből majdnem kibukott a kérdés, hogy Oroszországnak vajon van-e ebből valamiféle haszna, hogy önszántából ennyit foglalkozik vele, de ez elég barátságtalanul hangzott volna. Helyette inkább ráhagyta és elfogadta a baráti gesztust; ennyiből még nem lehet gond. Viszont ezeknek a találkozásoknak az alkalmával eszébe jutott, milyen volt együtt élni vele, milyen volt a szeretőjének lenni, és az eddig váltott csókjaik; Oroszország egészen máshogy csókolt, mint Svédország, erőszakosabb és részegítőbb volt, a birtoklási vágya valahogy mégis gyermeki, mintha nem lenne senkije, aki szeretné. Valakire neki is szüksége volt.

A leges-legelső alkalom is eszébe jutott; hat évvel azután történt, hogy Ivan magához vette, amikor már az utolsó remény is tovatűnt, hogy visszamehet hozzá. A svéd-norvég perszonálunió létrejött, tehát Berwald végleg lemondott róla, szerzett magának egy új feleséget, aki helyettesíti. Csalódott volt, Oroszország pedig kedves volt, mondhatni kivételezett vele; tulajdonképpen nem bánta meg, ami történt köztük, a rossz elhalványult az eltelt évek során, és ha arról mesélt Svédországnak, hogy milyen volt Oroszországnál lakni valójában, az csak arra volt jó, hogy összekapjanak rajta és feleslegesen féltékenykedjenek.

Nem értette magát; tulajdonképpen miért is hagyja, hogy Ivan vele jöjjön Helsinkibe? Az biztos, hogy nem fognak várost nézni, az orosznak a saját városai után csak szürke kisegérnek tűnne az ő Helsinkije, még ha a maga fényűzést mellőző módján szép is.

Rajtafelejtette a szemét Oroszországon; a férfi a hajó korlátjának támaszkodott, és a tengernek fordította az arcát, míg könnyű, nyári sálját lobogtatta a szél. Finnország nem tudta volna megmondani miért, de az volt az érzése, hogy ha nem ismerné őt, akkor is rögtön tudná róla, kicsoda, a történelem rajzolta az arcvonásaikat; Ivan nem volt az a tipikus szépfiú, az arca már-már gyermekinek mondható, ha a méretes orra nem szólt volna bele az összhatásba. Mindig nyájasan mosolygott, de ha ritkán, egészen ritkán elfeledte leplezni a lelkében dúló harcokat, a tekintete zordabbá vált, mint Svédországé.

Most valahogy fölényesen mosolygott rajtakapván Tinót, hogy őt bámulja.

Végül nem ez lett az egyetlen alkalom, hogy ketten együtt mentek el Helsinkibe. Oroszország szinte odaszokott hozzá, kedves és előzékeny volt Finnországgal, mint annak idején; Tino bűntudata egy kicsit csitult, elvégre nincs abban semmi rossz, ha jól érzi magát vele, nem kell folyton egymás nyakán lógniuk Svédországgal csak azért, mert járnak. Különben is, túl sokszor összevitatkoztak egy-egy finn-svéd rivalizáláson.

Kezdtek még gyakrabban elmaradozni a találkozásaik Svédországgal. Hol egyikük, hol másikuk mondta le valami hülye ürüggyel, aminek persze a fele sem volt igaz, csak mindketten időt akartak nyerni a gondolkozásra. Finnország nem mondta ki, de hiányzott neki, hogy valakit átöleljen éjszakánként, legyen valaki, akihez hozzábújjon…

Mivel kicsi lakása volt, ahol csak időszakonként lakott, nem volt vendégszobája, a kanapé pedig nem az a spéci, kihúzhatós fajta volt, nem elég kényelmes, hosszabb távú alvásra teljesen alkalmatlan. Nem volt mit tenni, egymás mellett aludtak Oroszországgal a franciaágyon, ha éppen úgy adódott. A finn feltornyozott maguk közé egy takarót, amit reggelre valahogy mindig ledúrtak, és Tino olyankor ott találta magát Ivannal szemben, érezte az arcán a leheletét. Az orosz olykor magához is húzta, mintha valami élő alvómackó lenne, valamikor pedig félálomban csókolóztak. Nem lehetett véletlen, mert egyre többször történt, hogy Oroszország csak úgy, kénye-kedve szerint megtette ezt nappal is. Finnország ilyenkor szorosan lehunyta a szemét, és megpróbálta Svédországot képzelni a helyére; hasztalan. Már rég nem az oroszórákról szólt az egész, amikor kezdte élvezni Ivan csókjait…

