Emlékképek 5

Ivan szülinapja alkalmából felrakom a következő furcsa fejezetet. :D Az egyik jeleneten meglátszik, hogy elég nagy hatással volt rám a Liebe in Sankt Petersburg (meg úgy Konsalik írásstílusa)... xD

Ráncolta egy kicsit a homlokát, majd bágyadtan nyitotta ki a szemeit, mert rájött, hogy különben nem tudja megállapítani, hol van. Először csak a fényeket látta, neonlámpákét, a természetes fény nem ilyen, éjszaka lehet, aztán kezdtek elválni egymástól a színek; körvonalazódtak a tárgyak, ki tudta venni a lámpát, ha lejjebb nézett, az ajtó szemöldökfáját, s aztán balra nézett, hopp, nincs egyedül. Egy húszas éveiben járó, piszkosszőke hajú férfit látott maga mellett ülni, aki kötögetéssel ütötte el az idejét. (Az eredmény egy része már a nyakában tekeredett sál formájában.) Fura egy tevékenység egy férfitől; rábámult, de csak homályosan látta, a pontos arcvonásait nem tudta kivenni, hát inkább lehunyta a szemit, mert a halántéka is el kezdett lüktetni.

– Tino? Tinuska, ne aludj el újra…

Az ismeretlen fölé hajolt. Képszakadás, de mégis ez lett az első emléke, ami megmaradt.

A következő alkalommal már teljesen felébredt. Addig bámulta a neki oroszul felolvasó férfit, míg az fel nem nézett rá és el nem hallgatott. Hosszasan szemeztek egymással, majd rámosolygott és ő viszonozta.

Azt mondják, az első benyomás a legfontosabb, és ez a férfi az ágya mellett határozottan pozitívan hatott rá, habár fogalma sem volt, ki az.

– Jó reggelt, Tino.                              

– Huomenta. – Oroszul szóltak hozzá, mégis valahogy ösztönből finnül válaszolt; talán nem is tudott volna hirtelenjében, az alvástól kásás fejjel egy helyes-helytelen idegen nyelvű választ megfogalmazni. Most nem hasogatott a feje, mint legutóbb, így megpróbált felülni. A másik férfi felállt, és segített neki vigyázva arra, nehogy közben kihúzzák belőle az infúziót. – Ne haragudjon, de én nem emlékszem semmire. Még arra sem, hogy én ki vagyok. Tinónak szólított, ön…

– Tegeződünk, Tinuska, tegeződünk. Én Oroszo… Ivan vagyok. – Kezet nyújtott, a finn pedig elfogadta és elvigyorodott.

– Azt hallom, hogy orosz. És nekem kim vagy? – kíváncsiskodott tovább, míg kezet ráztak. Ivannak határozott szorítása volt, de valahogy mégis gyengéd.

– Tényleg semmire sem emlékszel? – gyanakodott Ivan, míg félrerakta Dosztojevszkijt. A finn bizonytalanul megrázta a fejét. – A barátod vagyok.

– Már mint úgy vagy…?

– Pont úgy.

Tino meglepetten pislogott az új információt hallva és elpirult, de gyorsan elfogadta a helyzetet. Annyi kérdése volt még! Nem is tudta, hol kezdhetné, így szétnézett ihlet után a szobában. A sarokban egy páfrányszerű növény árválkodott, a cserepén szereplő név szerint Gustaf. Egy beteg nagyon unatkozhatott.

Sokáig beszélgettek, a délután lassan estébe fordult. Tino megtudta, hogy együtt élnek egy kis szentpétervári lakásban, Ivan az egyik ottani egyetem bölcsészettudományi karán dolgozik a szlavisztikán, és úgy ismerkedtek meg körülbelül egy évvel ezelőtt, hogy Tinónak a tanulmányaihoz fel kellett elevenítenie az orosz nyelvtudását, és szüksége volt valakire, akin a pszichológiai gyakorlatát végzi. A kapcsolatuk hamarosan elmélyült, ám a finn exe, egy svéd fazon az utóbbi időben folyamatosan zaklatta őket, és már a Moszkvába való költözést fontolgatták.

