Suomen historia 3.

Sajnálom, hogy ezt a fejezetet ennyi ideig tartott megírni, de cserébe nagyon hosszú, tehát van mit olvasni. Van két ehhez kapcsolódó novellám is, az egyik a harmincéves háborúról (Hajolj hozzám hívó szómra...), a másik pedig a nagygyűlölségről (1721, Uusikaupunki), gondoltam szólok. Jó olvasást~
(Egy megjegyzés: már hosszabb, mint az Északiak egymás közt...)

Ruotsi-Suomi

Svédország hajója kétségtelenül a leggyorsabb volt a környéken; némán siklott a fekete vízen, s még az időjárás is nekik kedvezett. A svéd partok rohamosan közeledtek, már-már elérhetőnek tűntek. Tudták, hogy csak akkor lehetnek biztosak a szabadságukban, ha elérték azokat, addig Dánia még utánuk küldheti az embereit.

Finnország egész éjjel kint állt a fedélzeten. A korlátnak támaszkodott, és boldogan szívta magába a friss, sós levegőt. Remélte, hogy a menetszél kiűzi az aggasztó gondolatokat a fejéből.

Elszöktek ketten, együtt a svéddel – nem sokat habozott, amikor megkérte, hogy vele menjen, de ezek után mi lesz? Mindketten szabadságra vágytak, igazságtalan lenne, ha a történtek után Svédország elnyomná… de mégis. Ahogy a csöndes svédre pillantott, elbizonytalanodott. A férfi ott állt tőle nem messze és a sötétségbe bámult. Finnország lopva megfigyelte; úgy tetszett, hogy idősebb lett az unió alatt, máshogy látszottak meg rajta az eltelt évek, mint a finnen. Mindketten rengeteget változtak. Régebben szinte barátoknak mondhatták egymást, habár Svédország akkoriban sem volt egy bőbeszédű ember, de Dánia mellett mintha megnémult volna; Finnország nem tudta eldönteni, hányadán állnak, miután felvette a kereszténységet. A svéd nem sietett a segítségére, amikor Dánia ugráltatta és gúnyolódott vele. Szótlanul végignézte, ahogy Finnország beletörődik a sorsába és a katolikus hitbe. Hol volt már az egykori Suomi?

A finn gyorsan elvetette a gondolatot, miszerint amint partot érnek, elszökik és megkeresi Észtországot. Mégis mire vinné egyedül ennyi hatalmas, erős ország között? Csak elveszne, előbb-utóbb valamelyikük elfoglalná. Svédországot legalább ismeri, és most már az adósa lett.

A hajó befutott a kikötőbe, és Finnországnak nem maradt több ideje a múlton merengeni. A jövő felé kellett fordulnia valakivel, aki pillanatnyilag teljesen idegen volt számára.

Egész nap gyalogoltak; szabályosan meneteltek, legfeljebb fél órás pihenőket tartottak, amikor a svéd úgy gondolta. Finnországnak nem volt kenyere a panaszkodás, s főleg úgy nem állt a szájára, hogy Svédország cipelte az ő dolgait is, de mire beesteledett, nagyon elfáradt. Amikor végre leültek egy réten, hátukat egy nagy sziklának vetve, Finnország úgy érezte, képtelen felállni. Legalábbis addig, míg alaposan ki nem aludta magát – ami ráfért már hosszú hónapok, évek óta. Csöndben rágódtak a szárított húson és száraz kenyéren.

– Kicsit félek… – szólalt meg végül Finnország, amikor már nem bírta tovább a hallgatást. – Annyi erős ország vesz minket körbe, akár… – Bizonytalanul elhallgatott, a másikra pillantott. Svédországnak a szeme se rebbent, ami a finnt egy kicsit zavarba hozta. – Ott van például Oroszország, és Dánia sem fogja annyiban hagyni, hogy elszöktünk tőle…

Finnország folytatta volna még az aggodalmainak felsorolását, ha Svédország nem fojtja belé a szót egyetlen jeges pillantással; rögtön elhallgatott, aztán kapkodva jó éjszakát kívánt és lefeküdt.

Maga sem tudta miért vacog – félelmében vagy csak fázik? Az utóbbira fogta, úgy könnyebb volt. Hallotta, hogy Svédország is lefekszik, pont mellé. Kinyitotta a szemét, aztán felnyögött ijedtében; a férfi mereven bámulta, szinte nem is pislogott, de szerencsére a szemüvegét levette. Finnország hálát adott ezért az égnek, így egy fokkal barátságosabb volt a svéd arca.

– Szép esténk van, nemde? – dadogta zavarát leplezendően és felnézett a tiszta, csillagos égre. Ezután a hidegre panaszkodott, mire legnagyobb meglepetésére Svédország megosztotta vele a maga takaróját és átölelte őt. Finnország meg sem mert szólalni reggelig, és igyekezett minél feltűnésmentesebben remegni. Nyugtalanul aludt, kialvatlanul ébredt.

Minden egyes éjjel hasonlóan zajlott le, míg elérték Stockholmot. Finnország elismerte, hogy összebújva tényleg jobb aludniuk, mert reggelre nem fagynak át annyira, de akkor is nagyon feszélyezte a helyzet. Próbált arra gondolni, hogy egykor a testvéreivel is cselekedtek hasonlóan, egymást melegítették a hideg éjszakákon, de akármit is mondogatott magának, ez most más volt. Ők nem hozták rá a frászt.

Finnország gyorsan rájött, hogy egész máshogy zajlanak a dolgok Svédország házában, mint Dániáéban. Először is, szabad kijárása volt; ezt nem annyira használta ki, mégis megnyugtatta, hogy nincs az a fojtó bezártság érzés. Saját szobát kapott, igaz kisebb volt, mint Svédországé, de a kilátás mindent kárpótolt: az ablak Stockholmra nyílt, a svéd főváros ott terült el szinte a lábai előtt a maga csatornáival és visszafogott épületeivel. Nem voltak rácsok. Saját kandallója ugyan nem volt, de Finnország bőven megelégedett ennyivel. Többet kapott, mint remélte. Nem volt muszáj korán kelnie, Svédország minden munkát levett volna a válláról, ha a finn hagyta volna szó nélkül. Megmondta neki, hogy rosszul érezné magát, ha csak úgy lebzselne nála, és nem csinálna semmit, így végül ketten, megosztva végezték a házimunkát – a konyhától viszont távol tartotta magát Finnország, mert nem akarta, hogy hasonló dolgok történjenek, mint legutóbb, amikor ott próbált segíteni.

