Emlékképek

Ivan annak idején elvesztette Tinót, de amikor az ölébe hull a lehetőség, hogy visszaszerezze, nem habozik kihasználni azt. Oroszország, Finnország és Svédország szerelmi háromszöge egy új regényben.
(Nos... március óta dolgozom rajta és még mindig nincs kész. A nyolcadik fejezetnél járok, de már lassan kezd körvonalazódni, mi lesz a vége, szóval elkezdem felpakolni, hátha ezzel magamat is ösztönzöm.)


– Tino, ne siess ennyire! Szeretnék veled beszélni.

Finnország megtorpant. Nem tudott elég gyorsan eltűnni főnöke szeme elől, pedig most nagyon igyekezett, így viselnie kellett a következményeit.

– Lenne egy kis hozzáfűznivalóm a mai konferenciához. – Tino rémült pillantására hozzátette: – Ne aggódj, nincs semmi gond! – A nő Finnországba karolt, és lassan elkezdett vele a kijárat felé sétálni. Szép nap volt, tiszta idő, és a férfi már belenyugodott, hogy hiába kapott szabadságot, előre láthatóan bizony két óra múlva szabadul csak, mert a főnöke még nála is többet tudott beszélni – ami valljuk be, elég szép teljesítmény volt. Az egyik közeli közparkban kerestek egy napos padot, és ott ültek le beszélgetni.

Tino fél óra elteltével kezdett egy kicsit megnyugodni. Egész végig attól tartott, hogy a nő felhozza azt a kínos félrefordítását angolról oroszra; maga sem értette, hogyan véthetett olyan csúnya hibát, sorozatosan rosszul ragozott, pedig mindig is magabiztosan használta a nyelvet; persze nem annyira, mint a svédet, de volt rá száznyolc éve, hogy megtanuljon rendesen oroszul. A muszáj nagy úr… Szégyellte magát.

– Tino! – A nő csettintett egyet az orra előtt, mire a finn felriadta a
merengésből. – Figyelsz te rám? Most mondtam, hogy nem ártana leporolnod az orosz nyelvtudásodat… Akár járhatnál nyelviskolába, nem bánom, de…

– Nem hibázok többet – ígérte, és idegesen megdörgölte a nyakát.

– Ha ennyire szükséges, akkor ismerek valakit, aki tudna segíteni, majd megkérdezem – mondta csakhogy megnyugtassa munkaadóját. A nő elmosolyodott és megveregette a vállát.

– Csak a hasznodra válna.

~*~

Finnország – miután elbúcsúzott a főnökétől – kóválygott még pár órát Helsinki utcáin. Elgondolkozva nézett fölfelé, az épületek homlokzatára figyelt, nem a lába elé, de valahogy reflexből kikerülte a szembejövőket.

Valóban orosztanárra lenne szüksége? Kicsit szánalmasnak érezte magát emiatt. És ki lenne a legalkalmasabb tanító, aki mindenkinél jobban és tökéletesebben beszél oroszul? Természetesen maga Oroszország.

Persze Fehéroroszország is szóba jöhetne – nyílt titok volt, hogy a bátyja iránt érzett szerelme miatt még a saját anyanyelvét is elhanyagolta, ő már csak oroszul beszélt; ijesztő volt ez az odaadás –, de neki még Ivannál is sajátosabb világnézetei voltak, és különben is: kész életveszély az a lány. Ha hozzá menne nyelvleckéért, valószínűleg kitekerné a nyakát, kifilézné, esetleg a kettőt egyszerre, mert azt hinné, hogy így akar bevágódni a bátyjánál. Finnország megborzongott a gondolatra. Nem arról volt szó, hogy félt volna tőlük, hiszen már régebben is bebizonyította, hogy ha kell, megvédi önmagát és a szabadságát, de azért volt egy egészséges tartás benne a keleti szlávokkal szemben. Jobb az elővigyázatosság, furcsa egy bagázs.

Nyelviskolába menni nem sok értelme lenne, különben is, a többi ország körberöhögné érte. Finnországnak nyelvórákat kell vennie, haha! Hogy javítsa a nyelvtechnikáját, tenné hozzá Franciaország sokatmondó pillantással, mire a többiek élesen felnevetnének. Milyen kínos is volna.

Viszont ha csak találkozónak álcáznák… Egyszerű baráti találkáknak, beszélgetéseknek a közös múltról, egy kis nosztalgiázásban nincs semmi… Finnország úgy saccolta, hogy már ez is többet segítene beporosodott szókincsén, mint egy nyelviskola. Svédország viszont nem fog neki örülni. Azt se nagyon bírta, ha néha együtt ittak.

Döntött: felhívja Oroszországot, és reménykedik, hogy nemet mond.

