Suomen historia

Mostanában valahogy mindig úgy járok, hogy ha valamibe belekezdek, az tuti hosszabb lesz, mint ahogy azt én elterveztem... Most is így jártam, a pogánykodós SuFinem túl terjengős lett, amikor befejeztem az első felét, már éreztem, hogy ezt végig kell vinnem legalább 1809-ig, azaz várhatóan lesz még két-három fejezet a további eseményekről. Ebből kifolyólag az egyes címkék néhol csak egy-egy kisebb részletre vonatkoznak.
Egy ihlető rajz: The mage (Valamiért szeretem Tinót varázsolni látni...)
És a random finneket megtévesztendően finn címekkel látom el a fejezeteket, amiket a Wikipédiáról vadásztam (mert én ilyen kreatív vagyok).

Esihistoria

– Talán nem kellene… – kezdett volna bele a kisebbik, fiatalabbnak tűnő fiú az ellenérvek felsorolásába, de a másik az ajkára tette a kezét és lepisszegte. Eesti enyhén kancsalítva nézett a száján lévő mutatóujjra.

– Kíváncsi vagyok, kik ezek – suttogta Suomi, és óvatosan kilesett a bokor ágai közül.

A szlávok folyammenti szálláshelyére csend borult. Az éjszakát megtöltötték a nyári éjszaka jellegzetes hangjai; tücskök ciripelése, és békák kuruttyolása az egyik közeli mocsárban. A sötétség egy hatalmas takaróként jótékonyan takarta be őket. Hűvös volt az éjszaka; nem rég esett.

Már ki tudja, mióta kuksoltak abban a nyirkos bokorban. Eesti fázott még a pokróc ellenére is, amit Suomi adott neki, hogy ne nyafogjon annyit, és ezredszerre is megállapította magában rágódva, hogy legkedvesebb testvérét bizony a kíváncsisága fogja bajba sodorni. Az még hagyján, hogy egyikük sem tud a fenekén nyugton megmaradni, mégis azt kívánta, bár Karjalát hozta volna el Suomi helyette. A lány valószínűleg jobban élvezte volna a szomszédok utáni leskelődést, sásban bujkálást és sárban csúszkálást. Meg sem tudta számolni, hány karcolást szedett már eddig össze.

Eesti úgy döntött, hogy álomra hajtja a fejét és nekidőlt Suominak, ám a másik fiú éppen ekkor kezdett el izgatottan mocorogni.

– Nézd csak, Eesti! Történik valami – suttogta és megrázta öccse vállát, aki erre fáradtan és tiltakozón nyöszörgött, de felnézett. Vakon hunyorgott a sötétben, aztán feltűnt neki egy fáklyás menet, ahogy a szlávok táborának közepe felé haladnak. Nem voltak túl sokan, és ennyiből nem nagyon lehetett megállapítani, miféle népség lehetnek, mert ilyen távolról és ilyen fényviszonyokban még a ruhájuk sem adhatott támpontot. – Jól nézd meg őket, mert azt hiszem, ők jönnek nyugatról feldúlni a szálláshelyeinket… most kereskedem velük, de mi lesz később? Vajon… vajon náluk is van hozzánk hasonló?

Eesti megvonta a vállát.

– Ők lennének a varégok? Furcsán beszélnek, nem értem a nyelvüket. – Ásított egyet. – Most már hazamehetünk? Éhes vagyok és aludnék.

– Még egy pillanat…

Az egy pillanatból sok lett, s Eesti kívánsága nem teljesülhetett, mert valaki hátulról befogta mindkettejük száját.

– Ti most velem jöttök – mondta egy hang ismeretlen nyelven, amit mégis mindannyian értettek.

Az idegen férfi a táborba vitte őket. Durván bánt velük, a főépületbe vitte őket – mit épület, inkább csak viskó, de az volt a legjobb állapotban –, aztán egymásnak háttal fordítva a két finnugort a tartógerendához állította őket és összekötözte kezüket-lábukat, hogy mozdulni se tudjanak. Suomi felnézett Novgorod arcába; nem először kapta már el, de sosem hitte el, hogy csak a kíváncsiság vitte oda, s nem hátsószándék. Otthagyta őket pár pillanatra, de a két fiú nem mert egymáshoz szólni, túlságosan megijedtek.