Lassan elérkezett az első ősz, majd a tél. Semmi sem történt, Dánia nyugton maradt ott délen – egyelőre. Nyalogatta a sebeit, ahogy mondani szokás.

*

– Hová megyünk?

– Majd meglátod – érkezett a felelet, s Svédország nem volt hajlandó többet mondani, ha útjuk céljáról faggatta őt Finnország. Mióta elszöktek Dániától, már eltelt sok év; a finn megtanulta kezelni a svéd szótlanságát, valamelyest összeszoktak. Finnország tudta, hogy lakótársa elég őszinte, bár néha furcsa.

Átkeltek a Balti-tengeren, s Finnország hiába remélte, nem álltak meg hosszabb időre egyetlen városában sem, az ismerős tájak viszont megnyugtatták. Amikor pedig érezte, hogy átlépik azt a bizonyos, országok között feszülő, láthatatlan, a háborúk és békekötések által meghatározott határt, nagyon izgatott lett.

– Eestit látogatjuk meg?

Svédország bólintott, Finnország pedig repesett az örömtől. Idejét sem tudta már, mikor látta utoljára az észtet, azután biztos nem, hogy a skandinávok elvitték magukat. Izgatott volt, de kicsit félt is a találkozástól, hiszen az eltelt idő alatt mindketten rengeteget változhattak.

Alig bírta kivárni, hogy odaérjenek, s mikor a halk, de határozott kopogtatásra Észtország ajtót nyitott, Finnország rögtön fojtogató ölelésbe zárta. Amint felocsúdott a meglepetésből, viszonozta; mindketten boldogok voltak, hogy végre együtt lehetnek, még ha rövid időre is.

– Annyira hiányoztál… – suttogta Finnország, mire társa válaszul a hátát simogatta, hogy aztán bátyja kísérőjére pillantson; halkan felnyögött, megvallotta a finnek, hogy akit hozott magával ijesztő, mire ő lepisszegte. Elhúzódtak egymástól, és a svéd felé fordultak. A két szemüveges farkasszemet nézett egymással, aztán egy rövid torokköszörülés után Észtország bemutatkozott.

– Svédország vagyok – viszonozta a gesztust a magasabbik, aztán kis szünetet tartott. Finnországra nézett. – És ő a feleségem.

Finnország azt hitte, rosszul hall, s érezte, ahogy a vér az arcába tódul; látta, mennyire megrökönyödve mered kettősükre Észtország, míg ő maga valószínűleg elég riadt képet vág.

– Ez csak egy rossz vicc volt, igaz? – heherészett zavartan. Senki sem követte a példáját, ő is gyorsan felhagyott hát vele. Így is már elég kínos volt a jelenet, ahogy hárman bután bámulnak egymásra… Nem úgy tűnt, hogy Svédország viccnek szánta volna a kijelentését, habár egy ilyen tökéletesen érzelemmentes arcnál sosem lehet tudni; bár mintha enyhe pír színezte volna az arcát, ahogy viszonozta Finnország riadt pillantását. A fiú nem tudott mit szólni. Észtország arcára valami egészen különös kifejezés költözött, a finn inkább a földre szegezte a szemeit.

Később némán hallgatta végig Svédország területi követeléseit – nem tudta leplezni az érzelmeit, látszott rajta, hogy nem tetszik neki, amit hall. Tehát csak ezért jöttek ide? A svéd nem neki akart kedveskedni, hanem a saját érdekei vezérelték, mint minden országot; a területszerzés. Nem volt mersze beleszólni a Lengyelországgal folytatott vitájukba. A szláv félénksége viszont valamiért megmosolyogtatta – lám csak, nem csak rá hozza a frászt Svédország azzal az átható pillantásával.

Ott maradtak éjszakára, mert mire mindent megtárgyaltak, már túl késő lett volna elindulni, és Észtország különben is marasztalta őket; az újdonsült, bár soha meg nem esküdött házaspárt egy szobában szállásolták el. Ahogy megágyaztak maguknak – egymás mellett, mert csak egy nagy ágy volt a szobában – Finnország nem bírta tovább, kibukott belőle minden.

– Mi volt ez az egész, Sve? – kérdezte, míg a párnákat verte fel, hogy ne kelljen a másikra néznie. – Együtt élünk, de én nem vagyok a feleséged.

Svédország felkapta a fejét, szóra nyitotta a száját, aztán inkább be is csukta.

– Hogy is lehetnék az? Hiszen nézz csak rám, nem vagyok nő… – Elhallgatott pár percre, a gondolataiba merült; ismét nem kapott feleletet. Hátat fordított Svédországnak, és egészen elszontyolodva lezuttyant az ágyra. Védekezőn ölelte magához a párnáját. – Vagy tán nem látszik rajtam?

– Én… – Svédország idegesen nyelt egyet, de nem fejezte be a mondatot. Kínos csönd telepedett rájuk.

Finnország úgy érezte, most az egyszer nagyon elege van Svédországból, mert a férfi egyszerűen megfojtja a szótlanságával és a furcsa meglepetéseivel.

*

Észtország összerezzent, amikor ismerős karok fonódtak a derekára. Nem sok választotta el az álomtól, de nosztalgikus érzés volt újra a nyakán érezni Finnország lélegzetvételét.

– Nem baj, hogy átjöttem hozzád? Gondoltam aludhatnánk együtt, mint régen.

Az észt beleegyezően megfogta a kezét, és közelebb fészkelődött hozzá.

– Nagyon rosszul bánik veled? – Észtország rögtön tudta, hogy valahogy rosszul fogalmazott, mert Finnország egy meghökkent tessékkel felelt. – Ijesztő egy ember és látom rajtad, hogy félsz tőle.

– Csak nehéz kiismerni… – vélte a finn kevés meggyőződéssel. – Régebben a barátom volt, azt hiszem legalábbis…

– Milyen viszonyban is vagytok, hogy a felesége vagy?