~*~

Két nappal később még mindig ott tartott, hogy felhívja Oroszországot; valahogy nem vitte rá a lélek, és amikor erről beszélt Svédországgal, elég nagy ellenállásba ütközött. Rögtön aznap este adta neki elő, miután beszélt a főnökével.

– Berwald – motyogta halkan, és a férfi mögé bújt, míg az valami skandináv krimit olvasott az éjjeli lámpa fényénél. A finn a svéd vállára tette az állát, és átölelte a derekát. Nyilvánvalóan akart valamit, mert kényelmesen berendezkedett mögötte hosszútávra. – Mit olvasol? – susogta megbökdösve az arcát. Svédország rácsukta az ujjára a könyvet és megmutatta neki. Håkan Nesser, ki hitte volna. – És jó?

– Igen. – Mocorgott egy kicsit. Még mindig furcsa volt, ha Finnország vette őt a karjaiba, elvégre mégiscsak a felesége… – Mit szeretnél?

– Nem akarlak zavarni.

Svédország lerakta a könyvét és finoman Finnországnak dőlt. – Nem zavarsz.

Tino elmosolyodott és beletúrt kedvese hajába. Hát akkor ki vele, sóhajtott magában.

– A főnököm szerint oroszórákat kellene vennem.

– Mert? – kérdezett vissza a svéd szokatlanul élesen, és ez nem volt túl jó jel. Mindig feszültséget okozott köztük, ha szóba került Finnország keleti szomszédja; ő még mindig nem bocsátott meg neki azért, amit velük tett.

– Nagyon csúnyán félrefordítottam valamit… és már én is észrevettem, hogy mennyit kopott a tudásom – magyarázta elgondolkozva, és közelebb fészkelődött Svédországhoz.

– Menj nyelviskolába.

– Jaj, csak azt ne! – nevetett fel halkan Tino. – Nem akarok nyelviskolába járni, minden ország rajtam nevetne… Igazából arra gondoltam, hogy megkérem Oroszországot, hogy segítsen. – Kimondta, túlesett rajta; Berwaldon nagyon látszott, hogy nem tetszik neki, habár a teste beszédesebb volt, mint ő maga.

– Ne. Tudod milyen.

– De ebben nincs semmi – próbálta magát is meggyőzni Tino. – Ismerem, tudom őt kezelni. Ő lenne a legalkalmasabb tanár, elvégre tőle tanultam meg oroszul…

– És milyen áron? – morogta Berwald rosszkedvűen, és felkelt volna Tino öléből, de a finn nem hagyta. – Tino…

– Most megsértődtél?

Valami mordulásféle válasz érkezett.

– Vigyázni fogok vele, tényleg. – Nincs felelet. – Ismered a főnököm, úgy sem fog leszállni a témáról.

Svédország megint csak valami érthetetlen dolgot morgott az orra alatt és úgy tűnt, teljesen elromlott a kedve; Finnországot már kezdte felhúzni ez a viselkedése, mint valami óvodás. Elengedte a svédet, és karba tett keze mögül enyhén sértett pillantásokkal figyelte őt. Furcsa gondolatok motoszkáltak az agyában – talán benne nem bízna? Kettejük közül Svédország volt a hajlamosabb a félrelépésekre, mert időről időre Dánia karjaiban találta. Tino elnézte nekik, de fájt.

– Féltékeny lennél? – kérdezte hirtelen, de felelet nem érkezett. Berwald elfordult tőle és nyakig betakarózott. És akkor még Dánia szerint Norvégia viselkedik úgy, mint egy lány…

Finnország elgondolkozott, hogy mi rosszat mondott már megint.

~*~

Hosszú percek óta szemezett a telefonjával. Kidobta az étkező asztal közepére – szerencsére strapabíró, saját tervezés az ügyetlenségére tekintettel –, és győzködte magát, hogy igazán nincs abban semmi, ha felhívja Oroszországot és beszélgetnek egy kicsit. Berwald mindig rémeket lát, pesszimista svéd. Gyerekes, hogy ennyi miatt összevitatkoztak, és persze ő maga is gyerekes, amiért hagyta magát, és nem ragadja meg most rögtön azt a telefont, hogy tárcsázzon.

Nagy sokára rávette magát, hogy kikeresse a sok szám közül Oroszországét; megnyomta a zöld gombot. Hosszasan kicsengett.

– Privet, Finnország – szólt bele a vonal másik felén Oroszország. – Miért keresel?

Nincs jókedve, ez fix.

– Szeretnék egy szívességet kérni – fogott bele Tino és remélte, hogy az idegesség nem hallatszik a hangján. – A főnököm szerint eléggé megkopott az orosztudásom az évek során, és ragaszkodik hozzá, hogy felfrissítsem… – Igyekezett úgy fogalmazni, hogy ne legyen udvariatlan és kitűnjön: nem ő akarta ezt.