Nagy meglepetésükre sorban beállított az idegen küldöttség, akiket figyeltek; egyértelműen nyugatról érkeztek, az arcvonásaik és a testalkatuk elárulta, hogy harcosok voltak. A tekintetük pedig metszett, és az utolsó férfi volt a legijesztőbb – de egyben a leggyönyörűbb is. Eesti halotta, ahogy Suomi lélegzete elakad mellette, de azt csak sejteni tudta, hogyan bámulja őt a testvére; őt ismerve elég feltűnően.

Azt viszont nem tudhatta, hogy kerüli is a tekintetét, mert félt tőle, hogy szemmel veri, amiért utánuk leskelődtek. Ezek a germánok is értenek ám a mágiához, de még hogy! Suomi nem szerette volna, ha kipróbálnák rajtuk; túl fiatalnak ítélte magukat a halálhoz. Becsukta hát a szemeit, és úgy hallgatta a beszélgetésüket. Egy kicsit, egy egészen picit megnyugtatta, hogy hasonlóakkal van dolga – ezt onnan tudta, hogy habár idegen nyelven szóltak, mégis értette a szavaikat. Hátha nem adják el őket délre rabszolgának az arabokhoz…

Az egyetlen probléma az volt, hogy csupa olyan dologról beszéltek előttük, ami rájuk nézve lényegtelen volt, majd ismét magukra hagyták őket.

– Most mit csinálunk? – kérdezte sírós hangon Eesti.

– A csizmámban még van egy kés… – sziszegte Suomi. – Ha el tudnám érni…

Feszengeni kezdtek, minek eredményeképp sikerült annyira meglazítani a csomókat, hogy ki tudják bújtatni a lábukat. Eesti addig húzódzkodott, míg le tudott guggolni, és kihalászta a finn csizmájából a fegyvert. Lassan nyiszálni kezdték rajta a kötelüket. Keserves egy munka volt, folyton abba kellett hagyniuk és fülelni, hogy nem jönnek-e a fogvatartóik, de csak az őrök halk beszélgetése szűrődött be.

Amint kiszabadultak, Suomi kézen fogta Eestit, és nagy nehezen kimásztak a sár és gallypalota füstnyílásán. Odakint az idősebbik egy pillanatra megállt, hogy leoldjon az övén lógó sok mütyür közül egy kötelet, amin három csomó volt; a szél enyhén feltámadt, éppen olyannyira, hogy elfedje a lépteiket a kíváncsi fülek elől.

*

Halk énekszó szállt a tavak fölött; a levegőben ködpára úszott, tejszerű masszaként betakarva a tájat. Sverige követte a hangot, és nemsokára meglátta keleti szomszédját, a finnt. A fiú egy furcsa hangszerrel az ölében ült egy nagy, jég által simára csiszolt sziklán, és tisztán csengő, angyalhangon énekelt a saját nyelvén. Mintha a szél susogott volna; ha nagyon fülelt, értette a szavait. Egészen elbűvölő volt szöszke hajával és egészen halvány szeplőivel; Sverigének nem volt mersze odamenni hozzá, így csak egy fa mögül leste.

Hamar lebukott.

A fiú egyszerre felhagyott hangszerének pengetésével és gyanakodva felnézett. Sverige rossz pillanatban lesett ki a fa mögül, és a tekintetük találkozott. A finn kicsit meglepetten szemezett vele, végül elmosolyodott; a saját földjén már nem félt tőle, hogy az ismerős idegen szemmel veri – habár a találkozás óta már sok év eltelt, alig változtak. A térdére könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát, úgy nézte meg magának kíváncsian a másikat (betolakodó germán, hogy lehet valaki ilyen magas, az eget is meszelhetné). Sverige úgy döntött, hogy ha már lelepleződött, nem szalad el, mint valami szégyellős fehérnép, hanem odamegy hozzá; a fiú figyelő, lila tekintetével kísérve leült vele szemben.