Amikor Tino kezdett elálmosodni, Ivan hívott egy orvost, hogy ha már magánál van, vizsgálják is meg, mire az egyik nővér jól leszidta, amiért nem szólt rögtön a finn felébredésekor. 

Ivan még első alkalommal óva intette attól Tinót, hogy Berwalddal beszéljen, s ezt a tanácsot nem is volt nehéz megfogadni. Valahogy mindig akkor jött rá az álmosság, mielőtt a svéd látogatóba érkezett volna hozzá.

Ivanon kívül még egy ismerősével beszélt, egy észt sráccal, aki inkább az állapota felöl érdeklődött, és faggatózással igyekezett segíteni neki megtalálni az emlékeit, minthogy maga mesélt volna valamit. Egyszer megemlítette Berwaldot, és Tino ezek után jobbnak látta vigyázni vele.

Másfél hét múlva hazaengedték. A rutinvizsgálatokat a továbbiakban Braginsky kérésére átadták egy kisebb szentpétervári kórháznak, de azért Tino titokban felhívta Eduardot és szólt neki, hogy ne keressék többet Helsinkiben.

~*~

A vonat fáradhatatlan, halk zakatolása lassan egy összemosódó, megszokott hanggá vált; szinte siklott a síneken a maga több mint kétszáz kilométer per órájával. Tino kibámult az ablakon, nézte a búza- és rozsföldeket, amiket igen gyakran váltottak fel kristálytiszta vizű, sötét tavak és magukat mezőknek álcázó lápok. Eredetileg olvasni akart, de a táj teljesen elvonta a figyelmét, és valahányszor a szövegre nézett, a betűk táncolva összefolytak a szemei előtt a vonat finom rezgésétől, a feje pedig enyhén lüktetni kezdett a halántéka felől, így hát hamar feladta. A könyv lapjai között viszont otthagyta a mutatóujját, az olvasás látszatát keltve.

Arra riadt a bambulásból, hogy Ivan a térdét bökdösi.

– Nézd, napraforgók! – mondta, és az arca igazi gyermeki örömmel ragyogott föl. Tino rámosolygott.

– Szereted?

– Nagyon, de nálam nem él meg… Sokszor próbálkoztam már, de a hosszú télen elfagyott, ha nyáron túlöntöztem, mindig elrohadt – merengett az orosz. – A nővérem egyszer azt mondta, hogy mindenkit megfojtok a szeretetemmel. Többször nem mondta ezt. – Volt valami furcsa a mosolyában, de Tino nem tudta volna megmondani, mi; kicsit elővigyázatosságra intő talán. – Nincs kedved sakkozni? – váltott hirtelen témát.

– Tudok?

– Természetesen, én tanítottalak meg, mert amellett a hülye svéd mellett semmit sem tanultál meg.

– Eduard azt mondta, hogy volt, amikor órákig ott ült mellettem és fogta a kezem… – jegyezte meg Tino, mire a másik egy megvető horkantást hallatott.

Ivan elővett egy olyan jellegzetesen utazásokra való, kicsi, mágneses sakktáblát, amit mindig magánál hordott, mert nézetei szerint az oroszok lételeme a sakkozás, még a kis pólyások is úgy jönnek világra, hogy tudják ezt a játékot játszani. Szerinte Tinónak a vérében volt ez, és már csak az orosz állampolgárság hiányzott hozzá. A finn erre csak annyit mondott:

– De én finn vagyok. – Ez volt az egyetlen információ önmagával kapcsolatban, amiben száz százalékig biztos volt, egy kapaszkodópont a fejében lévő káosz kellős közepén: a hazaszeretet érzése. És most mégis Szentpétervárra utazik feltételezett kedvesével, de miért is hazudna? Az égvilágon semmi értelme nem lenne; ha nem mondana igazat, hogyan mosolyoghatna rá ilyen boldogan és önfeledten? A tiszta, délelőtti fény ráesett a jegygyűrűjükre, amit Tino ott hordott már mióta.