– Nagyszerű, én is így gondolom – lelkesedett Ivan. – Gyere négy órára Szentpétervárra a…

– Már ma? – nyögte meglepetten Tino. Nem teljesen erre számított, minimum fél órás győzködésre, és váratlanul érte ez a fordulat.

– Amennyiben szeretnél ingyen oroszórákat, még ma – sziszegte egy kicsit vészjóslóan. – Az Izsák Székesegyháznál várlak – rikkantotta búcsúzólag és letette.

Finnország nagyot sóhajtott. Túlesett rajta és sikeres volt – a nagy kérdés: tényleg jó lesz ez így? –, szóval a lelkiismerete megnyugodhat; még ma elkezd tanulni. Összeszedte pár cuccát, hagyott egy üzenetet Berwaldnak, hogy sürgősen el kell mennie (hivatalos ügy) és elindult Szentpétervárra.

~*~

Régebben úgy ismerte Szentpétervárt, mint a tenyerét; logikusan szerkesztett széles utak, a Néva deltájának ágain átívelő hidak, a nemesek palotái, ahová a város zaja elől menekültek – ismerte őket mind, mert autonóm volt annak idején, ezért szabad kijárása volt a házból, ahol mind együtt éltek Oroszországgal.

Finnország elég hülyén érezte magát, amikor kiszállt a taxiból, ami a reptérről a városközpontba vitte. Szokatlan volt a sok cirill betűs felirat, nehezen tudta őket kibetűzni. Igazság szerint a beszéd mindig is jobban ment neki, mint az írás.

Oroszország határozottan sokat késett. Ő addig nézelődött; körbejárta az Izsák Székesegyházat, I. Miklós lovasszobrát is megnézte magának, és belehallgatott a járókelők beszélgetéseibe.
Szabályosan frászt kapott, amikor valaki a vállára tette a kezét.

– Szia, kicsi finn – mosolygott rá Oroszország. Finnország viszonozta, és kicsit bosszúsan észrevételezte, hogy mekkora Ivan; habár egy magasak voltak Svédországgal, az orosz valószínűleg a mackós testalkata miatt tűnt sokkal nagyobbnak.

– Szia, Ivan.

Bután hallgattak.

– Talán az lenne a legjobb, ha betérnénk valahová – javasolta Tino. – És… még nem beszéltük meg, mennyit kérsz a nyelvórákért.

– Csak állod a költségeimet – mosolyodott el Ivan. – És meghívsz pár körre ott – mutatott egy helyes kis italozóra az út túloldalán.

– Megegyeztünk – vigyorgott Finnország. Ha alkoholról volt szó, akkor egyezett az ízlésük.

Nagy igazat fogalmaztak meg azzal, hogy az ember egy-két pohár vodka után úgy érzi, tökéletesen beszéli az adott idegen nyelvet. Még mindig meglehetősen hibásan beszélt, de már elég gyorsan ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel annyira – Ivan időnként kijavított egy-egy súlyosabb nyelvtani hibát, a szóhasználat meg hagyján, a kisebbek fölött pedig simán el-elsiklott. Aztán ahogy sokasodtak előttük a poharak, neki is megeredt a nyelve. Mesélt neki arról, hogy mennyire egyedül van, és mennyire hiányzik neki, hogy valaki vele legyen, mert a halandóak mégsem az igaziak; Finnország megértően bólogatott és kicsit úgy beszélt vele, mint egy pszichológus, aztán pedig filozofálni kezdett.

Oroszország szerette hallgatni, ahogy Tino oroszul beszél. A legtöbb ország, akiket a házába vitt, kínkeservesen tanulta meg a nyelvét, s miután felszabadultak, kerülték a használatát és igyekeztek minél hamarabb elfelejteni. Finnország viszont más volt. Eleinte persze ő sem rajongott az ötletért, de később rájött, hogy ez a tudás a hasznára válhat, ha meg akarja őrizni az autonómiáját, és nem kell folyton tolmácsért rohangálnia. És ki is használta, mert így jobban békén hagyta őt Oroszország, sőt, még talán meg is kedvelte érte. Régen, a cári időkben sokszor beszélgettek órák hosszat, sokszor fordult a délután estébe majd éjszakába, s rendszerint egymásnál maradtak, hogy a többi ország ne kezdjen el Ivan háta mögött pletykálni vagy Tinót piszkálni, hogy miért járkálnak olyan késői órán, és hogyhogy ilyen jóban vannak.

Most is gyorsan elröpült az idő, s vele egyenes arányosságban lett Finnország is egyre részegebb és hangosabb. Oroszország elmerengett, hogy mit is kellene tennie: elég jól ismerte ahhoz a finnt, hogy tudja, ha továbbra is itt maradnak, csak rosszabb lesz, és előbb-utóbb csinál valami olyan nagy butaságot, ami miatt mindkettőjüket kidobják innen. Jobb megelőzni.