Valahogy annyira békésnek tűnt… a vánokra emlékeztette. Szelíd, egy picit kerekdedebb arc, egészen más arcvonások, mint amikhez a földjén hozzászokott.  Egyszerű gyolcsruhákat viselt, az ingét a derekán egy bőrövvel fogta össze. Egyetlen fegyvere akadt csak: egy rövid pengéjű tőr az oldalára tűzve, de az is csak második pillantásra tűnt fel neki.

A fiú egy darabig a hangszerével babrált, majd felnézett rá. Feszélyezte a másik tekintete, hát beszélgetést kezdeményezett.

– Hogy hívnak?

– Sverige.

– Én Suomi vagyok – mondta erre a kérdező, és folytatta volna, ha Sverige nem vág közbe.

– Österland.

– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten Suomi.

– Mi Österlandnak hívunk – felelte halkan Sverige, mire a finn zavarba jőve felnevetett.

– De nekem nem ez a nevem – motyogta, aztán sietősen felállt. – Nekem most vissza kell mennem a falumba, a húgom beteg és én ápolom.

Új ismerőse bólintott és szintén feltápászkodott, ami valamiért nyugtalanította Suomit, de igyekezett ezt nem mutatni. Jobb jóban lenni a másik szomszédjával, ha már Novgorodot sikerült magára haragítania. Hagyta, hogy kövesse.

Karjala rosszabbul nézett ki, mint valaha. A teste lázban égett és remegett, míg a hidegre panaszkodott összekoccanó fogakkal. Habár a lány legutóbb nem volt ott, amikor Novgorod lefülelte Suomit, mégis őt átkozta meg; ez jobb leckének bizonyult véleménye szerint. Eesti ott ücsörgött Karjala mellett, és a borogatásokat cserélte a homlokán, míg időnként kisimította az összekócolódott, piszkosszőke tincseket; nővére öntudatlanul motyogott az anyanyelvén, de kinyitotta a szemét és az érkezőkre meredt. Eesti követte a tekintetét, rámosolygott Suomira, de a vendéget látva elkomorodott. Nem volt szokás csak úgy idegeneket hozni a családi tűzhelyhez, különösen ha az egyik családtag beteg.

Suomi rögtön Karjalához sietett. Letérdelt mellé, megcirógatta az arcát, és a nyoszolyája mellé fektetett zsákból füveket halászott elő. A beteg szájába adta őket, s az ha akarta, ha nem, elrágta őket.

– Nem használ – suttogta halkan Eesti, aztán a germánra pillantott. – Ki ez? Nem lett volna szabad idehoznod…

– A nyugati szomszédom. Azt hiszem, nem akar semmi rosszat, csak kíváncsi… - Szinte sziszegve beszélt. – A történtek után jobb vele jóban lenni, Novgorod újabban el kezdett hallgatni a déli papok szavára, és nem fog megállni húgunk erdeiben és mocsarainál.

Suomit elöntötte a harag, ha felidézte Novgorod robosztus alakját. Régebben még reménykedett benne, hogy barátok lehetnek, ő csak kereskedni akart, de a keleti szomszéd ezt hódító szándékként tudta be, és rövid időn belül megharagudott rá.

Sverige tanácstalanul álldogált a bejáratban; Eesti feltűnésmentesebb bámulásra váltott, majd elkapta a tekintetét, míg testvére felállt és intett a vendégnek, hogy lépjen beljebb. Ő maga leült a tűzhöz és dobját kezdte fölötte melengetni, hogy a bőr szépen kifeszüljön rajta és átjárja a hangszert a füst gyógyító ereje.

– Értesz a doboláshoz? – kérdezte Sverigéhez fordulva. Elővette a hozzá tartozó csont ütőket, rövid ideig hezitált, melyiket válassza. Annak ellenére, hogy a férfi nemet intett a fejével, a kezébe nyomta a hangszert és a nagyobbik csontütőt, aztán magyarázni kezdett. – Egyáltalán nem nehéz, amint felkészültem, úgy is át fogom tőled venni. Csak a kezdő ütemeket kell megadnod.