~*~

– Ez egyáltalán nem helyes – motyogta Finnország. Egymás karjaiban ültek, illetve félig feküdtek Oroszországgal, és valami közös műremeket néztek. A dohányzóasztalon egy üveg bor állt, amit Tino csak hosszas noszogatás után volt hajlandó kinyitni. Ennek ellenére hamar elkortyolgatták a felét, Ivanra pedig kicsit úgy hatott, mint valami altatószer; megint ő funkcionált alvósmaciként. Már meg sem próbált kibújni a karjaiból, még azt is hagyta, hogy Ivan mindenféle lökött becenévvel illesse, és a haját simogassa. Nem mert többet inni, mert félt, hogy túlságosan feloldódnának a gátlásai, mint az első „oroszóra” alkalmával.

– Attól még jó így – vélte az orosz és az a tipikus, gyermeki mosoly ült az ajkán, ahogy szájon csókolta Tinót. A finn érezte, ahogy elbódítja a másik illata, szinte önkéntelenül nyitotta ki a száját és húzta közelebb egykori kedvesét; nem volt helyes, amit műveltek, de régi, elfeledettnek hitt emlékeket és érzéseket ébresztett benne, amiktől azóta félt, hogy megvolt a maga önálló országa. Oroszország bármit bárkivel képes volt elhitetni; egyszerű, megcáfolhatatlannak hangzó magyarázatokkal és tényekkel állította alá az elméleteit, s ezekre nem tudott mit felelni az ember. Egyszerűen nem volt rájuk helyes válasz.

– Tudod, én szeretlek, Finnország – vallott Oroszország, ahogy a finn fölé fordult. Megtámaszkodott a feje mellett két oldalon és ránehézkedett, nehogy menekülni tudjon a másik. – Én mindenkit szeretek, de ezt csak nagyon kevesen képesek megérteni. Te egy vagy ezen kevesek közül.

Tinót a meztelen mellkasán érzett hideg levegő térítette magához; egy erőtlen, utolsó próbálkozással megpróbálta ellökni magától Ivant, de az csak felnevetett és megcsóválta a fejét. Semmit sem felejtett el, amit Finnországról megtanult, míg az uralma alatt élt.

Ami ezután történt, arra pillanatról pillanatra emlékezett, mennél jobban felejteni igyekezett. Ha Svédországgal volt együtt, csak az ösztönök maradtak, Oroszországgal viszont vele együtt az elme is, minden mozdulat, minden elhangzott szó az agyába égett kitörölhetetlenül. Ivan elhitette vele, hogy mindketten ugyanúgy akarják, vágynak egymásra, tökéletesen összepasszolnak, mert valahol nagyon hasonlítanak egymásra. Két gyermeki lélek, a tisztának és ártatlannak mondott, és az összetört, tébolyodott.

Ivan tébolya mindig is erősebb volt.

~*~

Finnország lustán, nehézkesen gördült oldalra. Először félálomban azt hitte, hogy a dunyhába gabalyodott bele, aztán érezni vélte, ahogy egy kar nyúl felé, és visszahúzza magához valaki. Vissza akart aludni, és nem gondolni semmire, aztán hirtelen, mint akit hideg vízzel nyakon öntöttek, felült.

A szendergő Oroszországra meredt. A férfi álombeli tökéletes békességben feküdt mellette, mellkasa fedetlen, mert a finn lerántotta róla a takarót. Tino végiggondolta az elsőző estét, felnyögött és visszahanyatlott a párnák közé. Ivan fájdalmas nyikkanást hallatott mellette, mert éppen a karján landolt; felriadt, fintorgott, majd kinyitotta a szemét, és meglátván társát győzedelmesen elmosolyodott. Bal kezével kisimította az összekócolódott tincseket Tino arcából, mire az halványan elpirult.