– Jézusom, Eesti, az csak egy buta vicc volt, nehogy komolyan vedd! – dadogta az idősebbik végtelenül zavarba jőve.

– Nekem nem úgy tűnt.

Elgondolkozva hallgattak. Észtország mocorgott, majd a bátyja felé fordult.

– Még sosem vetted észre, hogyan néz rád? Aggódom érted, Suomi. – Finoman összetámasztotta a homlokukat, aztán összefűzte az ujjaikat. – Valamibe nagyon belekeveredtél, igaz?

Finnország nem tudott mit felelni rá – érezte, ahogy Észtország ajkai a homlokát érinti, majd a száját. Belemosolygott a könnyű, édes csókjukba.

– Nem kell értem aggódnod, Eesti, megleszek vele.

Úgy aludtak el, mint régen; egymást átölelve, elfeledve mindent és mindenkit, és egy rövid időre elhitték, hogy csak ők vannak egymásnak. Finnországnak jól esett valakihez félelem nélkül bújni, aki mellett nem kezd el minden egyes alkalommal őrülten zakatolni a szíve. Svédországgal csak a hideg téli éjszakákon aludtak egy ágyban, mert Finnország szobájában nem volt kandalló, és fűtés nélkül bizony megfagyott volna. Nem volt ebben semmi rossz, a fiút azonban zavarba hozta. Sosem beszéltek róla.

*

A vallás – nem egy háború tört ki miatta és még fog is; az emberek vakon s engedelmesen folyatták érte a vérük, nem kérdeztek vagy kételkedtek, csak tették, amit a szent ügy megkívánt. S voltak olyanok – nem is kevesen –, akik hasznot húztak ebből.

Európa forrongott miatta, újra és újra.

Finnország nem tudta már pontosan, miért és hogyan került el otthonról; ideges volt, és Svédország mindig késő este ért haza vészterhes hírekkel – amiket persze a finnek úgy kellett kihúznia belőle, mert magától nem lett volna hajlandó elmondani. De miért is lett volna köteles beavatni Finnországot az ügyeibe? Elvégre ő csak egy tartomány a sok közül (az már más kérdés, hogy gyakorlatilag a másik fele – ezért lenne a felesége?), a királyválasztásban is csak névlegesen vesz részt… viszont semmi szava sem lehet erre, hiszen sokkal jobban élt, mint annak idején Dániánál. Nem is remélhetett volna többet, de néha mégis jó lett volna pontosan tudni, milyen a külpolitikai helyzet.

Sokáig céltalanul bolyongott Stockholmban. Nem tudta, hova mehetne, Svédország valószínűleg megharagudott volna rá, ha csak úgy beront valamelyik fontos megbeszélésre. Közben zuhogni kezdett az eső; szokatlanul enyhe idő volt februárhoz képest, és Finnország kénytelen volt menedéket keresni az eső elől. Oda sem figyelve fordult be egy mellékutcán, hogy aztán egy vaskos faajtónak ütközzön. Egy templom, méghozzá az utolsó, ami megmaradt a városban katolikusnak. Finnországból ugyan református lett, de a templom az templom, a pap pedig pap, akármelyik irányzathoz is tartozik, Isten szolgája.

Nem tudta, honnan került elő a pap, de egyszer csak ott állt mögötte, ahogy ő dideregve térdepelt közvetlenül az oltár előtt, s imát remegett összekulcsolt kezei fölött.

– Mi a neved, fiam?

Finnország összerezzent és olyan hirtelen fordult hátra, hogy a nyaka belereccsent. Az ismeretlen férfira meredt, és nem tudta, mit felelhetne. Suomi? Finland? Kinevetné, egy normális, halandó embernek ezt különben sem szabadna tudnia.

– Nekem… nekem nincs nevem, atyám – felelte egy kis mérlegelés után; legalábbis nem olyan, amit ő kérdezett. Azt várta volna, hogy a pap megrökönyödik, de csak elmosolyodott.

– Mindenkinek van egy neve – jelentette ki határozottan. – Akinek nincs, annak adunk.

Finnország lehajtotta a fejét, és a sötét kövezetre meredt. Kicsit szégyellte magát, amiért még sosem gondolt erre, de ki hitte volna, hogy egyszer eljön az idő, amikor nem csak országokkal kell érintkeznie, olyanokkal, akik mit sem sejtenek a teljes valójáról? Nem mutatkozhat be akárkinek országként.

– A nép elfordult az egyháztól… de te tudod-e még, kinek a napja február tizennegyedike?

– Szent Valentin – felelte Finnország engedelmesen.

– Akkor már van is neved.

A finn lassan felkelt a térdepelésből. A pap mosolygott, de ő képtelen volt rendesen viszonozni. Kirohant a zuhogó esőbe, inkább bőrig ázott, minthogy tovább maradjon ott. Később, amikor meg akarta keresni azt a templomot, nem találta sehol.

Valentin. Ízlelgette magában az új nevét, amit egy olyan embertől kapott, akit nem is ismer – de az egyházi személyek okos emberek, adni kell a szavukra. Szokatlan volt a hangzása és idegen, ám legalább már volt egy ötlete, hogy mit használjon, ha ilyen helyzetbe kerül.

*

– Szeretném, ha itthon maradnál.

– Tessék? Sverige, ezt nem gondolhatod komolyan! – Finnország magához képest meglehetősen határozottan toppantott egyet, és azokban a hidegkék szemekbe nézett. Nem kellett volna, rögtön zavarba jött és elbizonytalanodott. Nem értette magát, miért reagál így. Svédország tekintete egyszerűen fogva tartotta. – Nem engedhetlek el egyedül.

– Nem leszek egyedül.

– De én igen, ha elmész – mondta ki egészen merészen a finn; nem kicsit hangzott önzően, de legalább kimondta, amit gondolt. Utált egyedül lenni, ráadásul nagyjából már megszokta Svédország társaságát. – És különben is, a hasznodra lehetnék, értek a gyógyításhoz.

A svéd beletörően sóhajtott.

– Harcolni tudsz? – kérdezte.

Finnország arca felragyogott.