– Nem ismerem… Láttam már sokféle mágiát, de ehhez nem értek.

Suomi halkan felnevetett, Eesti pedig aggódó pillantást vetett felé. Tudta, hogy a bátyja hajlamos néha túl gyorsan a bizalmába fogadja az idegeneket.

– Akkor még nem láthattál sok mindent. Figyelj és tanulj – többet nem szándékozott hozzáfűzni Sverige nyilvánvaló tudatlanságához, mert halkan, szinte mormolva énekelni kezdett. Sverige hitetlenkedve tette azt, amit mondtak neki. Eesti félig behúzta a füstnyílást fedő anyagot, majd a tüzet kezdte éleszteni. A levegő nehéz, különös illatokkal telt meg, senki sem mert szólni, csak Suomi dala és Sverige bizonytalan dobolása hallatszott. A tűz hirtelen pattogni kezdett, a dobon mintha mozdultak volna a rajzok; Sverige ezt annak tudta be, hogy a füst rátelepedett az elméjére és majdhogynem elbódította. Jobban megfigyelni a dolgot nem is volt esélye, mert Suomi kikapta a kezéből hangszerét, és egy csak ő által ismert dallamot kezdett el verni rajta. Eddig lehajtotta a fejét és összegörnyedt, most viszont felszegte és tágra nyíltak a szemei, valahová a semmibe fókuszáltak. Sverige legszívesebben engedett volna a késztetésnek, és megrázta volna a vállát, de Eesti átlátván szándékán, gyorsan megrázta a fejét. Ha a varázstudót megzavarják, míg révül, az akár végzetes is lehetett. A másik világban rekedhet a lelke, és onnan aztán kiszabadítani nagyon nehéz; minél erősebb a táltos, annál inkább nem akarják elereszteni a másik világ szellemei.

Sverige nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, amíg Suomi utazott. A fiú hangja egyszer csak elhalkult, a vállai előreestek, a kezei pedig már nyugodtabb tempót vertek a dobon. A haja előre hullott, eltakarta az arcát, de csukva voltak a szemei. Eesti intett Sverigének, hogy most már megérintheti a finn vállát, ha akarja, már visszatért. Suomi aludni látszott, ezért elfektette a bőrökön. Valamit használhatott, amit csinált, mert Karjala légzése normalizálódott, és már nem vacogott olyan feltűnően.

– Felébredt már? – kérdezte Suomi, amikor összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon szólalni. Eesti nemet intett a fejével és odamászott mellé. – Nem-e? Ahhoz bezzeg volt ereje, hogy megkergessen odaát… Üzenem neki, ha esetleg akkor térne magához, amikor nem vagyok itt, hogy kikap, ha még egyszer így rám ijeszt. – Nagyot sóhajtott és Eestibe kapaszkodva felült. Rámosolygott Sverigére, és félrerakta a dobot az ütőjével együtt. – Ügyes doboló vagy.

Csend telepedett rájuk. Suomi Eesti segedelmével felállt, majd kezét nyújtotta Sverigének; nyilvánvalóan ki akart menni a füstössé vált helyiségből. Az öccse félrehúzta a füstnyílást takaró bőrt, és a kijáratot is szabaddá tette. Suomi szinte kirohant, vendége engedelmesen követte. Az észt nem ismerte volna be, de amint a germán elhagyta a lakóhelyüket, rögtön megkönnyebbült.

Sverige ment arra, amerre Suomi ment. Egy másik útvonalon hagyták el a falut, mint amin jöttek; a férfi nem bánta, elvégre már az is elég bizalmat jelentett felé, hogy a finn a kezébe nyomta a dobját és a segítségét kérte.

