A kandalló előtt

Eléggé megkésve, de Kija neve napjára sok szeretettel. <3
Fluff, ha már ennyit bántjuk szegény ördögöket. :')
(És sajnos nem lesz máskor ilyen sűrű a friss, nem merek ilyesmit ígérni.)

Tél volt, odakint súlyos pelyhekben hullott a hó. Norvégia a kandalló előtti nagy fotelben kuporgott, és puha takarókba burkolódzott, hogy felmelegedjen, és egy könyvet szorongatott a kezében. Valahányszor Dánia bejött a szobába, úgy tett, mint aki nagyon el van merülve az olvasásban. Dehogy is volt! Őt figyelte.

Úgy döntöttek, idén együtt töltik a karácsonyt. Finnország és Svédország valahol Lappföldön tartózkodtak, Norvégiának pedig semmi kedve sem volt Izlandhoz menni, mert ki tudja, mikor bénul meg a közlekedés valami buta katasztrófa miatt, és semmi kedve sem volt Reykjavíkban ragadni. Az ünnep pedig, amit igazán nem is tartott számon, kiváló alkalom volt arra, hogy együtt legyen Christensennel, ha már hosszú idő óta viszonylagos béke honolt köztük. Azt viszont elhatározta, hogy hozzászólni nem fog, mert az csak mindent elrontana; nem bírta volna magában tartani a gunyoros megjegyzéseit, ami csak veszekedéshez vezetett volna. Ha Dánia beszélgetni akar, akkor majd ő kezdeményez.

Most viszont úgy tűnt, Dániának nem igen van kedve beszélgetni. Tett-vett, lefoglalta magát, havat lapátolt, és már kezdte felhúzni Norvégiát, hogy levegőnek nézik. Lecsapta a könyvét, és várakozóan a dánra meredt, aki a szőnyegként funkcionáló medvebőrön térdepelt, és szakértő szemmel nézte a tüzet, hogy kell-e rakni rá.

– Fázol? – fordult felé Dánia. – Rakhatok még a tűzre…

– Csak gyere ide… – Nem tervezte kimondani, de valahogy mégis kibukott belőle; elpirult, mire Dánia elvigyorodott, és Norvégia fotelének karfájára ült. Erről a felállásról hamar le kellett mondaniuk, ugyanis valahányszor valamelyikük megmozdult, az ülőalkalmatosság vészesen kibillent az egyensúlyából. A dán egyszerűen megoldotta a problémát: szépen, lassan kitúrta kedvesét a fotelből, és az ölébe húzta. Lukas most egész jó hangulatban volt; úgy tűnt, nem zavarja a közeledés, és Christensen mellkasára hajtotta a fejét.

– Ne már, most komolyan még sál is van rajtad? – nyafogta Dánia, ahogy nekilátott Norvégiából lehámozni a sok rengeteg takarót. Ő összerezzent a kérdés hallatán, és eltolta a dán kezét a nyakától.

– Meg vagyok fázva, nem emlékszel?

Dánia az arcához húzta Norvégia kezét, és halkan belenevetett.

– Nekem úgy tűnik, hogy csak kéreted magad – jegyezte meg. A norvég vállat vont, és felállt Christensen öléből.

– Hozhatnál nekem valami édeset és forrót, fázom.

Fázott, persze! A halvány pír Lukas arcán nem erről árulkodott, de azért Dánia föltápászkodott, és már indult volna a konyhába, amikor Norvégia magához húzta a garbójánál fogva és megcsókolta.

– Ha igyekszel, kaphatsz érte cserébe valamit.

Norvégia legtöbbször betartotta az ígéreteit; mire Dánia visszatért egy nagy bögre kakaóval, a lámpák helyett csak a gyertyák és a kandalló tüze adtak némi fényt, és kedvese a leterített medvebőrön hevert immár takarók és felesleges ruhadarabok nélkül.