– Jó reggelt, Tinuska – susogta. Finnország inkább lehunyta a szemét, hogy ne is kelljen látnia azt a mosolyt; kellemetlenül érezte magát a mindent tudó pillantás célpontjaként, és feszéjezte az egész helyzet. De legalább most mindenre pontosan emlékezett, nem volt az a nagy homály, mint előző alkalommal. Legalább… Még is mit művelt?! Félrelépett, és már a kezdetektől fogva, hogy találkozgattak Oroszországgal, megcsalta Svédországot. Becsapta őt – hogyan jutottak idáig? Most legalább nem foghatta az alkoholra, az lett volna a legbutább kifogás. Tévedett, amikor azt hitte, tud valaha is semlegesen viszonyulni keleti szomszédjához, ez a szerelem nem múlt el a sok háború, szenvedés ellenére sem. Mindig őrlődni fog közte és Berwald között… 

És Oroszország mosolyogva fogja nézni a tépelődését.

– Nem kellene megbánnod – merengett Ivan. – Megtörtént és megváltoztathatatlan, és az hazugság lenne, ha azt mondanád, nem élvezted. Ugye nem fogsz nekem hazudni, Tino?

– Legalább most emlékszem rá… – motyogta kevés meggyőződéssel a finn. Kábán hagyta, hogy az orosz megcsókolja; rövid volt és szédítő, de pont olyan, mint a kapcsolatuk is.

– Ahhoz képest, hogy te ezt mennyiszer nézted el a svédnek, elég bűntudatosnak látszol. Különben is, ha jól sejtem, ez az első, amióta együtt vagytok…

– És az utolsó is – szögezte le Finnország. – Nem tehetem meg ezt vele csak mert néha…

– Elgondolkoztál már azon, hogy miért szokott néha összefeküdni Dániával? – kérdezte Oroszország. – Van valami, amit te nem tudsz neki megadni… Egyes szerelmek sosem múlnak el.

Tino hallgatott. Szerette volna azt hinni, hogy nincs igaza Ivannak, de nem ment. Mindketten ugyanúgy kikötöttek egykori kedvesüknél… nincs helye többé a féltékenykedésnek.

– Tudod miről jutottam arra, hogy nincs rendben valami veletek? Júniusban, amikor volt az első találkánk, és te tisztességesen lerészegedtél, majd másnap reggel az ágyamban találtad magad, rögtön arra következtettél, hogy lefeküdtünk, pedig csak azért voltál meztelen, mert farmerben kényelmetlen aludni.

Finnország mélyen elvörösödött, és szégyenkezve temette az arcát Oroszország mellkasába. A férfi nyugtatóan simogatta a hátát.

– Miért nem mondtad? – nyögte a fiatalabbik. – Akkor mindez tegnap nem történik meg…

– Élveztem – vont vállat Ivan. – Nézd a jó oldalát: most legalább okkal van bűntudatod.

– Élvezed, hogy elrontod mások életét? – fintorgott Tino. – Szép kis hobbi mondhatom.

– Ki minek fogja föl. Különben meg nem muszáj elmondanod Svédországnak.

Finnország inkább nem felelt erre. Kibontakozott Oroszország karjaiból, félretolta a kezét, amikor az utána nyúlt (ha ránézett volna, látta volna, hogy erre egy izom megrándul a másik arcán), és elindult megkeresni a ruháit. Igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy Ivan minden bizonnyal figyeli, amint sietősen öltözködik. Zavarban volt és nagyon szégyellte magát; Oroszország viszont nem.

Kétségtelen volt, hogy el fogja mondani Berwaldnak – már csak azért is, hogy tiszta vizet öntsenek kapcsolatuk poharába –, de azt nem tudta, hogy mikor. Van egyáltalán erre megfelelő pillanat?

Szia, kedves, szeretném elmesélni, miért gyötör a bűntudat már cirka másfél hónapja; azt hittem, volt valami köztem és egy kedves közös ismerősünk között, és amikor másodszorra is megtörtént, kiderült, hogy elsőre nem is, mert eme kedves közös ismerősünk éppen nagyon vicces kedvében volt. De remélem, hogy ezek után még tudunk ugyanúgy viszonyulni egymáshoz – kvittek vagyunk –, mert én még nagyon szeretlek.

Még így ironikus felhanggal is nagyon hülyén hangzott.