Út közben ki-ki beszélt a saját szokásairól – Suomi szabályosan kifaggatta Sverigét, mert az nem volt olyan szószátyár típus, mint ő vagy az öccse. A varég készségesen felelgetett a kérdésekre, Suomi megtudta, hogy neki is vannak testvérei, és ők jártak ott délen, ahol szintén vannak hozzájuk hasonlóak, csak éppen gazdagabbak és többen vannak, mert dúsabbak a rétjeik, erdeik. Ők államokat alapítottak – a finn nem ismerte a szó jelentését, rákérdezni nem mert – amiket az uralkodóik irányítottak. Suomi nem tudta volna elképzelni ezt az életet, majdhogynem nevetett rajta; ő teljesen szabad volt, a törzsfők legfeljebb tanácsot kérni jártak hozzá, míg ő vezette a népét. Látta, Novgorod hova tart, és ő nem kért ebből.

– Szeretném, ha velem jönnél – mondta a búcsúzáskor Sverige. Suomi meglepetten, talán kicsit riadtan pislogott rá, majd egy könnyed nevetéssel letudta.

– Nem mehetek, nekem itt a helyem, ez az én földem. – Elgondolkozva körbenézett. – Siess haza, eső közeledik. - Igazát megcáfolni látszott a verőfényes napsütés, ám Suomi nem zavartatta magát. – Köszönöm a segítséged.

Sverige sápadt arca egy kicsit kipirult, mert rájött, mennyire elárulta magát. A mutatott irányba elindult, és amikor hátranézett, hogy egy utolsó pillantást vessen Suomira, a fiú már eltűnt arrafelé, amerről jöttek.

Amint hazaért, Eesti leszidta Suomit. Mivel általában ez fordítva történt, a finn kicsit megszeppent, és szó nélkül hallgatta öccse aggodalmait. Nem tartotta őket elég megalapozottnak, szerinte Sverigét az egyszerű emberi kíváncsiság vezette hozzájuk, semmi több; azt viszont nem merte megemlíteni neki, hogy látta már őt álmában, mert maga sem tudta, hogy nem tévesztette-e őt össze valakivel. Az iránta érzett megmagyarázhatatlan bizalom azt támasztotta alá, hogy ő volt az.

– De ki volt a farkas? – töprengett hangosan, amikor Eesti végre befejezte aggodalmainak és intelmeinek elhadarását, és visszatért Karjala homlokának borogatásához. Erre persze felkapta a fejét az öccse és furcsán nézett rá.

– Egyikünknek sem a szelleme… Akit hoztál…?

– Ugyan már, azt sem tudta, mi fán terem a révülés. – Suomi elrévedt, majd megrázta a fejét. – Mindegy is. Hogy van Karjala?

Az észtnek nem volt mindegy. Bátyja övéhez kapott, lemarta róla a kis zsineget a három csomóval, és mire Suomi észbekapott, kettőt már fürgén ki is oldott. A finn rávetette magát és visszavette tulajdonát; már feleslegesen, hiszen a szél odakint feltámadt, és egyre erősebben szaggatta a fák leveleit, a házak tetejét. Visszafordíthatatlan varázslat volt, ezt tudták mindketten jól.

– Mit csinálsz? – sziszegte. – Ezt nem szabad, tudod jól, csak ha…

– Elővigyázatosság – vont vállat Eesti, de nem volt mersze testvére szemébe nézni. Gyorsan felállt inkább és betette a faajtót, a füstnyílást elfedte, hogy ne érezzék a tomboló szelet.

*

A faluban senki sem nézte jó szemmel a nagy barátságát Sverigével; érvelhetett azzal, hogy jóban kell lenni legalább az egyik szomszéddal, vagy hivatkozhatott a népeik között virágzó prémkereskedelemre, egyre kevésbé érezték biztonságban magukat, ha a varégok jöttek. Szerencsére Eesti legalább ráhagyta, mert nem akart vele összeveszni. Ő nagyon jól tudta, mennyire makacs tud lenni finn testvére, ha egyszer biztos az igazában.