– Természetesen!

Ezután kiderült, hogy a finn haditechnikai ismeretei igencsak lemaradtak még valahol a sötét középkorban, és bővítésre szorulnak. Alig tudta leplezni a meglepetését, amikor egy újféle, egyenes pengéjű, egészen modern kardot kapott a kezébe; teljesen más fogás esett rajta, mint azokon, amiket eddig fogott – habár nem sok volt eddig a kezében, inkább tőrrel harcolt. Aztán Svédország finoman közölte vele, hogy rosszul fogja a fegyvert és a testtartása sem a megfelelő hozzá, de Finnországot még ezzel sem tudta eltántorítani.

Napokig gyakoroltak, habár a karddal való küzdelem nem olyasmi, amit csak úgy, pár nap alatt el lehet sajátítani – legalábbis az átlagembereknek. Finnország viszont országléténél fogva gyorsabban tanult, fürge volt, amiért oktatója gyakran megdicsérte. Ilyenkor a finn mindig halványan elpirult, hogy aztán olyan könyörtelenül fegyverezze le Svédországot, hogy az csak meglepetten tudott pislogni.

Finnország nem tudta volna megmondani, mikor harcolt utoljára ténylegesen, életre-halálra menően; azóta már több száz év is eltelt, de lelkes volt, hogy segíthet Svédországnak, és végre valahára férfiszámba veszik. Ez azért jót tett az önérzetének.

*

Finnország ezelőtt még sosem látott ekkora sereget együtt. Mélyen benyomultak a Német-Római Császárság területére, sok győztes csatákat vívtak meg, de mintha a svéd vezetőkar egyre gyakrabban kerülte volna az összeütközéseket. A finn úgy volt vele, hogy a maga részéről már megtette a magáét, bátor katonák voltak az övéi, ő vezette őket. Valaki meg is jegyezte, hogy nem nézte volna ki ezt belőle. Egyfajta különös büszkeséggel töltötte el, hogy az ellenség rettegte a finnek nevét; végre nem csak hasztalan kolonc Svédország nyakán, nem csak egy éhes száj, akit etetni kell.

Viszont nem csak bátorságról és győzelemről szólt a háború, ezt már az első alkalommal megtapasztalta. Nem először ölt embert, de eddig még sosem ennyit, ilyen gyorsan; akkora zaj volt, hogy nem is hallotta egyenként a halálsikolyokat, egyetlen rémes, alaktalan hanggá fonódtak össze. Aztán egyszerre vége lett – talán elfogyott az ellenség, vagy egyszerűen csak visszavonultak. Csend telepedett a tájra, dögszagú csend, és ők maguk mögött hagyták a halottakkal fedett csatamezőt. Amint elérték az erdő szélét, lemaradt a többi katonától, kikötötte a lovát, és egy fa tövébe roskadt.

Akkor érezte először ennyire erősen az ürességet – és nem utoljára. Nem az a fajta volt, mint mondjuk az éhség vagy a szomjúság, egy kis elmélkedés után inkább ahhoz tudta hasonlítani, amikor járvány tombolt az országában és rengetegen meghaltak. Az emberveszteség üressége és fájdalma. Hagyta magát letaglózni tőle, szédült és nem kapott levegőt, a szíve szúrt és émelygett.

Egyszer Svédország rátalált ilyen állapotban, amint kiadja magából az előző étkezést. Nagyon szégyellte magát érte.

– Valentin?

Finnország összerezzent új neve hallatán; megtörölte a száját, és amilyen gyorsan csak tudott, Svédország felé fordult. Ennyi halandó között kénytelenek voltak egymást a választott – illetve a finn esetében kapott – nevén szólítani, ha nem akartak feltűnést kelteni. Berwald, Berwald, Berwald, ismételgette magában, de valahogy nem jött az ajkára a svéd neve, idegenen hangzott.

– Egy pillanat és visszamegyek – motyogta halkan. – Menj előre nyugodtan, mindjárt rendben leszek.

– Nem lett volna szabad kitennem téged ennek…

A fiatalabbik majdnem felnevetett ezt hallván.

– Ugyan már, ez csak a feszültség, jobb, ha most jön ki, mintha ott, a csatatéren.

Svédország lassan, bizonytalanul bólintott. Mintha egy pillanatra habozott volna, aztán Finnország felé lépett, talán hogy megnyugtatásként a hátára simítsa a tenyerét, de végül magára hagyta a fiút.

A lützeni csatát ugyan megnyerték, de a svéd király elesett, és a vezérkar mindenáron békét akart kötni. Finnország félig-meddig megértette az okokat, főleg azután, hogy ő hozta ki Svédországot önnön útvesztőjéből, annyira rossz állapotban volt, de zavarta, hogy őt semmibe sem avatják be, és mindig szinte a legutolsóként tudja meg a dolgokat. Egyik este, amikor már svéd területen állomásoztak, és végre kettesben voltak Svédországgal, a kétszínű hivatalnokok nélkül, feltette a nagy-nagy kérdést:

– Nem értem, Sveri… Miért vonulunk folyton vissza? Simán megnyerhettük volna a legutóbbi csatát is. – Szavait nyomatékosítandóan levágta a poharát; félig még tele volt vörösborral, de szerencsére nem löttyent ki a fehér szövetterítőre. Ha még is, a finnek valószínűleg nem tűnt volna fel, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy megrovóan nézzen a svédre, ami persze elég nevetségesen sikeredett. Kicsit talán sok volt neki az a két pohár ital, amit eddig kapott, mert az arca halványan kipirult, és kicsit hangosabb volt a szokottnál.

Svédország eredetileg azért hozta fel azt az egy üveg bort, amit a pincében véletlenségből talált, hogy megünnepeljék a szerencsés hazatérésüket és a háború (feltételezett) végét, ehelyett Finnország szinte kérdőre vonta. Persze lehet, hogy csak a bor beszélt belőle, mindenesetre így is, kicsit spiccesen is aranyos volt.

– Elég volt a halálból.

