Orosz rulett

Hetek óta most először nincs azzal gondom, hogy címet adjak.
Ez határozottan durva tőlem, nem szoktam ilyeneket írni, de tegnap valami bekattant (oké... csak lázas voltam), elfilóztam azon, hogy mi lenne ha, és megírtam. Ne gyilkoljatok meg érte...
Egyszer majd Ivan eljön értem csappal, amiért ilyen rohadéknak írom.

– Van egy ajánlatom számodra, Finnország – mosolygott Oroszország. Most voltak túl a második kör italon, és Tino örült, hogy az orosz végre a tárgyra tér, elvégre nem lerészegedni jött ide.

– Halljuk – biccentett, és letette a poharát.

– Vissza akarod kapni Karéliát, igaz?

– Mindennél jobban – csikorogta Finnország, és az asztal alá rejtett bal kezét ökölbe szorította; ha eszébe jutott, még mindig érezte a fájdalmat.

– Helyes – vigyorodott el még szélesebben Ivan, amiért Tino legszívesebben rákiabált volna. Gyűlölte azt, amit az ő egykori kedves oroszából csináltak. Ez már rég nem ő, hanem a Szovjetunió; hatalmasabb és legyőzhetetlenebb, mint egykoron.

Ivan kihúzott egy fiókot, s annak tartalmát, egy míves, századfordulóról való revolvert tett az asztal közepére. Tino szemei elkerekedtek és érezte, hogy a színtiszta rémület kiül az arcára. Orosz rulett…

A szovjet továbbra is fölényesen mosolygott; nagyon kíváncsi volt, hogy vajon a kicsi Tino elfogadja-e a kihívást. Finnország pillanatokon belül fegyelmezte az arcvonásait, és kihúzta magát ültében.

– Rendben van – bólintott, és már nyúlt is volna a fegyverért, de Oroszország félreütötte a kezét.

– Én kezdek – mondta szinte ünnepélyes gőggel. – Mindig én kezdek.

Kinyitotta a dobtárat – régi hatlövetű volt –, ellenőrizte az egy szem töltényt, majd visszacsukta, megpörgette egyszer a tárat, a fejéhez illesztette és lőtt – halk kattanás hallatszott, és nem történt semmi. Mindezt olyan földöntúli nyugalommal tette, amit Finnország jelen pillanatban nagyon irigyelt. Ő bezzeg rettegett – ki nem félné a halált a bolondokon kívül? – és érezte, hogy hideg verejték csurog végig a hátán.

Ő következett. Végül is csak egy a hathoz az esélye annak, hogy…

Hosszú percekig nem történt semmi, és Finnország keze egyre jobban remegett, valahányszor a halántékához kellett szorítania a fegyver jéghideg csövét. Azt kívánta, bár lenne már vége, jöjjön a sötétség…

Ahogy figyelte Oroszország arcát, rájött, mire föl ez a fölényes arckifejezés, az a rettenthetetlen nyugalom; ez a férfi még sosem veszített, és nem is fog soha.

Ismét Finnországon volt a sor; elvette a másik férfitól a revolvert, de most nem hunyta le a szemét, mint azelőtt, egyszerűen úgy érezte, hogy most nem szabad. Valamelyikük meg fog most halni, és az ő lesz. Vége a történetnek.

Meghúzta a ravaszt, de a történéseket már nem foghatta fel. Oroszország hunyorgott, majd letörölte az arcáról Finnország vérét. Szinte kedvtelve figyelte, amint a sötétvörös folyadék egyre terjed az asztalon, és a lakkozatlan fa mohón magába issza azt, ami még nem csöpögött le a széleken. Lassan felállt, hívta a személyzetet, hogy vigyék el a hullát, mielőtt még akkorára nőne a véres folt a szőnyegen, hogy lehetetlenség volna kiszedni. Ahogy elhaladt mellette, unottan belerúgott a tetembe.

*

Ivan elgondolkozva sétált le a pincébe vezető vékony falépcsőn. A szellőztetés egy katasztrófa volt, a hideg ellenére már messziről érezte a halottak bűzét, és fintorogva húzta fehér maszkja elé a sálát.

Az, ami az egykori Tino Väinämöinenből megmaradt, ott feküdt a legközelebbi vaságyon. Lemeztelenítették és letakarták egy hófehér lepedővel, mint egy igazi halottat, de Oroszország pontosan tudta, mi a teendő.

A régi, bolond szövetségesei biztosan számon kérnének rajta egy ilyen ügyet; nem adhat meg nekik ekkora örömet. Éppen ezért hozott magával egy komplett orvosi felszerelést; úgy is már ki akarta próbálni…

Odahúzott egy széket Finnország ágya mellé, majd óvatosan lehúzta az arcáról a lepedőt, aztán szinte ijedten fordult félre. Nem volt szép látvány a szétroncsolódott koponya, a rajta tátongó sötét lyuk, és a vértől összetapadt, időközben teljesen ráfagyott szalmaszőke haj. Megemberelte magát és hozzálátott, hogy életre keltse Finnországot.

Undok, hosszadalmas egy munka volt kiszedni a golyót, ráadásul végig úgy érezte, mintha a finn halott szemei figyelnék őt; csak a teste halt meg, az ország valója nem.

Igazából olyan volt az egész, mint valami morbid kirakós játék. Amikor végzett, bekötötte a sebet, ami már el is kezdett begyógyulni a kezei között. Finnország fölé hajolt, a jéghideg ajkához illesztette az ajkát, és új életet lehelt belé.

Finnország hirtelen riadt fel; fel akart ülni, de a fejében lüktető fájdalom letaglózta, most tisztán érezte a golyó útját magában, és ha nem lett volna mindene megfagyva, sikoltott volna. Oroszország magához húzta, ráterítette a kabátját, és megnyugtatóan simogatta a hátát.

– Megpróbálhatod még egyszer.