Egyszer aztán Sverige nem egyedül jött. Hozta a testvéreit is, habár úgy tetszett, a bátyjával nincs túl nagy jóban, az öccse meg olyan magának valónak tűnt, ahogy egy sziklán kuporgott, távolabb tőlük. Suomi nehezebben bírta szóra, mint Sverigét, ami nagy szó volt, mert a nyugati szomszédja is órákig tudott hallgatni. Azért csak sikerült vele beszélgetnie, mert Sverige öccse látta, hogy a finnt is kísérik a maga láthatatlan tündérei és lényei – igazából ezt az egyet találta benne érdekesnek, a többi lényegtelen volt. Suomi gyanakodva szemlélte új ismerőse hajába tűzött keresztet. Gyanakvása nem volt ok nélküli, hiszen keletről Novgorod egyre gyakrabban támadta holmi hithozás nevében hasonló holmikat hozva magával, és mivel Suomi nem óhajtotta magát alávetni az akaratának, egyre agresszívabb lett. Karjalát is elraboltatta, Suomit pedig nagyon nyomasztotta, hogy amikor a lány megszökött tőle, még ők sem tudtak a nyomára akadni.

Sverige másik testvére, aki olyan hajzattal volt megáldva, mint aki találkozott egy villámmal, s utána elfelejtette a tó tükrében rendezni külsejét, már sokkal közlékenyebb volt. Suomi nem tudta megállapítani, melyikük lehet idősebb, mert ha ez szóba került, rögtön vitatkozni kezdett a két férfi; inkább rájuk hagyta, nem volt ez olyan fontos. Meghívták magukhoz, ő pedig elfogadta a meghívást.

Sűrűsödtek a látogatások. Eesti óva intette, s ő maga kerülte velük a találkozást. Utóbb kiderült, hogy ezt helyesen tette.

A legutolsó alkalommal hoztak magukkal egy szigorú kinézetű papot, morcos testvérüket pedig otthon hagyták. Suominak nem tetszett az új felállás, de kénytelen kelletlen végighallgatta a hittérítőt, s mikor kételkedően megjegyzett valamit, az mindannyiszor pofon vágta. Egy ólba vitték, ott folytatták. Sverige mindvégig ott állt a sarokban, és valahányszor a hittérítő hozzáért a finnhez, mintha hezitált volna, hogy megmozduljon, vegye a kardját és közbeavatkozzon; de nem tehette.

– A mi hitünk szerint egy Isten van a magasságos égben; az ő fia, Jézus Krisztus megváltott minket szenvedéseivel – szónokolta kitartóan a pap, Suomi pedig megpróbálta befogni a füleit, hogy ne hallja a mondanivalóját, de összekötözték a kezeit. Nagyon jól megvolt a maga isteneivel, tündéreivel és szellemeivel, úgy tartotta, ő maga Vejnemöjnen fia, innen ered fiatal kora ellenére nagy tudása. És most el akarták hitetni vele a az ellenkezőjét. A szeme sarkából Sverigére pillantott, akit a barátjának hitt, hátha a segítségére siet, a de a férfi nem mozdult. A pap rávágott Suomi fejére, mire annak könnyek szöktek a szemére. – Hiszed-e már?

Suomi még sokáig rázta a fejét és tiltakozott. Aztán rájött, hogy ha úgy tesz, mintha, akkor jobban jár; elkezdett bólogatni a pap szavaira, közben Ukkót kérlelte, hogy vessen már véget ennek az egésznek. Térítője később lelkesen bizonygatta Danmarknak, hogy hamarosan jámbor, hithű keresztény lesz a finn fiúból, csak adjanak neki még egy kis időt és kiveri belőle a boszorkányságot – és valóban pirosra pofozta a fiú arcát. Akit emlegettek, az ekkor a szalmában feküdt, és nehezen vette a levegőt, de könnyek között rontást akart rá szórni. Sverige akadályozta meg ebben; letérdelt mellé és óvatosan adott neki inni. Suomi dermedten figyelte az arcát, de többé képtelen volt azt látni benne, akit eddig a barátjának tartott.

– Igaza volt Eestinek veled kapcsolatban – suttogta halkan, egészen rekedt hangon Suomi és lesütötte a szemét. – Nem lett volna szabad… most elveszitek a hitemet, aztán…

Sverige csitította, hogy ne beszéljen feleslegesen ilyen állapotban. Nem mutatta a bűntudatát, mert már megtanulta elrejteni az érzelmeit, ahogy megtanult engedelmeskedni is. Suomi elhallgatott, és csak halkan nyögött fel fájdalmában, amikor őrzője egy gyors mozdulattal helyrerakta a karját, ami akkor ugrott ki, amikor Danmark idehurcolta. Sverige bocsánatot kért volna, ám fogalma sem volt, hogyan kezdhetné, így inkább elfordult tőle és visszatért a sarokba.