Finnország az ajkához emelte a poharát, de aztán mégsem ivott. Helyette inkább helyeslően bólintott, és egy kicsit elnyúlt az asztalon; még nyújtózkodva sem érhette el a másik felét, mert olyan széles volt. Svédország azon kapta magát, hogy a finn kezéért nyúl, de végül nem fogta meg. Tartott tőle, hogy rossz néven venné a közeledést. Elvette tőle a poharát, mert úgy ítélte meg, eleget ivott már; az viszont nem hagyta, hogy elvigye és a ruhaujjába kapaszkodott.

– Valentin, részeg vagy…

Finnország felemelte a fejét az asztalról és tagadóan megrázta, mire egy kicsit, egészen picit szédülni kezdett. A fáradtságnak tudta ezt be. Megtámasztotta az állát, és álmosan vigyorgott Svédországra.

– Nem ez a nevem, csak rám ragasztották. Túl hosszú, nem is finn. És különben sem vagyok részeg.

– Pedig illik hozzád. – Svédország zavarba jött, amikor a finn erre felvihogott. – És az vagy.

– Nem-nem – tiltakozott még az után is, miután a svéd felsegítette, és a szobájukba vezette; a derekába kapaszkodott, mert úgy kényelmesebb és stabilabb volt, most nem zavarta a testi kontaktus. Svédország lefektette az ágyba, gondosan betakarta és elindult volna kifelé, hogy ne zavarja az alvásban, amikor a fiú hirtelen felült, és magához vonta. Elvesztették az egyensúlyukat, és az ágyra zuhantak.

– El akartam neked mondani, Ruotsi, hogy jó embernek tartalak, és ne haragudj rám, amiért félek tőled, én már csak ilyen buta vagyok. Kedves tőled, hogy így gondoskodsz rólam, hogy aggódsz értem, tudod én is kicsit megijedtem, amikor ott feküdtél, és nem mozdultál, mert mit is kezdenék én nélküled… jaj, már megint túl sokat beszéltem, igaz?

Svédország ott térdepelt fölötte, és mélységes megrökönyödéssel, zavartan nézett Finnországra. Szerencsére sötét volt, mert érezte, ahogy elvörösödik; a finn pedig finoman elkezdte maga felé húzni. A férfi hirtelen észbe kapott, és gyorsan kikászálódott állítólagos felesége karjaiból.

Nem arról volt szó, hogy nem akarta volna megcsókolni Finnországot, ó dehogynem! Egy része követelte, hogy most azonnal menjen vissza, kezdeményezzen, és folytassák azt, amit még el sem kezdtek igazán. A gondolatai zavarosak voltak, de emlékeztette rá magát, hogy Valentin csak az alkohol hatására kezdett el így viselkedni, nem azért, mert annyira akarta volna… Nem, ilyesminek tiszta fejjel kell történnie.

Összességében Svédország teljesen össze volt zavarodva.

*

Akármennyire is próbált úgy tenni, Svédország nem felejtette el az estét. Finnország nem volt teljesen magánál akkor, de ez felfogható volt egy közeledési kísérletként; valami olyasmi, amit már rég el szeretett volna érni. Feljegyezte magában mint szép emléket, s többet nem hozott fel bort a pincéből.

Az évek teltek, királyok jöttek és mentek, míg végül trónra lépett a Károlyok közül a tizenkettedik. Néhányan az apokalipszist látták benne megtestesülni, de Svédország új királya birodalmaként köteles volt hűen követni minden csatába. Látta Finnországon, hogy ez nem tetszik neki, de nem volt mit tenni; mígnem a király Törökországba nem kényszerült szökni, és Valentint el nem vitte magával a keleti szomszédjuk bosszúból. Nem ment semmire a hadsereggel, az orosz megállíthatatlan volt azután, hogy egyszer már sikerült legyőznie. Kénytelen volt leülni vele a tárgyalóasztalhoz, ahol most már nem ő diktálta a békefeltételeket.

– Tudod, ez nem Finnország ellen irányul – magyarázta kedvesen Oroszország. – Neked kell megértened, hogy nem szórakozhatsz velem többet büntetlenül; míg te délen Dániával játszottál, én megerősödtem, és nem vagyok többet hajlandó elnézni neked, hogy betörsz a területeimre, és megpróbálod lerombolni, amit én lassan, keserves munkával felépítettem.

Svédország nem bírta tovább, és megvetően felhorkant, mire Oroszország a sértődöttség halvány pírjával az arcán felvonta a szemöldökét.

– Szóval lenézel? Hát jól van, tényleg nem mesedélutánra jöttél, hát halld, mi az ára a vereségednek: Észtország és Lettország területei, valamint a karéliai földsáv; a Néva deltájában pedig már épül is a világ legcsodálatosabb városa, ami majdan az egész világ fővárosa lesz, és egyszer mindannyian ott fogunk élni békében és boldogságban. – Kis szünetet tartott elmerengett. Svédország az asztal alá rejtette dühében és idegességében remegő kezeit, nehogy valami meggondolatlanságot tegyen. Mondjuk átrendezze az orosz arcvonásait. – Ami Finnországot illeti: megtarthatod, a cáromat nem érdekli, habár nagyon aranyos teremtés. Lehet, hogy majd rábeszélem, hátha megváltozik a véleménye, mert mindenkit szeretettel várok a házamban.

– Hol van? – sziszegte türelmét vesztve Svédország. Legszívesebben bemosott volna egyet a másik férfinak, de akkor az biztosan meggondolta volna magát Finnországot illetően. Oroszország felállt, és intett neki, hogy kövesse; a svéd nem szívesen engedelmeskedett egy ilyen lekezelő gesztusnak, de már nagyon látni akarta Finnországot, meg akart arról bizonyosodni, hogy jól van. Az orosz a fél birtokán átvezette, pedig biztosan létezett rövidebb út is, mert az lehetetlen, hogy valakinek ekkora birtokai legyenek. Talán ezzel akarta demonstrálni az erejét, az újonnan szerzett hatalmát, s ettől csak még jobban fortyogott a svédben a düh. Végül egy kicsi, koszos pajtához értek, ahol Ivan megálljt parancsolt, és maga ment be Finnországért. Svédország magában számolta a másodperceket, hátha attól visszanyeri a türelmét, és nem akarja rájuk törni az ajtót; egy-kettő-három, tíz-húsz, és százra már ki is jött a rémült finn, olyan gyorsan futott hozzá, ahogy csak elgyengült teste engedte. Oroszország pedig kikacagta őket; éles, hozzá nem illő fejhangon nevetett, és elhaladtában nekiment a svéd vállának, hogy aztán összeborzolja a megkönnyebbültnek látszó Finnország haját.