Három sakkjátszmát zavartak le egymás után, a másodikat Tino meg is nyerte, mire Ivan elismerően megdicsérte, és a végén hozzá hajolt csókot lopni. A fiú be se csukta a szemét, és annyira meglepődött, hogy vissza se nagyon csókolt, hanem inkább eltolta magától az oroszt, aki erre enyhe sértődött csalódottsággal nézett rá.

– Mi a gond? Mindig ezt szoktuk csinálni.

– Egy csomó ember van körülöttünk, és most mindenki minket néz… – suttogta Tino fülig vörösödve, láthatóan feszélyezte ez az egész.

– És? Semmi közük hozzá… – morogta Ivan.

– De engem zavar – feszengett Tino. – Ne haragudj. Sajnálom, hogy várnod kell rám…

– Ugyan, Ványa nagyon türelmes… – mondta az orosz, és finoman megcirógatta Tino kipirult arcát. Összemosolyogtak.

A finn nem is sejtette, mennyi ideje várt már egy ilyen alkalomra Ivan.

~*~

– Pietari – motyogta maga elé Tino, ahogy meglátott egy útszéli táblát.

– Tessék?

– Szentpétervár – mosolygott Tino. Éppen elérték a város határát, és már nem volt sok hátra a végállomásig.

– Á, vagy úgy! Az orosz neve annyira németes – fintorgott Ivan. – Szankt-Petyerburg.

– Nézd a jó oldalát, legalább ki tudják ejteni a turisták. – A finn egész jól szórakozott társa bosszúságán, de aztán egy kicsit komolyabb képet vágott. – Nem szereted?

– Ne értsd félre, de néha túl… öreges. Mindig a múltat juttatja az eszembe, sosem tudok tőle szabadulni és… – Az orosz elharapta a mondatot, és kibámult az ablakon; talán úgy érezte, hogy túl sok mindent osztott meg hirtelen. Tino szinte ösztönszerűen nyúlt a keze felé, de végül meggondolta magát, és nem érintette meg a másikat. Valahol félúton hagyta lehanyatlani a kezét.

– Rossz emlékek? – kérdezte óvatosan.

– Nem mondanám, hogy rosszak, csak egészen más világ volt akkoriban.

– Hány éves is vagy pontosan?

– Huszonöt.

Tino hümmögött és utána számolt. Ha most kétezer-tizenkettőt írunk, akkor Ivan nem élhetett olyan sokat a szocializmusban, nem valószínű, hogy konkrét emlékei lennének róla. Inkább a rendszerváltást élhette meg… persze elbeszéléseket hallhatott róla. A finn inkább elhessegette a gondolatait, és ő is kibámult az ablakon az elővárosok épületeire. Elképzelte, milyen lehet Ivan lakása; világos falakat képzelt el és tág tereket. Az előbbire ráhibázott, az utóbbit inkább hagyjuk. Az orosz lakása leginkább egy lyukra hasonlított, ahová csak aludni és néha napján takarítani járnak haza.

– Sokkal jobbat néztem Moszkvában – szolgált a magyarázattal Ivan, míg Tino érdeklődve körbenézett. – Tedd csak le magad valahova, pihenned kell.

Tino valóban fáradtnak érezte magát, és megszeppenve huppant le a kanapéra. Ivan matatott valamit a konyhában, majd egy tánca süteménnyel és teával csatlakozott hozzá. A maga italába egy kis alkoholt is rakott, ahogy azt a finn rögtön kiszúrta.