Így mentek a dolgok napokig. Közben elkezdték tanítgatni dánul, és ez viszonylag jól ment neki, mert Sverige nyelvén már makogott valamit, hála az egykori barátságuknak. A nyelvtanulásban igyekezett, hátha elfelejtkeznek addig a megtérítési szándékukról. Azért is Suomi kapott, amikor egy paraszt megtámadta és agyonverte a helyi püspököt, aki mellesleg svéd volt.

Danmark türelmetlen volt. Minél hamarabb haza akart menni, ám ebben a kis finn vendégük akadályozta. Néha bejárt hozzá és abban való reményét fejezte ki, miszerint hamarosan tovább állhatnak. Suomi meglepetten vette észre, hogy egyszerű ruháit nehéz, számára ismeretlen textíliákra cserélte, mindet a vörös árnyalatából, és valahogy a tartása, járása is sokkal nagyobb hatalmat sugározott; ennek tudatában is volt.

Végül pár hét múlva úgy határozott a pap, Suomi már készen áll az előtte álló útra. Egy éjszaka alatt összepakolták a dolgaikat, s másnap reggel Suomi már egy mozgásban lévő, zárt szekérben ébredt összekötözött kézzel és lábbal. A száját lazán bekötötték, hogy gondja azért ne legyen a levegővétellel, de szólni ne tudjon. Szomorúan körbenézett; egy hadizsákmánynak érezte magát, holott konkrét hadi eseményekre nem igazán került sor. Csak elrabolták, mert úgy gondolták, hogy jobb lesz neki, ha velük él, hiszen olyan kis sovány, nyilvánvalóan rosszul él és rászorul a megváltásra. Suomi lassanként belenyugodott abba, hogy mindenfélét tanítani akarnak neki, ám most, hogy szeretett atyaföldjétől akarták elvinni, valami elpattant benne. Tudta, hogy ezt nem lenne szabad, neki itt a helye, a népe mellett, és ha sikerült őt elkapniuk és fogságban tartaniuk, azt jelenti, hogy a népére is ugyanez a sor vár, talán már igába is hajtották őket. Szerencsére nehezen járható, mocsaras és erdős vidéken élt, ezért még mert benne reménykedni, hogy az emberei az erdőségek mélyén, a fák között keresnek menedéket, a mocsarakba pedig olyan mélyen hatolnak, hogy csak ők ismerik a járást.

Napi kétszer kapott valami száraz kenyérnek is hitvány élelmet, vizet és megengedték neki, hogy a szabadban elvégezze a dolgát. Általában Sverige jött, remélve, hogy a néma pillantásaiból megérti a fiú, mennyire sajnálja a történteket. Suomi nem mert a szemébe nézni, tehát a szavak nélküli kommunikáció már itt csütörtököt mondott.

– Ha szépen megkérlek, szabadon hagyod a kezeimet? – kérlelte halkan a csöndes svédet harmadnap. A hittanórák óta egyszer sem szóltak egymáshoz, így Sverige rögtön felkapta a fejét.  – Nagyon kényelmetlen így ülni, és már a végtagjaimat is alig érzem.

Sverige nem mondott semmit, de nem kötözte meg újra, amikor elment. Suomi ebben valamiféle együttérzést vélt felfedezni, s nem tette szóvá a száraz kenyérszerűséghez kapott poshadt vizet. Fogolyként amúgy se nagyon válogathatott.