– Még látjuk egymást.

Berwald csak azért nem vágta orrba a kárörvendő oroszt, mert mindkét karjával szorosan ölelte Valentint.

*

– Köszönöm, hogy elhoztál onnan – hálálkodott később karcos hangon Finnország egy bögre forró tea köré kulcsolt ujjakkal. A konyhában kuporgott, közvetlenül a kályha mellett, és igyekezett nem eltűnni a takarórengeteg alatt, amibe Svédország rögtön a megérkezésük után bugyolálta, miután vett egy forró fürdőt és kapott tiszta ruhákat. Tudta, hogy akár évekig is eltarthat, mire rendesen meggyógyul, de már attól is jobban érezte magát, ha nézheti, ahogy Svédország a konyhában ügyködik. Még nem fogta fel teljesen, hogy hazajöhetett; ezerszer próbált megszökni, megszervezni a maga védelmét, de Oroszország mindig elkapta, és visszavetette abba a koszos kis pajtába, ahonnan indult. Aztán éheztetni kezdte, hogy ne legyen ereje. – Azt hiszem, már nem sokáig húztam volna, szóval nagyon hálás vagyok neked.

– Sokkal erősebb vagy, mint gondoltam – válaszolta a svéd halkan, mire társa elpirult; nem is vette eddig észre, mennyire hiányzott neki Svédország és a férfi halk törődése. – Sajnálom, hogy eddig tartott.

– A lényeg, hogy már itt vagyunk – mosolygott a finn –, újra együtt.

Volt valami olyan reményteljesség a hangjában, ami a külön töltött évek során nagyon hiányzott Svédországnak; Finnország egész lénye, a természetes optimizmusa… Berwald félrerakta, amivel foglalatoskodott, és leült a fiú mellé, lazán átkarolva a derekát. Valentin a vállára hajtotta a fejét, s a svéd érezni vélte a lázát a saját bőrén. Nem tudta, milyen elhatározásból teszi, de adott egy óvatos, puhatolódzó puszit a finn homlokára, mire az feleszmélt és ahelyett, hogy elhúzódott volna tőle, felemelte a fejét; a második pusziból már csók lett, az első csókjuk: esetlen és forró Finnország lázától. Svédország húzódott el előbb, csakhogy Finnország nevét sóhajthassa; a fiú nem akarta elengedni, ellenállhatatlan erővel kapaszkodott a nyakába.

Finnország elgondolkozott, hogy mi volt annyira más Svédország csókjában; a jóleső bizsergés ott volt akkor is, amikor Észtországgal tették ugyanezt, de a remegés új volt; egyszerre volt kellemes és ijesztő érzés, hogy mennyire átadja neki magát. Berwald elvette a lélegzetét, de nem akarta, hogy vége legyen. A svéd viszont úgy gondolta, ideje önfegyelmet gyakorolniuk, és pirulva eltolta magától, majd felállt, adott még egy utolsó puszit a finn homlokára és visszatért az ebédkészítéshez. Finnország is mélyen elvörösödött, de azért somolygott, ahogy újra összekucorodott a takarók alatt. Tehát Berwald igeis gondol rá úgy. Határozottan boldognak érezte magát.

Ezután nem történt köztük semmi komolyabb, leszámítva azt, hogy már nem csak télen aludtak együtt, és az öleléseik elmélyültek.

*

Finnország nagyon sokat gondolkozott a történteken, miután meggyógyult. Kétségtelenül meggyengült a birodalmuk, Svédország már rég nem bír akkora hatalommal, mint egykoron, hiszen a tündöklés múlandó. Féltette őt, mert hallotta róla, hogyan osztották fel délen Lengyelországot; mintha ott sem lett volna a térképen, eltörölték, meggyilkolták. Valószínű volt, hogy ha Oroszországnak lehetősége van rá, megteszi ugyanezt Svédországgal is. A saját népét is féltette. Habár Berwaldnak azt mondta, hogy nem tudott róla, az ő engedélye nélkül küldték el azt a levelet Szentpétervárra a trónajánlattal, ez nem volt teljesen igaz; megmutatta neki a finn országgyűlés, megpróbálták rábeszélni, hogy írja alá, és azzal érveltek, hogy az Orosz Birodalom egyszer úgy is magába fogja olvasztani, Finnország makacsul ellenállt, és nem írta alá a leveleket. Ő aztán nem volt önként keletre menni! Nem és nem, hűségesen ki fog tartani Svédország mellett és nem érdekelte, hogy többé már nem nagyhatalmak. Mintha valaha is számított volna ez…

Kezdett rájönni, mi az az érzés, ami motoszkál benne, ha Svédországra néz, vagy ha csak rá gondol. Nem tudta, meg kellene-e tőle rémülnie, hogy egy másik férfiba szerelmes vagy örülnie kellene annak, hogy egyáltalán megadatott neki ez az érzés. Már nem ijedtében rezzent össze, ha Svédország néha véletlenül hozzáért, inkább kellemes érzés volt, bizsergető. Gyakran eszébe jutott, milyen érzés volt vele csókolózni, bár inkább csak akkor ábrándozott erről, amikor egyedül volt, mert olyankor mindig az arcába tódult a vér és furcsán elgyengült. Az kéne még, hogy Svédország észrevegye, hogy róla álmodozik! Bár határozottan nem bánta volna, ha végre kezdeményez Berwald. Jó lett volna hozzáérni és nem csak átölelni, hanem megcsókolni, míg hagyják, hogy az ösztöneik átvegyék az irányítást… Finnország érezni vélte, hogy ismét kiül az arcára az a buta pír.

Nem tudhatta, hogy Svédország is pontosan ezen mereng, amikor őt figyeli. Valahányszor összetalálkozott a tekintetük, Finnország halványan elmosolyodott; más volt ez a mosoly, mint amit általában a világ felé mutatott, mert ez csak a svédnek szólt. Berwald átkozta magát a tehetetlenségéért, amiért nem képes odamenni hozzá, és ismét magához vonni úgy, mint amikor hazahozta Oroszországtól.

