Ha ismernél...

Nem hittem volna, hogy valaha ezzel a párossal írok, mert nem nagyon vagyok oda az incest-ért (oké, a BelaRust szeretem...), de most itt van egy NorIce~

Izland szemszögű ráadásul.

Ha igazán ismernél, tudnád, hogy igazak az érzelmeim. Átölelsz, mint testvért, én hozzád bújok, mint szerető, ha annyira akarod, és megvigasztallak, mint egy jó barát. Éppen ezért utálom, amikor a többiek előtt a bátyámnak hivatod magad. Letagadsz…

Álszent vagy, Norvégia, ez az igazság!

Még mindig érzem rajtad Dánia illatát… azt hiszed, elfelejtettem? Ott hagytál vele; még szerencse, hogy ő tiszteletben tart egy kistestvért. Igaz, Norvégia? Mégsem löklek el magamtól, amikor hozzám jössz vigaszt keresni. Azt viszont nem bírod, ha megkötnek, mert Dánia még mindig fogva tart.

Hiába mondod, hogy szeretsz; önző vagy, átlátok rajtad, de én is ilyen vagyok, ebben hasonlítunk. Sosem mondtam el, de én látom a tündéreidet, az a behemót troll sem bújhat el előlem. Annak idején csak rövid ideig tanítottál, de sok minden rám ragadt. Talán a vérünk miatt.

Tudod-e, hogy hallom, amikor kibeszélsz velük? Természetesen nem csak engem, hanem Dániát is. A tündéreid pedig mind kacagnak rajtam, mert tudják, hogy ti ketten örökre összetaroztok. Már akkor is úgy volt, amikor megtaláltál; eleinte azt hittem, csak mi ketten vagyunk egymásnak, de aztán sorban megismertem a többieket. Emlékszem, Svédország és Dánia furcsán összenéztek, amikor megláttak; feltűnt nekik, milyen beteges és gyenge vagyok.

Beteg voltam, és még mindig az vagyok; az ágyban fekszem, és most súlyos köhögésben remeg az egész testem. Felülök, és a térdeimre hajtom a fejem, hogy valamelyest elfojtsam. Csak sejtem, hogy lustán mozdulsz mellettem; felébresztettelek, pedig még aludtál volna.

– Remélem, hogy nem ragasztottad rám.

Rád pillantok, és hevesen megrázom a fejem, mielőtt még egy újabb köhögő roham elkapna.

– Csak a szokásos – mondom, amint levegőhöz jutok. – Semmi bajom.

Felülsz, zsebkendő után kutatsz az éjjeli szekrényen. Kihúzogatod a fiókokat, de egyikben sincs, mert már mindent elhasználtam. A homlokomra simítod a kezed; hideg és frissítő az érintésed, mint mindig. Testvéri gesztus. Lehunyom a szemem, jól esik.

– Lázas vagy – állapítod meg teljesen feleslegesen. Úgy teszel, mintha aggódnál értem, összevonod a szemöldököd és furcsán grimaszolsz, de válaszold meg a kérdést, Norvégia: érdekelt is valaha, hogy mi van velem? Pótlék vagyok, ezt jól tudjuk mindketten, a sápadt, buta másod.

Ismét csúnyán összevesztél Dániával, és én itt vagyok neked, hogy megvigasztaljalak, és közben lassan, belülről haldoklom.

Azt kívántam, bár kitörne megint egy vulkán; akkor itt ragadnál nálam, mert teljesen megbénulna a közlekedés, és egy kicsit ismét olyan lenne, mint régen; csak ketten lennénk, és talán nem járna folyton Dánián az eszed. Néha hallom, ahogy az ő nevét suttogod álmodban (Christensen, Christensen, Christensen…); még sosem öltem embert, de akkor úgy érzem, megtenném miattad. Azt hiszem, kinevetnél, ha ezt elmondanám neked. Esetleg megjegyeznéd, mennyire gyerekes vagyok. Valóban az lennék? Nem tudom, kettőnk közül ki alszik egy óriási, rózsaszín plüssnyúllal!

– Nyomás vissza az ágyba – rendelkezel, amint felkelnék az ágyból, pedig csak zuhanyozni szöknék el. – Most szépen kialszod a betegséged. Jó kisfiú leszel, és megfogadod a bátyád tanácsát, igaz? – gügyögöd halkan. Legszívesebben megütnélek ilyenkor, de aztán rájövök, hogy semmit sem érnék vele. Engedelmesen visszafekszem melléd, mire te fölém gördülsz, csókot lopsz az ajkamról, aztán elmész hozni hideg borogatást a homlokomra.

Pedig már úgy is mindegy – te is elkaptad.