Miután Sverige otthagyta egyedül, először is elgondolkozott a helyzetén. Nekidőlt egy medvebundával fedett doboznak, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd egy fél óra elteltével szétnézett a félhomályban olyan tárgyak után, amit felhasználhatna szabadulása érdekében. Áttúrta a ládákat, közben többször is megsértette a kezét a váratlan éles tárgyaknak köszönhetően, s az sem volt nagy segítségére, hogy a szekér dobálta a göröngyös úton; nem foglalkozott vele, a sebei amúgy is gyorsan beforrtak. Időnként abbahagyta a kutakodást és fülelt, de a lovak nyihogásán, fújtatásán és Danmark folyamatos beszédén kívül nem hallatszott semmi. Sverige valószínűleg nem szólt testvérének, hogy szabadon hagyta őt. Ez azért elég figyelmes dolog volt tőle.

Kutakodása eredményeképp talált egy csorba szablyát; görbe volt, rozsdás is, a déli kereskedők valószínűleg szépen átverték a germánokat, és használhatatlannak hitt holmit adtak nekik. Suomi viszont kiválóan tudta hasznosítani, még ha közben meg is vágta magát. A szekér ponyváját meglazítva kilesett a külvilágba. Ismeretlen utakon jártak, habár a finn érezte, hogy ez még az ő földje. A beszűrődő fényben gyorsan szemrevételezte, mi áll még rendelkezésre; az övéről elővigyázatlan módon nem szedték le a holmijait, s madárcsontos szütyőtől elkezdve fácántollon át minden nála volt. És ezzel a személyes tárgyai ki is merültek.

Gyors mozdulatokkal kezdte tágítani az imént vágott kémlelőlyukat. Odakint esőre állt az idő, a levegő nagyon nyomott volt – a fiút ez nem zavarta, megcsapta a remélt szabadság és a közeli erdő illata. Amikor úgy ítélte, elég nagy a nyílás neki, elrugaszkodott és kiugrott. Majdnem magával rántotta a ponyva anyagát is, de sikerült viszonylag csöndes szitkozódások közepette kiszabadítania jobb lábát a ragaszkodó szövetből, aztán amint a földön volt, rohanni kezdett mint a nyúl. Fürge volt ugyan, de az utóbbi napok sovány kosztja és a tétlen ücsörgés miatt legyengült és hamar kifáradt.

Félúton járt az erdő felé, amikor észrevették, hogy valami nincs rendben. Az áruló ponyva teljesen leszakadta helyéről, és az útra szóródni kezdett minden jó, amit összekereskedtek és összeloptak ezen alkalommal a szomszédjai, ez pedig zajjal járt. Suomi hallotta Danmark dühös kiáltozását, maga előtt vélte látni, ahogy fegyver után kap, Sverigét is utasítja, hogy cselekedjen hasonlóan. Mire megállították a szekeret, Suomi már a fák között járt, és kíváncsian lesett ki a fenyőágak rejtekéből. A dán éppen ekkor rúgott egy nagyot a kerékbe, s csak azután észrevételezte, hogy kedves foglyuk vette a bátorságot és megszökött. Sverigét szidta, arcon is ütötte a férfit, mire az semmit sem reagált. Suomi helyette is felszisszent, majd hátat fordított nekik és leheveredett egy rövid pihenőre. Nem akart együtt érezni az áruló nyugati szomszédjával.

A fák védelmet nyújtottak az idegen tekintetek elől és a szemerkélő esőtől. A fiú menet közben az övén függő egyik fácántollal játszott, aztán a kezébe akadt egy kötéldarab. Megállt és levette magáról, hogy szemügyre vegye. Ugyanaz a darab volt, amit Eesti egyszer már elkezdett kibontani, de ő megakadályozta, hogy az utolsó csomót is feloldja, ezzel rájuk szabadítsa a vihart.

Elgondolkozott. Már így is zuhogott valószínűleg, de lehet, hogy a kedves germánoknak nem ártana egy kis szélvihar. Döntött és fürgén kibontotta az utolsó csomót. A szél először lassan támadt fel, majd egyre erősödött és orkán erejűvé fokozódott, Suomi pedig menedéket keresett magának. 

Egy rövid jegyzet: 

Suomi - Finnország

Sverige - Svédország

Eesti - Észtország 

Karjala - Karélia 

Egyébként az elkövetkezendőkben vissza fogok térni a magyar nevek használatára. A további fejezetek a "suomen historia" címke alatt lesznek megtalálhatóak.