*

Ezernyolcszáznyolc telére a külpolitikai helyzet igen csúnyán elmérgesedett és ezt Finnország is megérezte, habár az indokokkal nem volt teljesen tisztában. A információkat vele valahogy megint elfelejtették közölni.

– Hadat fog nekünk üzenni, igaz? – kérdezte bizonytalanul Finnország, amikor egy este bemászott Svédország mellé az ágyba; teljesen nyilvánvaló volt, hogy Oroszországra gondol. A férfi először csak rápillantott, de nem felelt, hanem szinte az ölébe húzta és magához ölelte; a fiú először meglepődött, majd engedelmesen simult a svéd mellkasához.

– Holnap indulunk hozzád.

Valentinnak elég volt ennyi is, hogy megértse, mennyire komolya a helyzet. Oroszország jön és revansot vesz, amiért Svédország régebben folyton piszkálta, de nem érzett félelmet, csak dacot, hogy nem fogja hagyni magát és biztos volt benne, hogy a svéd sem.

Sokáig nem mozdultak, jó volt egymás karjaiban ülni; a finn figyelte a kandallóban táncoló tüzet és gondolatban már megpróbálta magát felkészíteni a kinti hidegre, míg svéd valami friss hadijelentést olvasott. Finnország időnként belelesett, de tele volt unalmas számadatokkal és végeláthatatlan listákkal, így inkább Svédországra hagyta. Valentin elpirult a gondolatra, hogy most pont olyanok, mint valami öreg házaspár, és Berwald nyakába fúrta az arcát, de egy buksisimogatáson kívül nem kapott több figyelmet. Ettől úgy érezte magát, mintha valami bolyhos kiskutya lenne. Valamiért zavarni kezdte, hogy Berwald nem szentel neki több figyelmet.

– Tudod azon gondolkoztam – kezdte habozva, a magukra húzott takarót gyűrögetve, mert nem volt benne biztos, hogy Svédország jó néven veszi a kérdést –, hogy tulajdonképpen miért is neveztél engem akkor a feleségednek, ha nem is esküdtünk.

Finnország nem mert felnézni, pedig akkor láthatta volna, mennyire zavarba hozta Svédországot ezzel a kérdéssel. Ez a téma közös, néma megegyezés alapján tabunak számított közöttük, és pont az ő kedvéért, erre egyszerűen fogta magát és felhozta… Viszont már kerültek annyira jó viszonyba, hogy legalább reménykedhetett a válaszban.

Berwald sóhajtott, majd az éjjeliszekrényre dobta a jelentést és leoltotta a lámpát. Finnország igazán megérdemelné az őszinteségét, de ő képtelen ezt elmondani neki… A tűz elég fényt adott ahhoz, hogy a finn tisztán láthassa az arcán, mennyire zavarba hozta őt ezzel a témával.

– Akartam magamnak egy társat – vallotta be és Valentin puha, vékonyszálú hajába túrt. – Méghozzá téged.

– Itt vagyok neked – mosolygott a fiú, és kicsit közelebb fészkelődött hozzá. Annyira kellemesen meleg volt így, hogy kicsit elbódult és a gondolatai elkalandoztak. Ha lett volna mersze, megjegyzi, hogy ők sosem csináltak olyan dolgokat, amik a házaspárokra jellemzőek, de ennyire azért nem volt bátor.

– Igen… – suttogta Svédország. – Ha vesztünk…

– Nem fogunk – jelentette ki Finnország eltökélten. – Az én földem, nem hagyom elveszni, és különben sincs semmi kedvem Oroszország házában lakni. Nem akarlak itt hagyni.

Svédország egészen meghatódott, de ez csak az mutatta, hogy bepárásodott a szemüvege; eltolta magától Finnországot, hogy homlokon csókolja, de a fiúnak más tervei voltak, és a másik nyaka köré fonta a karjait, lehunyta a szemeit mintegy kezdeményezve egy rendes csókot. Fogalma sem volt, Berwald mennyire fogja venni a lapot, ő akarja-e, de aztán mégis ügyetlenül találkoztak az ajkaik. Levette róla a szemüveget, mert elég kényelmetlen volt, aztán kimászott a svéd öléből és inkább lefeküdt, hogy újra magához vonja őt.

Feleslegesen tagadta volna, hogy ideges; igen, kicsit elsiették az egészet, de Finnországot ez nem érdekelte, mert olyasvalami volt, aminek talán már réges-régen meg kellett volna történnie. És ki tudja, mit hoz a holnap…

Reggel Svédország zavartan toporgott az ágy mellett; ő maga direkt felkelt korábban, hogy mindent elintézzen, de Finnország olyan édesen, ártatlanul szendergett, hogy nem vitte rá a lélek, hogy felébressze, míg nem szükséges. Azért azt nem állta meg, hogy ne simogassa ki a kócos tincseket az arcából, és ne takargassa be jó alaposan, mert a tűz a kályhában réges-rég kialudt. Leült mellé az ágy szélére, kitapogatta a takaró alatt Valentin vállát, és finoman megrázta. A takarókupac, ami a fiút rejtette, lustán mocorgott, majd a svédhez közelebbi felénél előbukkant egy szőke üstök. Még félálomban volt, és tiltakozón nyöszörgött; ellenére volt az ébredés, és az ágy elhagyása. Egy vékony kéz nyúlt ki a takaró alól, és Berwald felé tapogatózott, mire a férfi hirtelen ötlettől vezérelve magához húzta, és csókot adott rá. A finn dunyhakupac rögtön megélénkült, és ahogy felült, lecsúszott róla minden. Valentin fázósan rezzent össze a hideg levegőre, és elpirult Svédország pillantásától. Átkarolta magát, majd kapott egy pokrócot a hátára, és egy röpke ölelést, aztán Berwald felállt, és az egyik fotelben heverő rendezetten összehajtogatott ruhák felé intett.

