Esendő

Elveszett próféciák szösz - az egész úgy kezdődött, hogy Tinuviel áradozott nekem, milyen jó könyv, elolvastam, tetszett. Aztán írt hozzá Reisuto ficet, teljesen beleszerelmesedtem a fandomba, és csütörtök reggel firkálgattam hozzá Kija és Tin biztatására.
Ígérem, egyszer alkotok velük valami tisztességeset is. 
És akármilyen hihetetlen, ma egy éves a blog~

Azirafael alabástrom bőrén hosszú, vörös karmolások húzódtak végig, a csípőjén sötét zúzódások rajzolódtak ki, míg maga az angyal ártatlanul és teljesen meztelenül feküdt a hasán a puha párnák és takarók között, és halkan, egyenletesen szuszogott, mint aki alszik. Az arcát olyan mélyen fúrta a párnák közé, ahogy egy ember nem kapna levegőt – nem mintha neki szüksége lett volna rá. Crowley nem tudta, hozzáérhet-e ismét, még mindig annyira tisztának és ártatlannak tűnt… Aztán az angyal mocorogni kezdett, és felé fordulva félénken rámosolygott. A démon üdvözlésképp a nyakába csókolt, s gondoskodott róla, hogy ott is nyomot hagyjon, míg egészen gyengéden végigsimított az egyik karmoláson, mire társa megborzongott és halványan elpirult.

– Eltüntethetnéd… – suttogta Crowley a bőrébe, míg Azirafael vállát harapdálta. Az angyal felnyögött, és a fekete tincsek közé túrva közelebb húzta magához egy csókra.

– Nem biztos, hogy képes lennék rá – vallotta be, és szorosan magához ölelte Crowleyt. Az egész lénye valahogy annyira puha és gyengéd volt, hogy ő bezzeg alig hagyott rajta karcolásokat. – Nem zavarnak, mert tőled vannak.

Nevetségesen könnyű volt Azirafaelt ágyba csábítani, talán éppen azért, mert már mindketten olyan régóta voltak a Földön, hogy ugyanolyan esendőek lettek, mint az emberek.