– Gyógyszerre nem kapsz alkoholt – mondta Ivan, és vigasztaló puszit nyomott Tino arcára, míg magához húzta. A finn engedelmesen hajtotta a fejét a vállára, és a kezeit szorosan a forró bögre köré kulcsolta. Jó volt így ülni, és nem vallotta volna be magának, de kicsit izgult amiatt, hogy mit vár majd el tőle párja; nem akart ellenkezni vele, de nem tartotta valószínűnek, hogy ennél többre képes lenne.

Elmerengett, hogy vajon milyen pszichés gondja lehet Ivannak, amire csak ő jelentheti a megoldást. A szeretethiány nyilvánvaló volt és könnyen orvosolható, ha átölelte és hagyta magát szeretgetni. Ezen kívül mást nem vett észre, a férfi szinte mindig mosolygott és vidám volt, ami igen szimpatikussá tette. Elhessegette azt a gondolatot, hogy talán egy mosolygó őrült, és a karjaiban nyomta el az álom.

~*~

Futott lelkeszakadtából, igazán kétségbeesetten. Tudta, ha most elkapják, mindennek vége, mindennek, amit eddig ismert. Habár még fiatal volt és tapasztalatlan, azért valamennyire tisztában volt a világ dolgaival, és jól tudta, mit jelent, ha jönnek a feketébe öltözött emberek keresztekkel; hittérítők, el akarják venni az ő isteneit, hogy egy újat adjanak helyette, mert szerintük hitetlen és tisztátalan, és a pokolban fogja végezni. A fiú inkább az utóbbit választotta volna, minthogy alávesse magát az akaratuknak.

Mindeddig könnyű volt, csak kelet felől jöttek, de kezdtek a nyugati szomszédjai is megbolondulni; azt hitte, a barátainak mondhatja őket, és most mégis ellene fordultak. A béke jegyében, persze! És ő volt olyan bolond, hogy szövetséget kössön velük Novgorod ellen…

Szerencsére a hazai terepviszonyokat jobban ismerte, mint üldözői; akkor is látta maga előtt a tájat, ha lehunyta a szemeit, a mocsarak megsúgták, hova kell lépnie, hogy ne merüljön el, az alattomos gyökereket megérzésből átugrotta, míg a germánoknál ez fordítva volt; már jócskán lemaradtak mögötte, de neki nem volt ideje megállni és varázsolni, mert akkor biztosan utolérnék. Különben sem volt benne biztos, hogy nála van minden, ami szükséges lenne hozzá. Rohantában végigzongoráztak az ujjai az övén, hogy megtudja, mi áll rendelkezésre. Pillanatnyilag csupa haszontalan dolog, mindent a faluban hagyott, amikor elment gyógynövényekért az erdőbe. Ki gondolta volna, hogy rajta fognak ütni!

Legalább még a kése nála volt, bár tisztában volt vele, hogy ha közelharcba bonyolódna, semmi esélye sem lenne a gyakorlott harcosok ellen; amilyen jól jött a vadászatnál és a menekülésnél könnyű testalkata, olyan hátrány lett ez volna a verekedésnél. Kiegyenlítetlen lenne a harc még akkor is, ha egyenként csalná be őket a fák közé és küzdene meg velük.

Egyre nőtt közte és üldözői között a távolság, a kiáltozásuk halkabban ért el hozzá, és néha megkockáztatott egy pillantást hátrafelé a válla fölött. A germánok lassan követték, óvatosan lépkedtek az ingoványos talajon, de így is valamelyikük bokáját már benyelte, és most őt próbálták kihúzni. Egyértelmű volt, hogy minek a pártján áll a mocsár és a földje.

Végre elérte a fákat; fürgén eltűnt közöttük, valami helyet akart keresni, ahol meghúzhatja magát, és nyugalomban átvészelheti az éjszakát. Kérnie sem kellett, a föld megnyílt előtte, rejtekhelyet kínált.