Ivan kivette Tino kezéből az utolsó poharat, és ő maga hajtotta le, majd elégedetten csettintett a nyelvével. A finn meglehetősen durcásan nézett rá, és a tenyerébe támasztotta az állát, hogy az ne essen le, ahogy közelebb hajolt hozzá.

– Azt én még meg akartam inni – mondta nehezen forgó nyelvvel, és Ivan keze után kapott. Ő csak elnevette magát; Finnország nagyon édes volt részegen, bár meglepően beszámíthatatlan. Viszont annak örült, hogy benne még a sok év után, a háborúzások ellenére is egy jó ivócimborát talált.

– Elég lesz, Tino – jegyezte meg, amint abbahagyta a nevetést. – Ha gondolod, nálam még folytathatjuk.

– Még megvan az a csinos, nagy házad a Téli Palotánál? – Finnország észre sem véve, mit csinál, elkezdett játszani az egyik pohárral, minek eredményeképp az kidőlt, és azt a pár csepp folyadékot, amit még meghagyott benne, a pult fája itta be, ahol lekopott róla a lakk.

– Nem – mosolygott szomorkásan Ivan –, sajnos az Ermitázs már állami birtokba került azóta, és kiállításokat rendeztek be. Elég sok francia festmény van, de attól még az orosz festők sokkal jobbak, nem gondolod?

– Ja – értett egyet tömören Tino és felállt. Hirtelen az egész helyiség forogni kezdett vele, és kénytelen volt a pultra támaszkodni, hogy ne dőljön el; kábán felvigyorgott a csaposra, mire az intett Ivannak, hogy vigye már el onnan, mert van elég vendégük, és neki nem reszortja részegekkel foglalkozni. Így hát Ivan átölelte a finn derekát, az egyik karját a vállára húzta és elindult vele. Tino készségesen kapaszkodott a nyakába, és rámosolygott a tükörképükre az ajtóban.

A friss levegő láthatóan jót tett neki, és már nem ragaszkodott az oroszhoz olyan görcsösen. Viszont nem merte elengedni, mert olyankor az aszfalt túl közel jött hozzá.

– Köszi mindent, Venäjä, most már tökéletesen tudok oroszul.

– Nem vagy rosszul? – vonta fel Ivan kérdőn a szemöldökét, ahogy újra megmentette Finnországot a hasra eséstől. Tino hevesen megrázta a fejét, de látszott rajta, hogy ettől nagyon szédülni kezd. Halkan vihorászott, mert meglehetősen viccesnek érezte, hogy együtt dülöngél végig Szentpétervár fényben úszó utcáin Oroszországgal.

– Csak állíts le, ha mászni kezdek – motyogta halkan. Ivan bólintott, aztán elrángatta egy hajléktalantól, akivel vitába szállt egy flaska miatt.

Félúton Finnország elálmosodott, és támogatójának úgy kellett könyörögnie minden egyes lépésért. Szerencsére Tino nem volt túl nehéz, így elboldogult vele. Hazacipelte, az ajtóban viszont le kellett tennie, mert mind a két kezére szüksége volt, hogy beletaláljon a kulccsal a kulcslyukba; ezalatt vendége lecsúszott a fal tövébe, és halkan énekelgetett egy ivónótát az anyanyelvén. Amint kész volt, Ivan felhúzta és gyorsan betessékelte, mielőtt még nagyobb zajt csapott volna.

Tino nem sokat fogott fel a külvilágból. A fények összefolytak a szeme előtt és furcsa alakzatokat adtak ki a tárgyakkal karöltve; éppen ezért valahogy minden nagyon vicces volt, még Oroszországba karolni is. Nem voltak többet vele kapcsolatban félelmei, mondhatni megbízott benne.

Az előszobában megállt, és nem akart tovább menni. Átkarolta Oroszország nyakát, miután az becsukta az ajtót, és a vállára hajtotta a fejét, hogy aztán egy nagyot sóhajtson, és beszívja a ruháinak régies télillatát.

A múlt, mert Ivannál minden arról szólt, még ha nem is mondta ki sosem.

Ne engedd, hogy hülyeséget csináljak, jutottak Oroszország eszébe a finn korábbi szavai. Elmosolyodott és visszacsókolt, amikor puha ajkakat érzett az övéin. Le sem tagadhatta volna, hogy élvezi, Finnország mindig is nagyon gyengéd volt, és semmit sem sietett el.

Most is természetesen úgy lesz, ahogy a kicsi Tino kívánja.

A reggel együtt érte őket.

(A többi fejezet az 'emlékképek' címke alatt lesz elérhető.)