– Nemsokára indulunk – jegyezte meg. Még egy kicsit ácsorgott az ajtóban, mint aki nem tudja, most mit csináljon, aztán Finnország torkát köszörülve megjegyezte, hogy akkor felöltözne, mire Svédország lángba borult arccal elhagyta a szobát.

Annak ellenére, hogy nem ártott volna minden percet kihasználni, Valentin nem siette el az öltözködést és önmaga rendbe szedését. Meglötykölte hideg vízzel az arcát, felöltötte az egyenruháját; új volt, hasonló anyagból készült, mint Berwaldé, és ahogy megszagolta, még az illata is olyan volt, mint a svédé. Egy pillantást vetett magára tükörben – komolyabbnak és kicsit idősebbnek nézett ki a sötét ruhákban –, aztán már rohant is Svédország dolgozószobájához, hogy ne rajta múljon az indulás. Alig várta, hogy jól fenéken rugdoshassa Oroszországot, amiért az ő területeire vetett szemet.

 *

Majd egy évvel később Finnország közel sem volt olyan optimista hangulatban, mint amikor elváltak Svédországgal; kifejezetten borúlátásra adott neki okot, hogy egyre több területet vesztettek, és a svédek nem küldtek neki több katonát, akármennyiszer is kérte. Egyre jobban haragudott állítólagos férjére, s gondolatban sokszor veszekedést kezdeményezett vele ezért, hátha így majd a valóságban is ki tudja mondani azt, ami a lelkét nyomja. Viszont arra nem készült fel, mennyire elszorul a torka, ahogy az évtizedeknek tűnő távollét után újra meglátta Svédországot. Legszívesebben szélsebesen odarohant volna hozzá, hogy megölelje, de fegyelmezte magát, és kimért, katonás léptekkel sétált elé.

– Egyre csak területeket vesztünk – jelentette neki mindenféle bevezetés nélkül, s aggodalmasan pillantott arra, amerre keletet sejtette. – Minden jelentős város elesett, és megállíthatatlanul haladnak előre az oroszok…

– Sajnálom, Tino – motyogta Svédország, és nem mert a fiú szemeibe nézni, mert félt látni a csalódottságát; Finnország nem teljesen értette, mire föl a bocsánat, és amikor rákérdezett volna, hirtelen robbanás hallatszódott az erdő felől, és sűrű füst szállt föl a fák mögül. Valentin gondolkozás nélkül ragadta meg Berwald kezét és húzta maga után.

– Futás!

Úgy is ebből állt már vagy egy éve az élete, ezt a kicsit még kibírja.

A hófödte, sosem létezett utakon nehéz volt futni, és a finn a legszívesebben eldobta volna minden feleslegesnek és használhatatlannak ítélt dolgát, csak hogy könnyebb legyen egy kicsit. Lassan lemaradt Svédországtól, aztán megállt, és a térdeire támaszkodva vért köhögött fel. Riadtan meredt maga elé, majd felkapta a fejét, mert valaki a nevét kiáltotta; Berwald volt, de nem is ismerte fel a hangját, mert még sosem hallott ennyi rémületet csendülni benne. Aztán elkapta valaki a derekát, és Finnország összeroskadt.

– Elég volt a fogócskából, kicsi finnem… hoppá! – Oroszországot meglepte, hogy áldozata csak úgy, hirtelenjében elvesztette az egyensúlyát, és elterült a földön hasmánt, így ő is ment utána; teljes súlyával rázuhant a fiúra. Valentin úgy érezte, most tört minden csontja ripityára, ráadásul az ütközéstől még az orra vére is eleredt. Ivan a nyakába lihegett, mire először megdermedt, majd a hasa alá szorult puskája után nyúlt volna, de képtelen volt kihúzni onnan. Amikor végre fel tudott nézni, Svédországot már idegen katonák vették körbe, és mind rászegezték a fegyverüket; Berwald kénytelen-kelletlen eldobta a magáét, a finn pedig reményvesztetten ejtette vissza a fejét a véres hóba.

– Itt a játszma vége – mosolygott Oroszország, ahogy feltápászkodott Finnországról, leporolta a kabátját, és a biztonság kedvéért rátaposott Valentin hátára –, és te vesztettél.

A svéd megvetően fújtatott, többet nem igen tehetett; mit is mondhatott volna? Értsen egyet, és ismerje el a vereségét, mint egy idióta?

– Remélem, nem okozott nagy meglepetést a végeredmény – folytatta vidáman az orosz, mire Finnország szenvedve felnyögött alatta, és megpróbált kikecmeregni a súlyos csizma alól, de nem járt sikerrel. – Ha okosan viselkedsz, és nem próbálsz meg ellenállni, még az életedet is megtarthatod. Túl sok a dolgom ahhoz, hogy még a teveled is foglalkozzam. Tudod nagyon szívesen elcsevegnék még veled Svédország, de tudod vár a családi tűzhely melege, és lassan ideje indulnunk. – Mondandója befejeztével talpra rángatta legújabb szerzeményét, és jó erősen a vállába markolt, hogy húzza ki magát, és legyen büszke új státuszára, mint az Orosz Birodalom egyik tartománya. Amikor kézen fogta és sarkon fordult volna, de Svédország tett még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet és feléjük lépett; azonnal golyót kapott az oldalába, Oroszországnak még intenie sem kellett. Térdre esett és a hasára szorította a kezét; figyelte, amint a kesztyűje átnedvesedik, míg valaki belerúgott. Finnország dermedt rémülettel nézte végig a jelenetet, és az első könnyek némán peregtek végig az arcán.

 

Nem tudom már, hogyan jött az a templomos rész, egyszerűen kellett valahonnan kapnia a nevét, ez pedig egy elfogadható variációnak tűnt; magába a reformációba nem akartam belemenni. Szerettem volna úgy ábrázolni Tinót, mint egyenrangú társa Berwaldnak, mert őszintén szólva el nem tudom képzelni, hogy otthon csücsült volna ölbe tett kézzel, míg Svédország a harcmezőn van. Az EstFin jelenet kellett a lelkemnek, Ivant pedig ismét egy hatalmas szemétládának írtam. *szóljon, akit ez zavar, vagy hallgasson mindörökre*

Még fogalmam sincs, mikor jön az oroszos rész, azért igyekszem.