Évekig meg tudta magát csendben húzni, mielőtt elkapták és betörték volna. Olyasvalaki volt a fogvatartói között, akit ezelőtt a barátjának hitt, s ekkor merült fel benne először a kérdés, hogy vajon megbízhat-e a maga fajtájában.

~*~

Tino az álomtól kótyagosan, kialvatlanul ébredt; a behúzott függönyön napfény szüremlett be a kicsi nappaliba, és nagyot ásítva bújt ki Ivan karjaiból. Elkönyvelte magában, hogy a kanapén való alvás furcsa álmokkal jár, és kiment a konyhába kávét főzni. Fogalma sem volt, hány óra lehet, de ez nem izgatta, ahogy az életmentő koffein után kutatott a szekrényekben; kihúzogatott minden fiókot, benézett minden kis helyre, s végül egy kakaós dobozban lelte meg. Egyszer csak érezte, hogy két súlyos kar fonódik a dereka köré; Ivant is sikerült előcsalogatnia a motoszkálásával és a kávéillattal.

– Én is kapok belőle? – bökdöste meg az orrával a nyakát.

– Ha jól viselkedsz, igen – vigyorgott Tino, és félszeg puszit adott az orosz ajkaira, majd elfordult tőle.

– Miért vagy ilyen korán fönn? Rosszat álmodtál? – Ivannak feltűnt, hogy a másik összerezzen a kérdésre és ez kíváncsivá tette.

– Fogalmam sincs… csak valami butaság, mintha nem is magam lettem volna. – Elgondolkozva meredt a semmibe, majd hirtelen felnevetett. – Fontos ez?

– Egyáltalán nem.

Miután megreggeliztek, Ivan elparancsolta Tinót pihenni, és kénytelen-kelletlen elment dolgozni; mint mondta, szívesebben maradt volna otthon, hogy társaságot nyújtson neki, de a főnöke már nem nézne el neki több nap kimaradást, és különben is, valakinek a pénzt is meg kell keresnie. A finn nem ellenkezett, meg tudta érteni a helyzetet, de nagyon unatkozott egyedül; bugyuta tévéműsorokat bámult, amiknek az oroszát alig értette, mert olyannyira hadartak, és Ivan mindig lassan és sokkal érthetőbben beszélt, aztán olvasni kezdett, de attól nagyon hamar elfáradt a szeme és megfájdult a szeme. Kínjában még takarított is, egyszerűen képtelen volt nyugton maradni. Megpróbálta megkeresni az egyetemi jegyzeteit, de még csak a könyveit sem találta meg; amik a könyvespolcon sorakoztak, azokban mind cikornyás, szinte már gyerekesnek mondható betűkkel Ivan neve volt vésve, és Tino arra jutott, hogy bizonyára a legtöbb holmija még Helsinkiben lehet. Egy nap rákérdezett, és párja megerősítette benne.

– Majd valamikor elmegyünk értük.

– De nem kellene tanulnom? – aggodalmaskodott Tino. – Elvégre most kezdődött a szemeszter, és nagyon le fogok maradni…

– Ezzel most ne foglalkozz – vágta rá könnyedén Ivan, és összeborzolta a finn haját. – Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj.

Tino igyekezett engedelmesen elfeledkezni a dolgokról, és nem faggatni folyton Ivant. Egy nap elővette azt a könyvet, amiről tudta, hogy biztosan az övé; egy új kiadású, vaskos történelemkönyv volt, az illata alapján frissen jött ki a nyomdából, még senki sem olvasta előtte, és ahogy tanácstalanul, összevissza lapozgatta, kihullott belőle egy cetli. Először figyelmen kívül hagyta jelentéktelen könyvjelzőnek vélve azt – holott a gerince még meg sem volt törve –, de aztán mégis felvette és megnézte a hátulját, amire szálkás, erősen jobbra döntött betűkkel a következő volt írva: Ne feledd a történelmed, Finnország. Tino nem tudta mire vélni, és csak zavartan megcsóválta a fejét. 

Huomenta ~ Jó reggelt